A „zsidóbérenc”

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: Történelem

Molnár Kálmán (1881-1961) a 20. századi polgári magyar alkotmányjog-tudomány legjelentősebb művelői közé tartozott.

Schweitzer Gábor

Közel fél évszázadig tartó pályafutása során az Egri Érseki Joglyceum (1907-1925), a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara (1926-1946), végül a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara (1946-1948) közjogi tanszékén oktatott. Az alkotmányjog területeit érintő tudományos munkássága elismeréseként az MTA 1942-ben levelező tagjává választotta. Az 1948/1949-es fordulat után kényszernyugdíjazták.

Az 1930-as években felerősödő szélsőjobboldali radikalizmus ellen Molnár Kálmán következetesen emelte fel a szavát. Rendíthetetlen katolicizmusa, meggyőződéses legitimizmusa egyaránt állította szembe a totalitárius, illetve autoriter eszmékkel és rendszerekkel. Szilárd közjogi meggyőződése ahhoz is kellő erkölcsi tartást adott számára, hogy a faji őrület tobzódása idején a sajtó nyilvánossága előtt is tiltakozzon a jogrend talpkövének tartott állampolgári jogegyenlőség elvét felrúgó, jogcsorbító, illetve jogfosztó zsidótörvények meghozatala ellen.

***

Molnár Kálmán professzor közírói munkásságában és közéleti szerepvállalásaiban fontos szerepet töltött be az 1930-as évek közepétől az antiszemitizmus elleni fellépés. Időskori visszaemlékezéseiben, valamint életrajzi jegyzeteiben részletesebben is megörökítette a zsidósághoz való viszony alakulását és változását. „Voltak zsidó iskolatársaim, közöttük voltak, akiket kerültem, voltak, akiket sajnáltam, némelyiket becsültem, némelyiket szerettem. Ugyanezt mondhatom azokról a bajtársaimról, akikkel a háborús katonai szolgálat vagy a hosszú hadifogság sivár korszaka hozott össze.” Zsidó tanítványairól – szintén a nevek említése nélkül – hasonlóan árnyalt véleményt alkotott. „Elég nagy számban voltak zsidó tanítványaim, közöttük igen szorgalmasak és tehetségesek, akiket megbecsültem s akiknek – mint bármikor bármelyik tanítványomnak – készséggel voltam segítségükre tudományos törekvéseikben, akkor is, amikor az életbe már kiléptek.”[1]

Hosszú út állt azonban mögötte, amíg – miként önmagáról írta – „zsidóbérenccé”, majd az 1938-tól megalkotott jogcsorbító, illetve jogfosztó zsidótörvények egyik legkövetkezetesebb ellenzőjévé vált. Visszaemlékezéseiben így vallott az antiszemitizmus mételyéről és saját belső vívódásairól: „Az antiszemitizmus embertelen tobzódásával szemben volt a helytállás a legnehezebb. Részben azért is, mert az antiszemitizmus gyökerei olyan forrásokból táplálkoztak, amelyet a zsidók széles rétegeinek féktelen és aránytalan érvényesülési vágya, kapzsisága, s az ebből származó szemetszúró, egészségtelen és káros térhódítása is táplált és dagasztott, mire évtizedeken át több cikkemben magam is rámutattam”.[2] A zsidóság gazdasági és társadalmi térfoglalásáról szóló vészjósló elmélet tehát – amelyet utóbb a jogalkotó a kirekesztő zsidótörvények legitimációjakor is felhasznált – eredendően Molnár Kálmán felfogásától sem ált messze.

Az ún. zsidókérdésről vallott korai nézeteit nemcsak az 1918/1919-es forradalmak utáni előítéletes felhangoktól sem mentes egri publicisztikák[3], hanem a pécsi időszak hírlapi cikkei is tükrözték.[4] Ezek közé tartoztak az állampolgári jogegyenlőség elvét megszorító, valamint a tanszabadság elvét korlátozó 1920. évi XXV. tc.-vel – az ún. numerus clausus törvénnyel – foglalkozó írások is. Az 1920. évi XXV. tc. következtében a zsidó hallgatók főszabályként legfeljebb országos arányszámunknak (6%) megfelelő arányban nyerhettek felvételt a tudományegyetemekre és jogakadémiákra. Noha az 1928. évi XIV. tc. rendelkezései a „faji” arányszámok hatályon kívül helyezésével tompították a numerus clausus törvény élét, a gyakorlatban továbbra is figyelembe vehették a felvételi során a „faji” arányszámokat.[5]

Molnár Kálmán a numerus clausus törvényt – miként egyik 1928-ban megjelenő cikkében fogalmazott – a trianoni békeszerződés egyik következményének tekintette, hiszen amennyiben Trianon megteremtette és Magyarországra erőszakolta a „faji kisebbségek jogi kategóriát”, úgy ezzel megadta a „faji arányosítás” alapját és lehetőségét is.[6] A Trianon előtti magyar jog nem ismerte a „faji kisebbség” fogalmát, lehetetlenség is lett volna beilleszteni a hallgatók kontingensének „fajok” szerinti megosztását, hiszen az a „magyar jogrend szellemével” összeegyeztethetetlen lett volna.[7] Amennyiben viszont léteznek „jogilag elhatárolt faji kisebbségek”, úgy azok nemcsak akkor léteznek, amikor a jogokban és az előnyökben kell osztozkodni, hanem akkor is, amikor a terheket kell elviselni, illetve a megszorításokat kell elszenvedni. Hiszen furcsa értelmezése a jogegyenlőségnek az, amely lehetővé tenné, „hogy 6%-nyi kisebbség a vezető pozíciókban 50-60%-os arányban érvényesüljön.”[8] A „magyar nemzeti géniusz” által megalkotott régi alkotmány szelleme értelmében a faji arányosítás nem egyeztethető össze a jogegyenlőség gondolatával, hiszen a régi alkotmány abban látta a jogegyenlőség lényegét, hogy „minden állampolgár előtt, nemzetiségre való tekintet nélkül, egyformán nyitva legyen az érvényesülés útja.”[9]

A faji kisebbségeknek trianoni jogrendjében a faji arányosítás ugyanakkor a jogegyenlőség következménye, sőt követelménye. Akik tehát a numerus clausus rendelkezéseit a jogegyenlőség irányából kifogásolják, azok – véleménye szerint – ne hivatkozzanak a trianoni diktátumra. Inkább érezzenek „egy kis nosztalgiát” a tiszta magyar államfelfogás „emberséges, igazságos és demokratikus” jogrendje iránt, amely minden állampolgár számára biztosította az érvényesülés szabad lehetőségét.[10] Miközben a numerus clausust Molnár professzor szükséges rossznak tekintette, magától értetődőnek tartotta, hogy az egyetemi felvételnél – miként egyik másik cikkében fogalmazott – „minden csoport csak országos arányszámának megfelelően kívánhat érvényesülést.”[11] Arra is rámutatott ugyanakkor, hogy miután az egyetemekre felvett hallgatóknak nemcsak joga, hanem kötelessége is az egyetemi munkában való részvétel, jogtalanság minden nagyobb kilengés és atrocitás – a zsidó hallgatóknak az egyetemről történő „csendes” eltanácsolását is beleértve. A jogtalanság eszközeit pedig minden vonatkozásban el kell utasítani. A letűnt korszak intézményeként aposztrofált gettót viszont – azaz a szegregáció intézményesítését – nem tekintette a magyar jövő útjának és eszközének.[12]

A numerus clausus fenntartása melletti érvként hivatkozott egyik további írásában a hazai zsidóság értelmiségi pályákon mutatkozó óriási túlsúlyára. „Nem engedhetjük a zsidóságot arányszámán felül érvényesülni, mert ez a keresztény ifjúság arányos érvényesülésének kizárását, az ő hátraszorítását jelentené.” A keresztény ifjúság arányos érvényesülését az értelmiségi pályákon az igazságosság elemi követelményének tekintette. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy amíg nem távolítják el az egyetemekről az oda nem való hallgatókat – köztük azokat is, akik csak akkor tűnnek fel az egyetemen, ha tűntetni kell, vagy verekedni lehet –, addig kétségbe vonható a zárt szám megállapításának erkölcsi alapja.[13]

Molnár Kálmán jogtudós (1881-1961)

Úgy tűnik, Molnár Kálmán félreértelmezte a numerus clausus törvény hivatkozási alapjaként megnevezett trianoni békeszerződés vonatkozó rendelkezéseit. A politikai antiszemitizmus jegyében megalkotott 1920. évi XXV. tc. diszkriminatív intézkedései ugyanis nehezen hozhatók összhangba az 1921. évi XXXIII. tc.-vel kihirdetett trianoni békeszerződés rendelkezéseivel, hiszen a békeszerződés cikkeiből, különösen a kisebbségek védelméről rendelkező cikkekből (54-60. cikk), nem vezethető le a Molnár Kálmán által többször is hivatkozott „faji arányosítás” lehetősége.

A Magyar közjog lapjain Molnár Kálmán is amellett foglalt állást, hogy a „trianoni békeparancs” faji, vallási vagy nyelvi kisebbségek védelmére megállapított rendelkezései „lényegükben nem térnek el a magyar alkotmánynak a nemmagyar fajú vagy anyanyelvű s bármilyen vallású állampolgárokra vonatkozó régi szabályaitól”. A kisebbségek védelmére vonatkozó „materiális rendelkezések” tehát nem változtatták meg a régi jogszabályokat és nem is sérelmesek a magyar alkotmány szempontjából.[14] Ezek alapján tehát nem igazolható a „faji arányosítás” bevezetése sem. Nehezen értelmezhető továbbá, hogy a jogegyenlőség eszméje mellett elkötelezett közjogász-professzor ne érzékelte volna, hogy a numerus clausus törvény diszkriminatív rendelkezései nemcsak a tanszabadság elvével, hanem a zsidó vallású magyar állampolgárokat megillető jogegyenlőség elvével is ellentétbe kerültek. Az állampolgári egyenjogúság alapján viszont közjogi szempontból váltak értelmezhetetlenné a zsidók országos arányszámon felüli érvényesülésére vonatkozó bárminemű megállapítások is.

Mégis, milyen körülmények hatására lépett Molnár Kálmán a „zsidóbérencek” sorába? Ismételten őt idézzük.

„Az a keresztény légkör, amelyben éltem és élek, szükségképpen szembeállít minden olyan mozgalommal vagy vezérrel, amely, vagy aki a cégérül használt keresztény jelszót kompromittálja, a keresztet: a megváltás és isteni szeretet szent jelvényét különböző formákba torzítva, zagyva programjának olcsó népszerűsítése céljából a gyűlölet szimbólumává teszi.” – fogalmazott időskori feljegyzéseiben.[15]

Egyértelmű fordulópontot az 1933-as esztendő jelentett, amikor a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete (Miefhoe) pécsi tagozata kérelmére a pécsi egyetem rektora Molnár Kálmánt kérte fel a Miefhoe tanárelnökéül, aki a felkérést – a szélsőjobboldali diákok nem kis felháborodására – elfogadta.[16] Előbb a pécsi Miefhoe 1934. február 14-i közgyűlésén[17], utóbb emlékirataiban is részletes magyarázattal szolgált a rektori felkérés elfogadására. Elvi álláspontját a rektorhoz írt levelében domborította ki: „1. Mivel az egyetemi hallgatók minden egyesületének van tanárelnöke, jogos és méltányos, hogy az ő egyesületüknek is legyen. 2. A tanárelnök az ifjúsági egyesületben az egyetemi hatóság képviselője s az egyesületet ellenőrzi abból a szempontból, hogy annak működése a fennálló szabályok és az egyetemi fegyelem keretein belül maradjon. Ilyen tanárelnökre a Miefhoe-ban is szükség van, mert nem lehet a zsidó ifjúság egyesületének olyan kiváltsága, hogy egyedül ő működhessék tanári (azaz egyetemi hatósági) ellenőrzés nélkül”.[18]

A Molnár Kálmánt e döntése miatt – javarészt névtelenül – támadó röpiratok eldurvuló hangnemét jelzi, hogy az egyik röplap kifejezetten a magyar ifjúság elárulásával vádolta meg.[19] A szélsőjobboldali egyetemi diákszervezetek által szervezett zsidóellenes megmozdulások ellen utóbb Molnár Kálmán – nemcsak a jogi fakultás professzoraként, hanem dékánjaként is – következetesen és erélyesen lépett fel.

Nagy visszhangot váltott ki Molnár Kálmán 1937. március 6-án Nyílt válasz címen megjelent röpirata, amelyben nyílt hadüzenetet intézett az egyetemi zsidóheccek kolomposainak.[20] A röpirat megírásának közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1937. februárjában diáktűntetés akadályozta meg három Pécsett végzett zsidó vallású orvostanhallgató doktorrá avatását.[21] Molnár Kálmán kijelentette, hogy minden törvénytelen és minden durva cselekedetet elítél, így ellenzi „a keresztény jelszavakat kompromittáló ifjak rendbontó kihágásait” is. A pécsi egyetem ifjúságának február utolsó hetében tanúsított viselkedését nemhogy nem helyesli, de még csak nem is érti. „Nem tudom megérteni, hogy éplelkű, keresztény és magyar, egyetemi műveltségű fiatalember nekiessék kollégájának, aki őt soha nem bántotta, akinek csak az a bűne, hogy dolgozik, tanul és élni akar, – s ezt a kollégáját üsse és pofozza, csak azért, mert zsidó”.[22]

Miután Az Est 1937. március 16-án teljes terjedelmében közölte le az eredetileg helyi terjesztésre szánt Nyílt választ, tucatnyi cikk reflektált országhatárokon belül és kívül Molnár Kálmán írására. A Népszavában Kassák Lajos „reményfakasztó jelenségnek” nevezte, hogy egy pécsi egyetemi tanár „kilép a posvány peremére” és szembefordul „a butaság, a hisztéria és a gyűlölködéssel kevert tülekedés áramlatával”, hogy kimondja a „józan szellem ítéletét” és szót emeljen azokért, akiket „a vágóhídra akarnak hajtani embertársai”.[23] A debreceni zsidó gimnázium nyugalmazott igazgatója, Kardos Albert, a jeles irodalomtörténész pedig „igaz keresztyén”-ként üdvözölte Molnár Kálmánt, aki „a maga üdvözítőjének a legfőbb tanítását, a szeretetet (…) vértül és paizsul használja a gyűlölet ezer mérgezett nyila ellen”.[24] A neológ zsidóság vezető lapja, az Egyenlőség pedig kiemelte, hogy az a hang, amelyet Molnár Kálmán szólaltatott meg „az ezeréves magyar szabadelvűség és igazságosság hangja”.[25]

Nyilván magát Molnár Kálmánt is meglepte a Nyílt válasz visszhangja. Alighogy tudomást szerzett Az Est-beli megjelenésről, Molnár Kálmán magyarázó interjút adott a Pécsett megjelenő Dunántúl című napilap számára. „Mindig az volt a meggyőződésem, hogy a zsidók erős túlsúlyba jutása az élet napos oldalán igazságtalan dolog, s veszedelmeket rejt magában a társadalmi béke és a nyugodt fejlődés szempontjából. Egész életemben abban az irányban dolgoztam – nem frázisokkal, de cselekedetekkel -, hogy a számos tényező közrehatásával kialakult aránytalanság a sok vonatkozásban bántó módon érvényesülő zsidó túlsúly visszaszorításával kiegyenlíttessék s a keresztény magyarság az állami, társadalmi és gazdasági élet egész vonalán abba a pozícióba jusson, amely őt jogosan megilleti”. Ezt a küzdelmet viszont „csak törvényes eszközökkel szabad folytatni, nem pedig durva módszerekkel, amik úri mivoltunkkal, jogérzetünkkel, vallásunk parancsaival homlokegyenest ellenkeznek, s míg egyrészről eredményre sohasem vezethetnek, addig másrészt a magyar jövőt veszélyeztetik”.[26]

Ez az interjú bizonyos csalódást kelthetett mindazokban, akik a klasszikus szabadelvűség hangját vélték kihallani a Nyílt válaszból, hiszen Molnár Kálmán egyértelművé tette, hogy a hazai zsidóság bizonyos társadalmi területeken érvényesülő túlsúlyával bizony ő maga sem értett egyet. Az interjú okozta csalódottságot juttatta kifejezésre a Kadosa Marcell, budapesti ügyvéd és Molnár Kálmán között a Magyar Hírlap hasábjain folytatott sajtópolémia is. Kadosa Marcell ugyanis azt a kérdést intézte Molnár Kálmánhoz, hogy miként képzeli el a zsidó túlsúly törvényes eszközökkel történő visszaszorítását?[27] Válaszában Molnár Kálmán az alábbiakat hangsúlyozta: „Én úgy képzelem el a bántóan jelentkező zsidó túlsúlynak a megszüntetését, hogy állam és társadalom kötelessége a keresztény tömegeknek is megadni a lehetőséget, hogy felküzdhessék magukat arányszámuknak megfelelően az élet napos oldalára”.[28] Egyik további – szintén Kadosa Marcellnek címzett írásában – Molnár Kálmán hitet tett a liberalizmus mellett azzal a magyarázattal, hogy önmagát a szónak eredeti, „krisztusi és magyar alkotmányjogi értelmében” tekinti szabadelvűnek. Annak a szilárd meggyőződésének is hangot adott, miszerint az emberi méltóság és az ebből folyó szabadság elismerését a jól rendezett állami és társadalmi élet „sine qua non”-jának tekinti.[29]

A Nyílt válasz a keresztény-nemzeti, irredenta, s nem utolsó sorban antiszemita irányultságú egyetemi diákszervezet, a Turul Szövetség tagjai körében komoly visszatetszést szült. A Turul Szövetség debreceni csoportja 1937. március 18-án tartott nagygyűlésén tiltakozását fejezte ki Molnár Kálmán sajtónyilatkozata ellen. Ezen a nagygyűlésen tárgyalták meg és fogadták el azt a kultuszminiszternek küldendő emlékiratot, amelyben – a szociális természetű kérések mellett – azt szorgalmazták, hogy mindaddig ne vegyenek fel zsidó vallású hallgatókat az egyetemek első évfolyamaira, amíg a zsidó hallgatók létszáma számarányuk mértékére nem csökken.[30] Hasonló értelemben foglalt állást a pécsi „egyetemi ifjúság” is. Nagygyűlésükön Molnár Kálmán nyilatkozatainak egyes fordulatairól pedig kifejezetten azt állították, hogy azok sértőek az ifjúságra nézve.[31] Noha a numerus clausus érvényesítését célzó követelések de jure elfogadhatatlanok voltak, hiszen az 1928. évi XIV. tc. törölte a zsidó hallgatók felvételét korlátozó zárt számot, az „egyetemi ifjúság” nyitott kapukat döngetett, ugyanis Hóman Bálint kultuszminiszter már 1934-ben arról beszélt a parlamentben, hogy az egyetemi felvételi során figyelembe kell venni a felekezeti arányszámokat.[32]

Molnár Kálmán időskori jegyzetfüzeteiből kiderül, hogy nagyváradi hírlapok is reflektáltak a Nyílt válaszra, miként az is, hogy rengeteg levelet kapott Magyarországról, sőt tizenegy „üdvözlő kábeltávirat” Amerikából is érkezett.[33]

A sajtóviták kereszttüzében Molnár Kálmán elhatározta, hogy zsidókérdésről vallott nézeteit a szélesebb nyilvánosság előtt is publikálja. Ennek eredménye lett az „esztelen” antiszemita heccelődés ellen fellépő, egyúttal a higgadt, körültekintő és felelősségteljes megközelítést szorgalmazó A gyűlölet nem építő erő című 1937. május 1-i keltezésű írás, amelynek közlését azonban, amint ezt a kézirat első oldalára Molnár Kálmán utóbb rávezette, közelebbről meg nem nevezett lapok nem vállalták.[34] Ebben a kéziratban maradt írásában Molnár Kálmán többször is visszautalt Darányi Kálmán miniszterelnök 1937. április 18-i beszédére. A miniszterelnök a Nemzeti Egység Pártja szegedi Városi Színházban tartott nagygyűlésén elmondott beszéde már előrevetítette a zsidókérdés kormányzati szintű rendezésének szándékát. Darányi a zsidókérdést elsődlegesen gazdasági problémának tartotta. A zsidó lakosságnak a miniszterelnök szerint eleve magas volt az országos arányszáma Magyarországon, ám a zsidóság még ezen a magas arányszámon is jóval meghaladó mértékben érvényesült a gazdasági életben. A magyar társadalmat – miként fogalmazott – „irritálja” a Keletről beszivárgó „galíciai” úgymond „ösztönös üzleti mohósága” is, akiknek további beszivárgását a kormány a legszigorúbb eszközökkel fogja megakadályozni.[35]

A miniszterelnök szegedi beszédében bejelentett tervek, miként az adóreform, a társulati adó emelése, a gazdasági és pénzügyi körök bevonása az értelmiségi munkanélküliség megszüntetésére – ahogy ezt érdekes módon éppenséggel a német követség egykorú jelentése hangsúlyozta – elsősorban a tőkeerős zsidóságot fogják sújtani, ezért kihatásukban „antiszemita jellegű” intézkedéseknek tekinthetők.[36]

Molnár Kálmán gondolatmenetének kiindulópontja szerint a zsidókérdésnek voltak olyan vonatkozásai, amelyekben a „keresztény oldalon” egyetértés mutatkozott. A zsidókérdés gazdasági okait illetően osztotta a miniszterelnök álláspontját, ám meggyőződése szerint ehhez a súlyos gazdasági és társadalmi kérdéshez csak higgadtsággal, körültekintéssel és felelősségérzettel, nem pedig gyűlölettel és ártani akarással szabad hozzányúlni. Vitán felül állónak tekintette, hogy az európai keresztény civilizáció keleti kapujánál őrt álló Magyarország a zsidókérdést kizárólag európai keresztény szellemben oldhatja meg. A keleti barbárság eszközeivel ugyanis nem lehet a közélet nagy problémáit megoldani. „A nagyhangú frázisok hangoztatói nálunk annál kevésbé veszedelmesek, minél hangosabbak.” A helyes megoldáshoz az „eszmék tisztázásán keresztül” vezet az út. Ennek kapcsán írta, hogy „keresztényietlen, törvénytelen és esztelen” követelésnek tartja, hogy a kikeresztelkedett zsidókat is a zsidók kategóriájába számítsák. Keresztényietlen, mert szembehelyezkedik a kereszténység parancsolataival. Törvénytelen, mert Magyarországon közjogi értelemben csak zsidó vallás létezik, „zsidó faj nincs”. Ám ez a törekvés ellentétben áll a magyar alkotmány szellemével is, hiszen a fajelmélet elfogadása „szétrobbantaná a Szent Korona államszervezetének” a tartópilléreit. A magyar államiságot és nemzetegységet megtestesítő Szent Korona ugyanis „összefogott és összetartott mindenkit”: nemest, jobbágyot, „idegenfajú hospeseket”, de még a királyi védelem alatt állott zsidókat is. Esztelenségnek tartotta a megkeresztelkedettek zsidók közé számítását, mert a magyarok nincsenek olyan sokan, hogy kizárják maguk közül azokat, akiknek ősei „idegen faj fiai voltak”. A felvetés amiatt is elfogadhatatlan volt Molnár Kálmán számára, mert a zsidókérdés „legmegnyugtatóbb” megoldásának az asszimilációt tekintette. „A törzsökös zsidóság jóformán már asszimilálódott. Ezt a folyamatot nem megzavarni kell, hanem elősegíteni”.

Felelőtlen izgatásnak, népszerűség-hajhászó demagógiának tartotta ugyanakkor azokat a kijelentéseket is, amelyek a zsidókérdés megoldásaként a zsidó vallású magyar állampolgárok túlnyomó többségének – Molnár Kálmán adatai szerint mintegy 450 000 embernek[37] – az országból történő kikergetését szorgalmazták. A nem éppen „kesztyűs kézzel” eljáró Német Birodalom sem tudta megvalósítani ezt. Minél szélsőségesebb és minél esztelenebb az antiszemita izgatás, annál több higgadt és „úri” gondolkodású ember undorodik meg ettől a magyar gondolatvilágtól idegen „embervadászattól”.

A cikk üzeneteként szolgáló mondatokat Molnár Kálmán – nyilván nem véletlenül – többes szám első személyben fogalmazta meg. „Akik a világháború előtt harcoltunk a gazdasági liberalizmus veszélyes magvetése ellen, akik a forradalmak és a kommunizmus alatt és után nem éppen hangfogóval mondottunk bírálatot a zsidóság söpredékének az ország megrontása és tönkretétele körüli – számukkal arányban éppen nem álló – szerepléséről, egyre inkább szembenállónak érezzük magunkat az antiszemitizmus esztelen túlzásaival és szélsőségeivel, egyre nagyobb részvéttel fordulunk a határokon inneni s azokon túli zsidóság felé, mint a lelki durvaság szánalomra méltó áldozatai felé.”[38]

Molnár Kálmán a közgondolkodást mérgező faji szemlélettel ellentétben, egyúttal a magyar közjogi hagyománnyal megegyezően azt vallotta, hogy a zsidóság Magyarországon vallási, nem pedig faji kategóriát jelent. Miközben osztotta a zsidóság gazdasági térfoglalásáról szóló vészjósló nézeteket, a zsidóság intézményes kirekesztésére irányuló törekvéseket már nem támogatta, hanem a társadalmi integrációt előmozdító asszimiláció fontosságát hirdette. Emiatt utasította vissza a közel félmilliós zsidó közösség – zsidó vallásúak és zsidó származásúak – Magyarországról történő eltávolítására irányuló felvetéseket. Valószínű tehát, hogy a fenti megfontolások is szerepet játszottak abban, hogy az elkövetkező évek antiszemita politikájával szemben – a korábban megfogalmazott fenntartások ellenére – az általa követendőnek tartott európai és keresztény humanista szellemben foglaljon állást. Az újabb kiállásra nem is kellett sokáig várni.

Alig egy esztendővel az iménti, publikálásra végül is nem kerülő cikk megírását követően fogadta el a törvényhozás „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló 1938. évi XV. tc.-t, közkeletű nevén az első zsidótörvényt.[39] A jogkorlátozó rendelkezéseket kilátásba helyező törvényjavaslat képviselőházi vitája kezdetekor, 1938. május 5-én hangsúlyozottan keresztény írók, művészek és tudósok illusztris csoportja tiltakozó nyilatkozatot tett közzé a Pesti Naplóban. „Minket keresztény hitünk, hazafias meggyőződésünk az ország európai hitéhez és nemzeti függetlenségünkhöz való ragaszkodásunk késztet arra, hogy soha ne tágítsunk az állampolgári jogegyenlőség elvétől, amelyet történelmünk legszebb korszakában, az európai magyarság legnagyobb elméi vívtak ki” – hangsúlyozták.[40] Az aláírók között találjuk Molnár Kálmánt is. A magyar jogtudományt a már nyugállományba vonult Polner Ödönnel együtt ők ketten képviselték a zsidótörvény elleni nyilatkozat aláírói között.

A memorandumhoz történő csatlakozás mellett Molnár Kálmán hírlapi cikkben is tiltakozott a kormányzat által tervezett jogkorlátozások ellen. Az egykori miniszterelnök, Bethlen István irányvonalához közelálló 8 Órai Újság hasábjain közzétett publicisztika híven tükrözte Molnár Kálmán zsidókérdésben vallott felfogását, amennyiben általánosságban egyetértett ugyan a törvényjavaslat gazdasági és társadalmi célkitűzéseivel, ám a leghatározottabban tiltakozott az amúgy helyesnek tartott cél elérése érdekében alkalmazni kívánt „fonák eszközök” alkalmazása ellen, mert ezek az eszközök éppen azokat az értékeket semmisítenék meg, amelyek nélkül a magyar jövő biztosítása nem lehetséges.[41] A magyar jövő biztosítása szempontjából ugyanis Molnár Kálmán a jogegyenlőség elvét olyan mellőzhetetlen és pótolhatatlan értéknek tartotta, ami az „országlakókat, faji és nyelvi ellentétek elsimításával, jogban és érdekben egyesíteni” tudó Szent Istváni állameszmében is tükröződött. A jogalkotó által célzott eredményt véleménye szerint a „magyar államalkotó géniusz” sérelme nélkül is el lehet érni, ha a törvényjavaslathoz fűzött joghatásokat – felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül – a Magyarországra történő bevándorlás időpontjához kötnék.

A magyar sorssal összeforrott, asszimilált zsidóság már nem idegen elem. Semmiesetre sem idegenebb, mint azok az újonnan bevándorolt jövevények, akiknek vezéri ambíciói és faji türelmetlensége ordítva bizonyítja, mennyire nem vált még vérükké a magyarságnak gyűlölködéstől idegenkedő lelkivilága”. Nem sértené tehát az alkotmányjog alapelveit, ha a zsidó és nem-zsidó „újmagyarok” honmentő és mindenáron érvényesülni akaró hevét a jogalkotó mindaddig lefékezné, ameddig „a neofiták dühe és mohósága” nélkül jelennek majd meg a gazdasági élet vezető pozícióiban. Az állampolgárság megszerzését követően átmeneti idő bevezetésére lenne szükség, amelynek ideje alatt az új környezet hatása képes mérsékelni az idegen hevületet és a kíméletlen törtetést.[42] Véleményének igazolásaként a választójogi törvény azon rendelkezésére hivatkozott, amely tíz év honossághoz kötötte a választójog gyakorlását. Molnár Kálmán úgy vélte, hogy ezen az úton haladva lehetne ésszerű, emberséges, a magyar jogérzetet nem sértő korlátozásokat megállapítani, amit a gyakorlatban a világháború óta megszerzett állampolgársági bizonyítványok igazságos és becsületes felülvizsgálata útján tartott kivitelezhetőnek.

A felülvizsgálattal összefüggésben a kifogásolható módon szerzett állampolgársági bizonyítványok megsemmisítését is felvetette. Az állampolgársági bizonyítványok revíziója feleslegessé tenné a kikeresztelkedettek évszámszerinti – keresztényietlen és inhumánus – megkülönböztetését, ugyanakkor feleslegessé válna újabb mesterséges torlaszok emelése a „békés asszimiláció” egyedül célravezetőnek tartott útján.[43]  Molnár Kálmán úgy látta, hogy óriási veszedelmek fenyegetik az országot. „Ne térjünk le az ezeréves biztos útról. Ne eresszük el a kezét annak a polgártársunknak, aki életének becsületes munkájával igazolta, hogy közénk tartozik, s hogy a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely. Ne üljünk fel újmagyar akarnokok nagyhangú magyarkodásának.”[44] Nem engedhető meg, hogy elszánt vezérjelöltek útszéli rikácsolása bárkit is letérítsen az igaz magyar útról. Végezetül, mintegy összegzésként, Szabó Dezsővel egyetértve arra figyelmeztetett, hogy eszeveszett dolog volna „a szervezetünkbe beszivárgott tíz deka zsidó arzént egy mázsa német ciánkáli bevételével ellensúlyozni.”[45]

Az 1938. évi XV. tc. elfogadását és hatályba lépését a kormányzat szinte azonnal hozzáfogott a korábbinál szélesebb körű és még könyörtelenebb rendelkezéseket a magyar jogrendbe léptető – egyúttal határozottan faji alapra helyezkedő – „A zsidók közéleti és társadalmi térfoglalásának korlátozásáról” rendelkező 1939. évi IV. tc.-ként ismert második zsidótörvény előkészítéséhez. Az újabb jogfosztó intézkedésekkel szemben Molnár Kálmán 1938/39 fordulóján Pethő Sándor lapjának, a Magyar Nemzetnek a hasábjain keresztül fordult a nyilvánosság felé. „… azért, ami a magyarságnak mai sorsdöntő napjaiban történik, azért minden magyar, aki már gondolkozni tud (…) irtózatos felelősséggel tartozik. Manapság, annyiszor hangzanak felénk a fenyegetés és megfélemlítés dörgedelmes szavai és átkozódásai, annyian írják és kiáltják: jaj a zsidóknak, de még jajabb a keresztény zsidócsahosoknak és zsidóbérenceknek, hogy úgy érzem jelentkeznem kell. (…) Tehát kérésem a proskribáltak jegyzékét vezetőkhöz a következő. Ha netalán a nevem még nem volna feljegyezve, kérem pótlólag feljegyezni. Sohasem tartoztam és most sem tartozom az embervadászok közé” – fogalmazott, majd így folytatta: „Nem a zsidók tettek zsidócsahossá, hanem a magyartalan magyarkodók és a Krisztustól elfordult keresztények”.[46] Nemcsak a további jogcsorbító rendelkezések, hanem a második zsidótörvény tervezete által érvényre jutatott faji szemlélet is szöges ellentétben állt Molnár Kálmán felfogásával.

Néhány héttel később ismételten a zsidókérdéssel foglalkozó vezércikket publikált a Magyar Nemzetben. Továbbra is azon a véleményen volt, hogy a társadalmi és gazdasági élet megzavart egyensúlyát biztosítani kell, miként fogalmazott, „az indokolatlan zsidó túlsúlyt meg kell szűntetni, az igazságos arányt helyre kell állítani”, csakhogy mindezt nem olyan áron kell megvalósítani, hogy „a társadalmi béke, nyugalom és összeműködés súlyosan megzavartassák”.[47] A cikk arra is utalt, hogy a világháborús összeomlás korának „fáklyvivői és gyújtogatói” között a zsidóság „népi arányszámát” többszörösen meghaladó számmal szerepelt. De irtózatos igazságtalanság lenne, ha ezen ámokfutó és detruktív jelzőkkel illetett „gonosztevők” bűnei miatt ártatlanok bűnhödnének.[48] Az igazságtalan általánosításra ugyanis rácáfol a világháború hősi halottainak és nyomorékainak, az ellenforradalom zsidó mártírjainak, valamint „a békés polgári alkotó munka éremes zsidó napszámosainak tisztes névsora”.[49] Helytelenítette ugyanakkor azt a törekvést is, hogy közjogi gettót létesítsenek a zsidók számára. Közjogi gettó létesítése helyett ugyanis „ki kell seperni” a gettót, mégpedig felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül.[50] A törvény szigora egyaránt sújtson le a bűncselekményt elkövető zsidókra és nem zsidókra egyaránt. Ugyanakkor a „velünk évszázados sorsközösségben élő hazafias, munkás, kifogástalan zsidóság igazságot, megértést és méltányosságot várhat tőlünk”. A sárga folt pedig – figyelmeztetett – annak homlokára nyom szégyenfoltot, „aki azt embertársa ruhájára kívánja akasztani.”[51] A csitító és higgadt sorok ezúttal sem találtak meghallgatásra.

A második zsidótörvény parlamenti tárgyalásainak idejéről fennmaradt Molnár Kálmán levélfogalmazványa, amelyet a liberális parlamenti ellenzék egyik vezéregyéniségének, a zsidótörvények ellen bátran és következetesen küzdő Rassay Károlynak címzett. A levél megírását Rassay képviselőházi felszólalásai inspirálták. Ezek a beszédek – fogalmazott – az utókor előtt fogják igazolni, hogy „ebben a szomorú korban is voltak jogászok, akik a tételes jogban nemcsak üres hatalmi eszközöket és formákat láttak, hanem az Istentől belénk oltott igazságérzet emberi szócsövét és gyakorlati megvalósítását”. Rassay felszólalásai azt is bizonyítani fogják, hogy „ebben a korban is voltak törvényhozók, akik logikusan tudtak gondolkodni; akiknek az volt a törekvésük, hogy az alkotandó jogszabályok világosak, belső ellenmondás nélküliek, az önkényt kizáróak, emberséges jogalkalmazók által jóhiszeműen alkalmazhatók; becsületes emberek lelki és testi megkínzását kerülők legyenek. Igazolni fogják, hogy ebben a korban is voltak lelkileg keresztény emberek.” S ami levelében különösen szívszorító, az csak most következik. „Bár a zsidókhoz nem csak vérbeli, de még csak társadalmi, pláne gazdasági vagy pénzügyi kapcsolataim sohasem voltak és ma sincsenek, – higgye meg nekem Méltóságod, hogy most, amikor zsidó embertársainkra és polgártársainkra nagyon nehéz idők következnek, – talán lelkileg még súlyosabbak, mint anyagilag -, inkább tartoznék a zsidók közé, mint azok közé, akik a törvényt örömmel üdvözlik”.[52] Bárhogyan is vélekedett a korábbiakban Molnár Kálmán a zsidókérdésről, illetve annak megoldásáról, a magyar közjogi hagyománnyal és keresztény felfogásával ellentétes jogcsorbító és jogfosztó rendelkezések miatti aggodalom felülírta korábbi nézeteit.

Molnár Kálmán már az 1938. évi XV. tc. elfogadását követően egyértelműen kimondta az elmúlt évek alkotmányjogi reformtörekvéseit tárgyaló kötetében, hogy a zsidótörvény rendelkezései megszüntették az állampolgárok egyenjogúságát a zsidók és a zsidókkal egy tekintet alá eső személyek vonatkozásában.[53] A társadalmi és gazdasági életben tapasztalható aránytalanságok szerinte nem orvosolhatók az állampolgári jogegyenlőség felrúgásával járó arányosítás beláthatatlan következményekkel járó ígéretével. A zsidótörvényekről alkotott véleményéről tanúskodnak azok a lapalji sorok is, amelyeket saját használatban lévő magyar közjogi összefoglalójába jegyzett fel „Az állampolgárok egyenjogúsága” c. fejezet 130. oldalán. „Zsidótörvények!! Anatole France mondja, hogy ’a butaság szomorúbb, mint a gonoszság. Mert a gonoszság néha szünetel, a butaság soha!’ – Ehhez hozzátehetjük, hogy legszomorúbb, ha a kettő együtt jelentkezik.”[54]

 Molnár Kálmán antiszemitizmus elleni határozott fellépésének híre még az USA-ba is eljutott, legalábbis erre utal az „Opinion: A Journal of Jewish Life and Letters” című folyóirat 1942. márciusi számában, az európai zsidóság sorsának alakulását távirati stílusban bemutató áttekintés egyetlen, Magyarországot érintő mondata: „The Hungarian Professor Koloman-Molnar wrote a vigorous pamplet indicting anti-Semitism as the destroyer of Hungary”.[55]

Miután a zsidótörvények – a faji szemlélet térnyerése miatt – a keresztény felekezetű, ám törvény erejénél fogva zsidónak („zsidó fajúnak”) minősített magyar állampolgárok tízezreit is érintették, a keresztény egyházak, immáron saját híveik érdekében is, bizonyos lépésekre kényszerültek. A zsidó születésű, ám katolikus vallású Kornfeld Móric kezdeményezésére a konvertita zsidók érdekeinek képviseletére 1939. tavaszán alakították meg a Magyar Szent Kereszt Egyesületet.[56] Kornfeld Móric ugyanazon év őszén beadvánnyal fordult a katolikus püspöki karhoz azoknak a konvertitáknak az érdekében, akik a zsidótörvény következtében – véleménye szerint – „a zsidóknál is rosszabb helyzetbe kerültek”. Javaslata értelmében egy, az egyesület égisze alatt működő, egyházi és világi tagokból álló bizottság mozdíthatná elő hatékonyabban a zsidótörvény által érintett katolikus vallású magyar állampolgárok védelmét. A püspöki kar 1939. október 3-i értekezletén – támogatva a kezdeményezést – Zichy Gyula kalocsai érseket bízta meg a püspökkari felügyelet mellett működő bizottság megalakításával és vezetéséve[57], akinek 1942-ben bekövetkezett halála után ideiglenesen Hamvas Endre budapesti érseki helytartó, utóbb Apor Vilmos győri püspök lett az egyesület fővédnöke. A 22 tagból álló püspökkari bizottságnak – az 1940. március 13-i püspöki kari értekezlet jegyzőkönyve szerint – Molnár Kálmán is a tagja volt.[58]

A püspökkari bizottság összeállítása ugyanakkor nem tűnt egyszerű feladatnak, legalábbis ez következtethető ki a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban fennmaradt feljegyzés szövegéből. Zichy Gyula érsek 1939. karácsonya után kezdte meg a „zsidó törvény által sújtott katolikusok erkölcsi támogatása” céljából létesítendő bizottság szervezését. A „kiszemelt tagok” felkérését a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnöksége, mindenekelőtt Cavallier József főtitkár vállalta. „Egyes nagytekintélyű férfiak – kifejezett rokonszenvük ellenére – a bizottságba való pozitív részvételt elhárították maguktól, mert aggodalmuk volt, hogy tevékenységükben bizonyos körök politikát látnak.” – olvasható a feljegyzésben.[59]

Mindezek fényében Molnár Kálmánnak, valamint a bizottság többi tagjának a csatlakozása fel is értékelődik, hiszen a felkérést fenntartás nélkül vállalták. Arra nézve, hogy a püspökkari bizottság tagjaként az erkölcsi támogatáson kívül Molnár Kálmán milyen konkrét tevékenységet végzett, pillanatnyilag kevés adat áll rendelkezésre. Az egyetlen biztos támpontot Cavallier József egyik levele jelenti. Cavallier József a Magyar Szent Kereszt Egyesület ügyeiről rendszerint nem Zichy Gyula érseket, hanem a titkárát, Mosonyi Dénes prelátust tájékoztatta. Hozzá intézett egyik leveléből derül ki, hogy 1942. tavaszán Szladits Károly, Molnár Kálmán, valamint az egyesület vezetésében aktív szerepet vállaló Almásy József, a Központi Szeminárium vicerektora Esztergomban felkeresték Serédi Jusztinián hercegprímást. „A közeli ok az volt,” – olvassuk a levélben – „hogy memorandumot adtunk át az ügyvédek numerus nullus-a dolgában. Ezt szorgalmazza ugyanis a budapesti ügyvédi kamara és a kérdés igen égető.”[60] A levél minden bizonnyal a Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete egyik kezdeményezésére utalt, amelyben 1942. tavaszán azt javasolták a kormánynak, hogy az összes zsidó ügyvédtől vonja meg a praxisjogot. Erre akkor még nem került sor, ugyanis a levélben említett ügyvédi numerus nullust csak 1944. áprilisában, a német megszállást követően rendelték el.[61] A hercegprímásnál tett 1942-es látogatás nyilvánvalóan a kedvezmények és mentességek kicsikarását volt hivatva előmozdítani.

Feltehető, hogy a püspökkari bizottság tagjaként Molnár Kálmán hasonló ügyekben járhatott el annak érdekében, hogy a zsidótörvények által érintettek – zsidó és nem-zsidó vallásúak – bizonyos mentességekhez, de legalábbis kedvezményekhez juthassanak. A Magyar Szent Kereszt Egyesülettel gyakorlatilag összeolvadó püspökkari bizottság nevében egyébként Zichy Gyula érsek „már a kezdet kezdetén” abban állapodott meg Cavallier Józseffel, hogy a bizottság a gyakorlati munkában nem tesz különbséget „katolikus vagy protestáns, keresztény vagy zsidó között”.[62]

Visszaemlékezéseiben Molnár Kálmán a következőképp vonta meg az egyesület és a bizottság működésének a mérlegét. „A Magyar Szent Kereszt Egyesület buzgó és bátor tagjainak nagyszerű áldozatkészsége is nemcsak konvertita életeket mentett meg! Ebben a körben éreznünk kellett, hogy a katolikum nem elmélet, nem filozófia, hanem élő és ható lélekáradás![63] A témával foglalkozó szakirodalom szerint a nyilasterrorig működő Magyar Szent Kereszt Egyesület „nemes szándékai ellenére sem tudta a helyzetet alapvetően befolyásolni, inkább egyéni mentőakciókra volt képes.”[64] Az adott helyzetben természetesen ez sem tekinthető csekély eredménynek.

A második világháborút követően Molnár Kálmán több alkalommal is áttekintette a zsidóüldözéssel összefüggő felelősség kérdéseit. Elsőként 1945. nyarán a deportálásból Pécsre visszatérő zsidók előtt tartott beszédében érintette a felelősség kérdését, hangsúlyozván, hogy „annak, ami történt, a keresztény Európában, a XX. században nem lett volna szabad megtörténnie”. S mindez nem is történhetett volna meg, ha mindazok, akik utólag hangosan hirdetik, hogy a történteket sohasem helyeselték, ennek a „nem-helyeslésnek” annak idején „nyíltan és félreérthetetlenül” kifejezést is adtak volna. „Mert akkor a nem helyeslés moraja orkánná fokozódott volna, s elsöpörte volna helyükről az alvilág ördögeinek a hatalom birtokában közöttünk őrjöngő összes elvetemült cimboráit.” Ezért pedig – folytatta – valamennyien felelősséggel tartoznak. „Akik pedig felismertük a közelmúlt tanulságait, s megtisztítottuk lelkünket attól a sártól, amit e kor ámokfutói szanaszét fröccsentek, – most már fordítsuk tekintetünket a sivár közelmúltból az esdve szebb jövő felé”. Szembe kell nézni a jövővel, amelyet – együtt, közösen, kéz a kézben – kell kialakítaniuk.[65] A felelősség és szembenézés kérdéseivel két évvel későbbi, „A magyar társadalom és a fasiszta zsidóüldözés”[66] című előadásában is foglalkozott.

Részletek Schweitzer Gábor: „A tisztességes jogtanár” Molnár Kálmán pályaképe c. monográfiájából

Jegyzetek

[1] Molnár Kálmán: Zsidóbérenc lettem!??, de nem ennek születtem! MTA Könyvtára Kézirattára Ms 6218/9.

[2] Dr. Molnár Kálmán nyug. egyetemi r. tanár Életrajzi vázlata. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, R. 313. 4. doboz — a továbbiakban Életrajzi vázlat.

[3] A zsidókérdéssel összefüggő – előítéletes, általánosító, kellőképp nem árnyalt – írások közé tartozott a „Honfoglaló zsidók” címmel 1919. őszén megjelent kétrészes cikke is. Véleménye szerint a zsidó emancipáció 1867-tel kezdődő korszaka az 1918/1919-es forradalmi esztendőben, „az ezeréves magyar állam megdöntésével”, illetve az annak romjain épülő „új zsidó ochlokrácia” – „csőcselékuralom” – megalakulásával érte el a csúcspontját. M. K.: Honfoglaló zsidók. Egri Népújság, 1919. november 8. 1, valamint november 9. 1-2.

[4] E témához kapcsolódó írásait lásd: Óvatosan a jelszavakkal! Molnár professzor, a zsidókérdés és a magyar ifjúság. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1934.

[5] Lásd Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920-1945. Bp., Napvilág Kiadó, 2012. 55. skk.

[6] Molnár Kálmán: Numerus clausus, tanszabadság, jogegyenlőség. Dunántúl, 1928. február 23. 1.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Uo.

[10] Uo.

[11] A numerus claususról. Dunántúl, 1933. november 30. 1.

[12] Uo.

[13] Molnár Kálmán: Izgalmak az egyetemeken. Katholikus Szemle, 1934. január. 48-50. Az egyetemi felvételi során a szellemi alkalmasság alapján történő kiválasztás fontosságát, egyúttal a rendbontó elemek kiszűrésének szükségességét Halasy-Nagy József, pécsi egyetemi tanár is hangsúlyozta. Lásd A középiskolai szelekció. Pesti Napló, 1934. március 6. 9.

[14] Molnár Kálmán: Magyar Közjog. Harmadik kiadás. Pécs, Danubia kiadás, 1929. 154-155.

[15] Molnár Kálmán: Zsidóbérenc lettem!??, de nem ennek születtem! MTA Könyvtára Kézirattára Ms 6218/9.

[16] Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története. Budapest, 1966. 119., továbbá Rozs András: „Zsidókérdés”, németellenesség, nemzetiségek. (Ideológiai vonatkozások a Turul Szövetség pécsi bajtársi egyesületeinek tevékenységében az 1930-as években). In: Tanulmányok Pécs történetéből 5-6. Szerk.: Font Márta – Vonyó József. Bp., Pécs Története Alapítvány, 1999. 245.

[17] Beköszöntő. A pécsi Miefhoe 1934. február 18-ik közgyűlésén. In: Óvatosan a jelszavakkal. Molnár professzor, a zsidókérdés és a magyar ifjúság. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1934. 53-55.

[18] Életrajzi vázlat.

[19] Zsidócsahos-e Molnár Kálmán?? Magyar egyetemi tanár a zsidó Miefhoe elnöki székében.

Magyar riadó. A magyar egyetemi ifjúság röpirata (1934. március 13.). In: Óvatosan a jelszavakkal. Molnár professzor, a zsidókérdés és a magyar ifjúság. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1934. 5.

[20] Nyílt válasz. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1937. 1.

[21] A pécsi egyetem tanácsa teljesítette a diákság kérését. Budapesti Hírlap, 1937. március 19. 4.

[22] Nyílt válasz. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1937. 1-2.

[23] Kassák Lajos: Levél Molnár Kálmán professzorhoz. Népszava, 1937. március 17.

[24] Kardos Albert: Nyílt levél Dr. Molnár Kálmán pécsi egyetemi tanár úrhoz. Debreceni Független Újság, 1937. március 18.

[25] Molnár Kálmán. Egyenlőség, 1937. március 18.

[26] Interjú Molnár Kálmán professzorral az országos visszhangot keltett „Nyílt válasz”-áról. Dunántúl, 1937. március 18.

[27] Kadosa Marcell: Tíz igazak. Magyar Hírlap, 1937. március 21.

[28] Molnár Kálmán: Nyílt válasz Kadosa Marcell dr. úrnak. Magyar Hírlap, 1937. április 11.

[29] Molnár Kálmán: Hol a következetlenség? Magyar Hírlap, 1937. április 20.

[30] A Turul debreceni nagygyűlése. Budapesti Hírlap, 1937. március 19. 4.

[31] A pécsi ifjúság maga akar őrködni a numerus clausus betartása fölött. Magyarország, 1937. március 20. 10.

[32] Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920-1945. Bp., Napvilág Kiadó, 2012. 212.

[33] MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 6218/9.

[34] Molnár Kálmán: A gyűlölet nem építő erő. MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 6217/253.

[35] Magyar Távirati Iroda. Napi hírek/Napi tudósítások. (1920-1944). 1937. április 18. 17-18.

Magyar Távirati Irodai hírei 1920-1956 (Országos Levéltár) | Könyvtár | Hungaricana

Magyar Távirati Irodai hírei 1920-1956 (Országos Levéltár)

[36] Werkmeister [Karl] budapesti követségi tanácsos jelentése a külügyminisztériumnak. Budapest, 1937. április 20. In: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. Sajtó alá rendezte: Ránki György – Pamlényi Ervin – Tilkovszky Loránt – Juhász Gyula. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 214.

[37] Az 1930-as népszámlálás szerint 444 567 izraelita felekezetű állampolgár élt Magyarországon, ami az ország összlakosságának 5,1%-át jelentette.

[38] Molnár Kálmán: A gyűlölet nem építő erő. MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 6217/253.

[39] Tilkovszky Loránt: A zsidótörvények, mint a Holocaust előzményei. In: The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later. Edited by Randolph L. Braham – Attila Pók. New York, Columbia University Press, 1994. 117-135.; továbbá Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920-1944. Századok, 2004/6. szám. 1285-1304.

[40] Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz. Pesti Napló, 1938. május 5. 2.

[41] Az igaz magyar út. 8 Órai Újság, 1938. május 11. 3.

[42] Uo.

[43] Uo.

[44] Uo.

[45] Uo. Lásd még Szabó Dezső: A magyar miniszterelnökhöz. Budapest, Ludas Mátyás Kiadás, 1938. 7.

[46] Molnár Kálmán: Mindenki felelős. Magyar Nemzet, 1938. december 30. 1.

[47] Molnár Kálmán: A magyar múlt tanulságai. Magyar Nemzet, 1939. február 4. 1.

[48] Uo. 2. A Molnár Kálmán által a cikkben megnevezett személyek – Kéri Pál, Kunfi Zsigmond, Kun Béla, Ágoston Péter – közül Ágoston Péter nem volt zsidó származású.

[49] Uo.

[50] Uo.

[51] Uo.

[52] Molnár Kálmán levélfogalmazványa Rassay Károlynak. Pécs, 1939. április 27. MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 2413/80.

[53] Molnár Kálmán: Alkotmányjogi reformjaink az 1937 és 1938 években. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, 1938. 163.

[54] A „Magyar közjog” 130. oldalán olvasható bejegyzést lásd MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 2413/92

[55] Straws In The Wind. In: Opinion: A Journal of Jewish Life and Letters. March, 1942. 23. A teljes cikk megküldését ezúton is köszönöm Katona Ferencnek (Budapest-Washington) és Peter Armentinek (Washington, Library of Congress)

[56] Gergely Jenő: A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus. Századok, 1987/1. szám. 42-45.

[57] A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919-1944 között. Összeállította és bevezette: Beke Margit. München – Budapest, Auróra, 1992. 227.

[58] A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919-1944 között. Összeállította és bevezette: Beke Margit. München – Budapest, Auróra, 1992. 244.

[59] Az aláírás és keltezés nélküli feljegyzést lásd Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. I. 1.a. Egyházkormányzati iratok. Politica. Magyar Szent Kereszt Egyesület 1939-1946, 1949, 1950. Valószínűleg ennek a fogalmazványnak a nyomán küldte meg Zichy Gyula érsek 1940. február 12-én a Serédi Jusztinián hercegprímásnak szóló levelét. Lásd Meszlényi Antal: Zichy Gyula kalocsai érsek lélek- és életmentő akciója. In: A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Szerk.: Meszlényi Antal. Bp., Szent István Társulat, 1947. 98.

[60] Cavallier József levele Mosonyi Dénesnek. Bp., 1942. március 23. Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. I. 1.a. Egyházkormányzati iratok. Politica. Magyar Szent Kereszt Egyesület 1939-1946, 1949, 1950.

[61] Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Bp., Helikon Kiadó, 2001. 145.

[62] Cavallier József: A püspöki kar és a Magyar Szent Kereszt Egyesület embervédő munkája. In: A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Szerk.: Meszlényi Antal. Bp., Szent István Társulat, 1947. 147. skk.; továbbá Gergely Jenő: A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus. Századok, 1987/1. szám. 43.

[63]Életrajzi vázlat.

[64] Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945. Bp., Pannonica Kiadó, 1999. 116.; továbbá Gergely Jenő: A püspöki kar és a konvertiták mentése (Dokumentumok). Történelmi Szemle, 1984/4. szám

[65] Lásd Megnyitó beszéd a kitelepített zsidók visszatérésekor a városi segélybizottság és a Nemzeti Segély matinéján. (Pécs, 1945. június 17.) MTA Könyvára Kézirattára Ms 6218/4. 3-45.

[66] MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 10 678.

támogatás