A zsidó siker egy antiszemita mítosz következménye?

Az alábbiakban Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók? – A zsidó siker és kudarc feltalálása Magyarországon c. könyvének zárszavát olvashatják, amolyan kedvcsináló gyanánt.

„A Gyöngyös és Vidéke [című lap] legutóbbi számában a Bankrészvény elzsidósodását állapítja meg. Megállapításai igazak, a cikk célja ugyancsak nem eshetik kifogás alá. […] a fajvédelmet helyeslem és szükségesnek tartom […] [Azonban] mint néhány részvény tulajdonosa azon véleményemet vagyok bátor hangoztatni, hogy a Gyöngyösi Bank Részvénytársaság vezetése jó kezekben van. Tisztelet és becsület keresztény véreimnek, de a banküzlethez nem sokat értenek.”

Részlet a Fajvédő aláírással megjelent „Védem a Gyöngyösi Bank Részvénytársaságot” című cikkből. Gyöngyösi Új lap, 1925. április 12.

Hogy miért a zsidók? Azaz miért a zsidók kerültek bizonyos területeken roppant fölénybe, és miért szenvedtek el más területeken megalázó vereségeket? A zsidó és a keresztény középiskolások osztályzatai közti különbség vizsgálata arra utalt, hogy ez az egyenlőtlenség nem (csak) azért alakult ki, mert a zsidókban más szellemiség munkált, mint a keresztényekben, ami emitt jobb, amott rosszabb teljesítményre sarkallta őket. A mérések azt mutatták, hogy a bizonyítványosztásokon a zsidó siker és kudarc titka nem (csak) a zsidókban rejlett, nem (csak) a teljesítményeik voltak különlegesek, eltérőek a nem zsidókétól, hanem teljesítményeik elbírálása (is).

A zsidók és keresztények tanulmányi sikeressége közötti eltérés megfejtésére tett erőfeszítéseink alapján a következőre javaslom átírni a zsidó előnyök és hátrányok keletkezésének szokványos történetét: ’Amikor a régi világ lehanyatlott, a zsidók és keresztények közötti érintkezések száma megnőtt, a felek élete a modern korban összeszövődött. Innentől fogva zsidók és nem zsidók egymással versengtek az elismerésekért, érvényesülésük egymás teljesítményeiről hozott ítéleteken múlt. A zsidó–keresztény együttélés azonban úgy valósult meg, hogy a zsidók régi imázsa megmaradt, és az új világban is nyilvántartották, ki zsidó és ki nem az. Adottak voltak tehát a feltételek ahhoz, hogy a teljesítmények értékéről hozott döntéseket elfogulttá tegye az az előítélet, hogy a zsidók esze éles és leleményes, ám testük csúnya, karjuk gyenge, jellemük megbízhatatlan, a zsidó férfi pedig férfiatlan, és éppen ellenkezője ennek mindenben a keresztény. Empirikus vizsgálataim azt mutatták, hogy e közkeletű fantázia, ez a modern világ felforgatásának lehetőségét magában hordozó mítosz jelentős mértékben torzította a teljesítmények elbírálását: a zsidók produkcióját a szellemi versengésekben felül-, a testtel asszociáltakban alulértékelte a társadalom, és fordítva a keresztényekét. A modern Magyarországon a zsidó–keresztény egyenlőtlenségeknek az egész nyugati civilizációban megfigyelhető rendszere tehát úgy termelődhetett meg, hogy az előnyök és a hátrányok tetemes hányadát nem kiérdemelték a felek erőfeszítéseikkel, hanem feltalálta a képzelőerejük egymás személyválogató elbírálása során. A zsidók hátrányaik és előnyeik számottevő részét egyaránt „ajándékba” kapták. A valóságos zsidó, e hozzánk igen hasonló, meglehetősen szürke alak életét eluralta a képzeletbeli zsidó vérbő figurája.

Az, hogy a gyengék a kudarcaikat az erősek részrehajlásának köszönhették, nem rendkívüli. Sokkal váratlanabb, hogy ezúttal a sikereiket is. Egy elesett kisebbség emelkedését ugyanis a kisebbség szorgos munkájának, esetleg a dominánsak együttérzésének, segítő szeretetének szokták betudni. A zsidó sikersztoriban azonban úgy lettek az utolsókból elsők, hogy abban ugyan a domináns keresztényeké volt a kulcsszerep, de nem jóindulat, a másik megbecsülése vezette őket arra, hogy kedvezzenek a zsidóknak, hanem az önmegvetés és a rögeszmés féltékenység az alávetettek állítólag nagyobb értelmi tehetségére. Lehet, hogy a gyöngyösi sajtólevelező, könyvem álnév mögé rejtőző főhőse, Fajvédő volt az egyetlen, aki úgy-ahogy szavakba tudta önteni, miért mozdítja elő a zsidók érvényesülését, annak ellenére, hogy kicsit sem kedveli őket, de sok-sok ember volt, aki éppen úgy cselekedett, ahogy ő.

Számomra a zsidó sikernek és kudarcnak ez a története végső soron a modern emberi értelemnek a lenyűgöző sikeréről és óriási kudarcáról szól: bármit képes létrehozni. Egy valamire nem képes. Arra, hogy annak lássa a dolgokat, amik.’ Azt gondolom, ennek a sztorinak az érvényességét lenne érdemes más terepeken is ellenőriznie a kutatásnak.

E munka eredményei tehát megerősítették azt a várakozást, amit még az előszóban megfogalmaztam: ha a holokauszt előtti évtizedekben élnénk, könyvem befogadása jó eséllyel nagy mértékben függene attól, hogy az olvasó zsidónak vél-e vagy sem. Aki megértené, hogy az vagyok, annak az indokoltnál jobban tetszene e mű feszes logikája, érdemén felül értékelné újító szellemét, habár túlságosan is gyanakodna arra, hogy nem elég alapos művet tart a kezében, és a kelleténél jobban bosszantaná a szerző modora. Aki viszont meghajolna érveim előtt, és belátná, hogy valójában nem is vagyok zsidó, az a könyvet befejezve inkább a sok meggyőző, de gépies számolásra, a vontatott mondatokra, kiszámítható érvelésekre emlékezne, és nem bánná, ha több humorérzék szorult volna a szerzőbe. És ha mindez esetleg nemcsak a holokauszt előtt volt így, hanem így van ma is, ha netán hasonlóan működik valóságos olvasóim ítélőképessége is, akkor ugyanígy történik minden tettem, minden gondolatom elbírálása, így e könyvé is. Hát így képzelhető el, hogy meghatározza az egész életemet és mindenki másét is a zsidósága, vagy hogy nem az.

Ezenfelül munkám talán további tanulsággal is szolgál azoknak, akiket hol liberális, hol baloldali értelmiségieknek szoktak nevezni. Azokra gondolok, akik nem hagyják a társadalomnak elfelejteni, hogy a kisebbségben lévők, gyengék és elnyomottak helyzete igazságtalanság, méghozzá olyan igazságtalanság, amely az erőfölényben lévők önzésének, önhittségének következménye. Ha fejtegetéseim helytállók, akkor mindezt annyival meg kell toldani, hogy a többségiek, erősek, dominánsak kudarcai is lehetnek kiérdemeletlenek, ezek is termelődhetnek diszkriminatív eljárásokban, nekik is járna egy kis együttérzés.

Az értekezés antiszemita honfi- és embertársaimnak is külön tanulsággal szolgál. Mert mit is tudhattak meg ők? Hogy azt a sikert, amit akkora igazságtalanságnak tartanak, amire annyira irigyek, ami miatt annyira haragszanak a zsidókra, a jelek szerint épp azok az eszmék táplálják, amikben ők annyira mélyen hisznek, és amelyekhez ők ragaszkodnak a leggörcsösebben. Gondolhatják ezután is, hogy a zsidó előnyök egy gonosz terv eredményei. De ha nem találnak hibát dolgozatom érvelésében, akkor azt is el kell ismerniük, hogy azt a tervet nem a zsidók forralták, főleg nem Cion bölcsei ötlötték ki, hanem ott lakozik az ő fejükben. Ha elfogadnak tőlem egy jó tanácsot: amennyiben a zsidó előnyt nem megint erőszakkal vagy hatóságilag akarják megszüntetni, akkor úgy küzdhetnek ellene a legeredményesebben, ha nem gondolnak többé a zsidókkal, nem spekulálnak többet a felsőbbrendű képességeikről. Azt hiszem, az antiszemiták azzal tehetik a legtöbbet a zsidó siker felszámolásáért, ha felszámolják önmagukat, azaz megszűnnek antiszemitának lenni.

Végül van itt még valami. A zsidó-keresztény viszony modern társadalomtörténetéről bizonyára lehet beszélni úgy, hogy azt semmilyen összefüggésbe nem hozzuk a holokauszttal. Csak nem érdemes, mivel a zsidók manapság már elsősorban a holokauszt miatt foglalkoztatják az embereket. Ez a könyv ugyan semmit sem szólt a népirtásról, de elképzelhető, hogy nagyon is köze van hozzá mindannak, amit kiderítettünk. Auschwitz ugyanis a javak személyválogató elosztásának végkifejleteként is felfogható.

Hogy mire gondolok? Korábban hangsúlyoztam, hogy az egyenlőtlenségek termelődésének mérlegszerűen működő rendszere, azaz egyik oldalon a zsidó ész és a keresztény test túlbecsülése, a másik oldalon a zsidó testi erő és a keresztény értelem alulértékelése olyan üzlet volt, amiben összesítésben a keresztények veszítettek, a zsidók meg nyertek. Arról most is meg vagyok győződve, hogy a keresztények rossz boltot csináltak azzal, hogy hittek a felforgató mítoszban, mert a modern világ körülményei között saját szellemük lekicsinylése miatt sokkal többről kellett lemondaniuk, mint amit a tetszelgés önnön testük szépségében hozott nekik a konyhára. Abban viszont nem hiszek igazából, hogy a zsidók jól jártak ebben a játszmában, amiért úgy jutottak fontos előnyökhöz a szellemi szférában, hogy ehhez képest jelentéktelen hátrányokat kellett elszenvedniük a testiben. Tartok tőle, hogy ez csak a látszat. Lehet, hogy ők is vesztesek voltak. Sőt így veszítettek el mindent.

Gondoljuk meg! A zsidó értelem csodálata és így a zsidó siker mértéke a végtelenségig fokozható volt. A viszolygásnak a zsidó testtől viszont már nem voltak korlátlanok a távlatai. A zsidó testek hátránya csak egy szigorú, biológiailag adott határig volt növelhető: a halálukig.

(Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók? – A zsidó siker és kudarc feltalálása Magyarországon. Corvina kiadó, 608 oldal)