„A zsidó egyszerre közeli és ismeretlen”

Papp Richárd, az ELTE Kulturális Antropológia Tanszékének munkatársa beszél a Holokauszt emlékév alkalmából folytatott kutatásról.

 

Mi az Ön által vezetett Holokauszt emlékezet projekt lényege?

Kutatásunk a Holokauszt-emlékezet olyan aspektusait próbálja meg kibontani, amelyet eddig nagyon kevesen kutattak – pláne itt, Kelet-Közép-Európában. Nem csak a túlélőkre, és a szemtanúkra fókuszálunk, hanem emellett nagyon fontosnak tartjuk azt megismerni, hogy a vizsgált településeken, 80 évvel a deportálások után, van-e még bármilyen emlékezete a helyi zsidóságnak, illetve a Soának.

Magyarország legtöbb településén minden tízedik ember zsidó volt, akiket egyszer csak eldeportálták, kegyetlenül és a környező társadalom néha aktív, többnyire passzív részvételével és többségük nem is jött vissza. Felmerül a kérdés, hogy a szomszédoknak, ismerősöknek, barátoknak – általában az ott élő embereknek – az emlékezetében megmaradtak-e ők? Hogy az ő emlékezetük és a Soá traumájának az emlékezete tovább öröklődött-e azokon a településekben, a különböző generációkban. Nem árulok el nagy titkot, hogyha azt mondom, hogy inkább a felejtést tudjuk kutatni, mint az emlékezetet.

A különböző településeken három generáció emlékezetét próbáltuk megismerni. Ezek: a 70 fölöttiek, a középkorúak és a 18-25 évesek. Mindegyik korosztállyal is külön-külön csinálunk fókuszcsoportos interjúkat. Első lépésben a következő településeken dolgoztunk: Kőszeg, Nagyvárad, Ricse (kicsi falu Észak Magyarországon, Cukor Adolf szülőfaluja) és Budapest.

Ez volt a pilot-study, amit Csepeli Györggyel kezdtünk el. Együtt fogalmaztuk meg a célokat és a módszertant, ebbe vontuk be később Surányi András filmrendezőt és operatőrét, Kis Richárdot, majd Sükösd Enikő szociológust. A második szakaszban a kutatást, a Visegrád Alap támogatásával szlovák, cseh és lengyel területre is kiterjesztettünk. Most már a második szakasz kutatási beszámolóját írjuk. Budapestet még folytatjuk a kutatást, és végzünk terepmunkát és interjúkat Miskolcon is, valamint egy Békés megyei régióban, Sárréten. Itt szintén 10 százalék körül volt a zsidóság aránya a Soá előtt. Itt egy-két ember kivételével már nem élnek zsidók, ezért nagyon kíváncsiak voltunk, mi re emlékeznek az itteniek.

Milyen munkamódszerrel dolgoznak?

Munkamódszerünk úgy néz ki, hogy felkeressük ezeket a településeket és először megpróbáljuk felderíteni a zsidóság emlékezetének látható jeleit – vagy ezek hiányát. Aztán megpróbálunk beszélgetni a helyi emberekkel, elmondani nekik, hogy mit szeretnénk megtudni. Körülnézünk a zsidó temetőben, próbálunk olyan kontaktembereket találni, akik segítenek, hogy eljussunk másokhoz is. Miskolcon például Markovics Zsolt rabbi nagyon régi barátom, bemutatott a helyi zsidóknak, akiknek révén betekintésem nyílt a helyi zsidó történelem és zsidóság jelenének a legkülönbözőbb aspektusaiba – elsősorban a temetőn keresztül.

Utána nagyon érdekes volt a beszélgeti nem zsidókkal. Kiderült, hogy a temető sabát kivételével minden nap nyitva van, de nem zsidó beszélgetőtársaim mind azt hitték, hogy a temető állandóan zárva van. Ami sok mindent elmond az ember percepcióról: hiába van jelen a temető, a nem-zsidók számára mégis nagyon távoli, mint az egész zsidóság. Ez a fókusz-csoportos interjúból is kiderült: valaki akkor tudta meg, hogy a temető nyitva van, és erre rácsodálkozott.

Vizsgáljuk azt, hogy megjelenik-e a nyilvános és társadalmi térben az, hogy valaha itt élt a zsidóság, illetve, hogy a Soá megtörtént. És bizony inkább ennek a hiányát látom.

 

VAN IS, MEG NINCS IS

Pedig Miskolcon nyilván van Holokauszt emlékmű.

A nyílt tereken egyedül a belvárosban van egy aprócska emléktábla, az egykori gettó helyén, egy sokemeletes ház földszinti falán, és ezt is teljesen elnyomja a fölötte elhelyezett thai masszázs reklám. A tábla néhány szóban foglalja össze, hogy a Holokausztnak Miskolcon és környékén 14 ezer áldozata volt.

Mindez 100-150 méterre van a város legfrekventáltabb közlekedési csomópontjától, ahol a helyiek által leginkább kedvelt emlékmű áll, egy bizonyos Mancs kutya emlékszobra. Ez nagyon jól látható, s a helyiek folyamatosan hordják oda a koszorúkat és virágokat. Óvodások Mancs kutyáról készült rajzai is láthatók itt, időről időre tartanak megemlékező ünnepeket, van kutyás felvonulás, ilyenkor kijön a tévé – mi is éppen belefutottunk egy ilyen ünnepségbe halottak napja környékén. Ez tehát látható emlékmű –a 150 méterre lévő, a 14 ezer áldozatra emlékező Holokauszt emléktábla viszont gyakorlatilag nem látható.

A valóban komoly Holokauszt emlékművek Miskolcon a zsidó tereken belül láthatóak. Ott, ahol a Zsinagóga és a zsidó múzeum van. A zsidó temetőben, az Avason pedig több is. Néhány éve építettek egy Dávid csillagos kilátót a temetőbe. Ami arra a kisebb teherpályaudvarra néz, ahol annak idején a deportálások történtek.

Kilátó a temetőben?

Igen, innen látni a völgyet, ahonnan deportálták a zsidókat. Ami azért nagyon érdekes, mert még bizonyos történészek is azt írják, hogy a Tiszai pályaudvarról vitté el a zsidókat, ahol még egy emlékbála is áll a deportálások emlékére. Nem része tehát az emlékezetnek, hogy valóban honnan vitték el a zsidókat.

Mindezt csak azok tudják, akik érintettek, vagy hajlandóak elmenni a zsidó temetőt meglátogatni, ahol a Hevra kadisa vezetője megmutatja ezt a helyet. Ahányszor én voltam a zsidó temetőben, mindig köd volt. Számomra ez szimbolikus: lenéznél a kispályaudvarra, ahonnan a deportálások történtek, amiről nem tud senki, és még nem is látod, mert köd van.

Az is nagyon tragikus  – amit egyébként nyilván más zsidó temetőkben is látunk –, hogy mivel Magyarországon a kollektív emlékezetben nem él a Holokauszt, ez a történet a családi sírokon van elmesélve. Ahová nemcsak az ott nyugvók, hanem az elhurcoltak nevei is fel vannak vésve.

Kit érdekel a Holokauszt 80 év után?

Ez szívszorító kérdés, hogy. A kutatásunkhoz kapcsolódó egyik egyetemi szeminárium végén egy diák azt kérdezte: mi értelme annak, hogy a nem zsidók, akik „ehhez nincsenek olyan közel” egy egész félévet töltsenek ezzel a témával. Az interjúkban is visszaköszön ez az attitűd: valóban szörnyű volt, de még meddig fogunk ezzel foglalkozni?

Vannak persze ellenpéldák is: a mi segítőink a kutatás során elkötelezettek és lelkesek voltak, de a hallgatás és a közöny a leggyakoribb nem zsidó részről. Fiatal interjúalanyaink az oktatást is bírálják: a téma negyedik gimnáziumban lenne aktuális, de nem jutnak el odáig, mert az érettségire kell készülni. Tehát az iskolában nem tanulnak róla, otthon pedig tabu övezi a kérdést. Filmünkben ez gyakran visszatér: a kérdezettek között minden nemzedékben elhangzik az a válasz, hogy a téma tabu volt otthon. Az iskolában pedig gyakran egy jól ismert filmet vetítenek a témáról (A zongorista, Schindler listája), de utána nincs semmilyen beszélgetés, tehát nem tudják a látottakat feldogozni.

Volt olyan pedagógus is, aki elvitte diákjait Auschwitzba. Ám a téma otthoni vonatkozásairól ekkor sem esett szó. Mindez Lengyelországban történt. Hogy ehhez kellett az itthoni közöny, a kirekesztés, a kollaboráció, a zsidóság teljes elidegenítése, hogy a szomszédot, az iskolatársat deportálták és a helyi közösség segített ebben, arról sehol nem esett szó, erre egy példát sem találtunk. Egyetlen pesti gimnáziumban fordult elő, hogy a tanár elvitte diákjait Duna parti cipőkhöz.

A mindennapi tapasztalat tehát tragikus: nincs értelmezés és nincs emlékezet, vagy csak minimális. Miközben vannak emlékművek, temetők, zsinagógák. A miskolci zsidó közösség szervez megemlékezéseket, próbálja magát láthatóvá tenni, de ez a helyi társadalom nagy részéhez nem jut el. Amerre jártunk, azt tapasztaltuk, hogy számos botlatókő eltűnt, fölszedték vagy lebetonozták őket, mert nincs gazdájuk. Miskolcon készült filmünk bemutatójára eljöttek az érintettek: az egyetem vezetői, a szakmabeli kollégák, a filmben szereplők – és senki más. A helyi médiától, az önkormányzattól nem jött el senki. Egyetlen keresztény értelmiségi volt ott.

 

ÉRTELMEZŐ PÁRBESZÉD

A kutatás része tehát, hogy az elkészült interjúkat filmre veszik és bemutatják a helyi közösségnek.

A filmekből kitűnik, hogy a legtöbb esetben a fiatalok semmit nem tudnak a hajdanvolt helyi zsidókról, az öregek emlékeznek arra, hogy voltak a helységben zsidók, de konkrét részletekre nemigen. Kivétel volt Szeghalmon egy bácsi, aki gyakorlatilag a zsidó tárgyi emlékek kimúlását mondta magnóra: széthordták a zsinagógát, az iskolát. Egyedül a „zsidófa” maradt meg: a helyi folklórban így hívják azt a fát, ami állítólag a hajdani zsidó iskola udvarán állt. Emlékmű, emléktábla nincs. A temetőt viszont pályázati pénzből szépen felújították. A helyiek szerint volt egy lelkes – azóta elhunyt – helytörténész, aki összeállított egy nyomtatott füzetet a város zsidóságának történetéről. Ezt a füzetet minden erőfeszítésünk dacára sem sikerült megszerezni, senkinek nem volt meg (a helyi könyvtárnak sem), akinek pedig állítólag megvolt, az elzárkózott. Mint valami fantomot üldöztük a zsidóság történetéről szóló füzetet, s totális hárítás volt a reakció. Valami van, de még sincs.

Számomra hasonló ez a Trefort-kertben található Holokauszt-emlékműhöz, amely, mint tudjuk, nem más, mint egy vékony réz-szalag az épületek téglái közt, rajta a meggyilkoltak neveivel. A meginterjúvolt bölcsészhallgatók, akik tehát ezt naponta láthatták, még sosem hallottak róla. Korábban volt ott egy tábla, ami erre az érdekes, de nehezen észrevehető emlékműre felhívta a figyelmet, de az mára eltűnt.

Hasonló a helyzet a Duna parti cipőkkel, ahová csak annyi van felírva, hogy a nyilasok áldozatainak emlékére állították. Magyarázat nélkül vajon mit mond ez a külföldieknek? Így nem jön létre értelmező párbeszéd a szemlélővel – hogy kevésbé jóhiszeműen állított emlékművekről (Szabadság tér, Turul-szobor) ne is beszéljünk.

Mi ezen a helyzeten szerettünk volna változtatni, amikor arra törekedtünk, hogy a média bevonásával létrejöjjön egy értelmező párbeszéd a magyar Holokauszt történetről. Erről mostanra gyakorlatilag már lemondtunk, mert mindenhonnan elzavartak bennünket. Szerettünk volna például egy betelefonálós rádióműsort, ahol egy meghívott vendéggel beszélgetünk, a hallgatók pedig kérdezhetnek a témában. A felkeresett rádióállomásoknál azonban szinte bolondnak néztek: ki hallott már betelefonálós Holokauszt műsorról? Egy sem volt kivétel.

Több szerencsénk volt a Történelemtanárok Egyletének vezetőjével, aki segítséget ígért, amikor azzal az ötlettel kerestük fel, hogy filmjeinkből egy-egy darabot szeretnénk levetíteni középiskolásoknak, utána pedig beszélgetnénk róla. Iskolaigazgatóknál, történelemtanároknál nem jártunk sikerrel, amikor ezt az ötletet előadtuk. Egynél sem. Az Egylet vezetője segítséget ígért ahhoz a tervünkhöz is, amely szerint filmjeinket egy honlapon tennénk hozzáférhetővé, és ezek segítségével tanárokat és diákokat ösztönöznénk arra, hogy a maguk körében végezzenek mikrokutatásokat. Csináljanak filmfelvételeket hasonló tematikával, mint amivel mi dolgoztunk. Ez a korosztály mobiltelefonnal már komoly felvételeket tud készíteni. Egy ilyen kutatás bevonná őket a történetbe és érthetővé tenné számukra, hogy a Holokauszt mindannyiunk közös története is. Ezeket a filmeket is feltöltenénk a honlapra és évente egy kisebb konferencia vagy tábor keretében megbeszélnénk a történeteket.

Ez az álmunk. Muszáj valamit tennünk az egyre jobban eluralkodó közöny és felejtés ellen.

 

ÜVÖLTŐ CSEND

 Az viszont nem tagadható, hogy sok vidéki városban évente tartanak Holokauszt-megemlékezést.

Ez kétségtelen. De amíg csak ezek léteznek, addig nem válnak élővé a helyi társadalmakban.  Erre rákérdeztünk, és a válaszadók ezekről legfeljebb hallottak, de nem voltak ott és nem tudták, mi zajlik ezeken az ünnepségeken. Ugyanez vonatkozik az iskolai Holokauszt emléknapokra: nem tudtak mást felidézni, mint egy ott látott filmet. A kérdezett pedagógusok is gyakran azt mondják, hogy erre nincs idő, készülni kell az érettségire. Ismét csak van is, meg nincs is: valami van, de nem válik valódi élményanyaggá a diákok számára.

Interjúalanyaink, akik önként vállalkoztak egy ilyen beszélgetésre, nagy valószínűséggel olyan emberek, akiket érdekel a téma, ezért inkább hajlandók kritikai véleményt megfogalmazni a meglévő Holokauszt kultúrával kapcsolatosan. Mert a legtöbben nem vállalkoznak erre. Személyes beszélgetés során majdnem minden ember nyitott, készséges, de ha szóbahozzuk, hogy mindezt elmondaná-e filmkamera előtt is, akkor 90 százalékuk valami indokkal elhárítja ezt. Gyakran azt mondják, ez már régen volt, nem érdemes a régi sebeket föltépni. Zsidó részről is. Főleg vidéken van ez így, ahol nem tudják igazán, hová tegyenek bennünket. Gyanakodnak a „pesti zsidókra”, akik jóindulatúnak látszanak ugyan, de nem tudják kik vagyunk, miféle „megbízást” teljesítünk, mihez adják az arcukat. Nem akarnak szembeszállni a tabu, az elhallgatás légkörével, ami domináns. És bizonytalanok magukkal szemben is, mert maguk sem tudják, mit fognak mondani. És félnek a következményektől, amit nem tudnak kiszámítani. Volt olyan ember, aki arra hivatkozott, hogy korábban egy baloldali lapnak nyilatkozott és következményei lettek. Békés megyében egy önkormányzati képviselő azért lépett vissza, mert, úgymond,ezzel elveszítené független státuszát. Zsidó részről is többen vonakodtak kamera előtt beszélni, mert féltek, hogy mások is tudomást szereznek zsidó mivoltukról. Köztük egy Holokauszt-túlélő, aki 1945 óta titkolja zsidóságát környezete előtt. (Őt a lányán keresztül ismertük meg.)

A nem tudásból, a felejtésből és a hárításból keletkező „üvöltő csend” fenntartja a Soá óta velünk élő feszültségeket. Ha ezeket nem próbálják közösen értelmezni, akkor nyilván senki nem érezheti biztonságban magát. A bizonytalanság és bizalmatlanság légkörében a traumákat csak szűk családi körben merik megbeszélni az emberek. Mert nincs meg a bizalom, hogy ez egy közös ügy. Emiatt a mai napig mélyek a határok zsidók és nem zsidók között.

A KÖZÖS TÖRTÉNET HIÁNYA

A magyar Holokauszt történetének legszomorúbb része talán az, hogy miután elvitték a zsidókat, a helyi lakosok egymás sarkát taposták, hogy az elhurcoltak javait megszerezzék. Ez a téma felmerült a beszélgetések során?

Felmerült. A zsidó közösségben az informális beszélgetések során rendszeresen. Az interjúk során már nem olyan gyakran. Nem zsidó részről is szóba került, néhány esetben. Emlékszünk Bruck Edith filmjére, amelyben elmondja: testvérével együtt durva szitkok közepette zavarták el a helyi lakosok, amikor egynémely holmijukat merték tőlük visszakérni. Ehhez hasonló elbeszéléseket mi is hallottunk, például egy kaposvári túlélőtől, aki a mai napig könnyek között meséli, hogy egyedül tért vissza a családjából és a városban az új”tulajdonosok” nem engedték be a saját lakásába. El is költözött onnan, persze. Több olyan nem zsidó beszélgetőpartnerünk is volt, akik a mai napig számon tartották, hogy kiknél milyen zsidó holmi található. Voltak köztük középkorúak is, akik nyilván szüleiktől hallották ezeket a történeteket és fontosnak tartották őket megőrizni. Interjúhelyzetben egyikük beszélt erről – konkrét nevek említése nélkül, persze.

Interjúvázlatunkban szerepel egy olyan kérdés, hogy ki a zsidó. A nem zsidók válaszaiból az derül ki, hogy a zsidó egyszerre nagyon közeli és mégis ismeretlen. „Más nép”, „más nemzetiség”, „ más vallás” – ilyen válaszok jönnek elő újra és újra. Az emlékezés kapcsán nagyon sokszor hallottuk, hogy „végülis a zsidóknak kell emlékezni, ez az ő dolguk”. Gyakran előjön a reflektálatlan antiszemitizmus, még jóhiszemű válaszolók részéről is: „a zsidók gazdagok”, „az ő kezükben van a hatalom”, „a zsidók elzárkóznak”. Zsidó részről – és csak innen – viszont nagyon gyakran előjön az a válasz, hogy „az a zsidó, akit annak tartanak”.

Kezdem úgy látni, hogy a magyar zsidó történelem egyebek között a folyamatos kirekesztés történetének a tragédiája is. És ha a 20. századi tapasztalatok után is fennmarad a zsidók idegensége, mássága, akkor a kirekesztés tovább zajlik. Ha a Holokauszt emlékezete nem válik egy közös történetté, akkor megy tovább a szétválasztás.

Pedig az állami Holokauszt-megemlékezések visszatérő szólama, hogy a vészkorszak, a zsidóság deportálása „a mi közös veszteségünk”. Amivel persze elmossák a magyar felelősséget és azt a németekre hárítják.

Ezzel áldozati versengés indul meg, aminek a lényege, hogy „mi magyarok is szenvedtünk, lásd Trianon, málenkij robot”, stb. Nem azt várjuk el, hogy a magyarok teljesen azonosuljanak az áldozatokkal, csupán azt, hogy vegyenek tudomást arról, hogy a magyar államapparátusban dolgozók tízezrei vettek részt a zsidó jogfosztásában és deportálásában. Ez is valamiféle elválasztás, de együtt jár a felelősségvállalással. Ehelyett viszont én a felelősség hárítását látom, a közönyt, a két szenvedéstörténet összemosását, a vádat, hogy a zsidók túlpörgetik a Holokauszt narratíváját. Nem a felelősséggel viselt szétválasztást látom tehát, hanem azt az üzenetet, hogy ez másik nép, másik szekta – akkor emlékezzenek ők.

 

Az elkészült interjúk megtekinthetők a Holocaustmemory.org honlapon.