“A vészkorszak utóélete mostanság került igazán előtérbe”

Október 19-20-án zajlott az Elválasztva a társadalomtól – A zsidó gettók Európában és Magyarországon elnevezésű konferencia, amelyet a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány szervezett. Ennek egyik szekciójában tartott előadást Dr. Szívós Erika történész, az ELTE Bölcsésztudományi Kar Történeti Intézetének kutatója, a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék tanszékvezetője. A konferenciáról és a budapesti gettóról beszélgettünk vele.

 

Kérem, mondja el, Ön miről tartott előadást a konferencián.

A konferencián a résztvevők az egész gettó-témakört járták körül. Például azt, hogy különböző városokban milyen fajta gettókat létesítettek. Az volt a cél, hogy széles körkép alakuljon ki a gettókról. Az előadók az első napon bemutatták a gettósítás európai példáit, a konferencia második napján pedig a budapesti, felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki gettósítás menetét is. Az én előadásom a budapesti csillagos házakról, az 1944 júniusa és novembere közti hónapokról szólt.

Ön mint történész hogyan definiálja a gettó fogalmát?

Akkor lesz egy terület gettó és nem egyszerűen zsidó negyed, amikor kötelezik az embereket, hogy ott éljenek. Ez már a koraújkorra is igaz volt. További fontos kritérium, hogy az elhagyása szabadon többé nem lehetséges. Gettó tehát az, ahova kényszerrel és nem szabad akaratukból költöznek az emberek és egyértelműen megvalósul a jogfosztás is. A gettó szót ezenkívül átvitt értelemben is szokás használni: például olyan etnikai vagy szociális értelemben elkülönülő, általában szegényebb városrészekre, ahonnan nehéz az ott élőknek kitörniük.

Ön hogyan került kapcsolatba a gettókutatással?

Várostörténészként az én egyik fő kutatási területem a budapesti Erzsébetváros; itt, az akkor még Terézváros részét alkotó területen alakult ki az első pesti zsidónegyed. Ehhez kapcsolódtak a gettókkal kapcsolatos kutatásaim is.  Az embernek, ha ezzel a városrésszel foglalkozik, alaposan bele kell merülnie a budapesti zsidóság történetébe. A városnegyed történetének centrális eleme a II. világháború és a holokauszt. Itt a gettósítás miatt nagyon komoly lakosságcsere ment végbe a háború alatt, és az eredeti állapot egyáltalán nem állt helyre 1945 után. A háború megváltoztatta a területet, felismerhetetlenül megváltozott a városrész társadalmi és felekezeti összetétele. 1945-1956 között azután rengeteg ember ment el innen, mint kivándorló vagy disszidens. Ez legalább akkora csapás volt, mint a II. világháború közvetlen következményei.

Ön mikor kezdte el a holokausztkutatást?

Továbbra is foglalkozom Erzsébetváros kutatásával és ahhoz kapcsolódóan a holokauszt történetével is. A 2010-es években kezdtem el kifejezetten a 1938 és 1945 közötti időszakra fókuszálni. De a konferencia többi előadójával ellentétben nekem nem feltétlenül fő profilom ez az időszak.

Mik azok a nem várt dolgok, amiket kutatása során talált?

A közvélekedés úgy szól, hogy Budapest magyar nyelvűvé válása a 20. század elejére többé-kevésbé lezárult és a két- vagy többnyelvűség felszámolódott. Egy olyan környéken, mint az Erzsébetváros, korábban különféle nyelveken beszéltek az emberek: magyarul, németül, jiddisül, de románul és szlovákul is. Azt gondoltam, hogy az 1920-as, 30-as évekre gyakorlatilag itt is eltűnt a többnyelvűség. De aztán kiderült a II. világháborús, kéziratos levelekből, hogy voltak még kétnyelvű emberek, családok. Budapestiek levelezésében is találni nyomát a többnyelvűségnek.

A gettósításban milyen szerepei voltak a nem zsidó lakosoknak?

A hatóságok egyértelműen kollaboráltak, és aktívan együttműködtek a gettósításban. A csillagos házak kijelölése például polgármesteri rendelettel történt . A budapesti városigazgatás, a város akkori polgármestere, Doroghi Farkas Ákos ebben messzemenő szerepet játszott, és a fővárosi hatóságok is közreműködtek az egész folyamatban.*

A nem zsidó lakosság már összetettebb képlet. Mindig azt hangsúlyozzák, hogy kik voltak a haszonélvezői például a zsidók kényszer-kiköltöztetésének. Viszont sokan elfejtik, hogy a nem zsidók egy jelentős részét is kifejezetten sújtotta a gettósítás. Például a vegyes házasságban, vegyes családban élőket. Sokaknak ki kellett költözniük a gettósított területekről. Bár a csillagos házakban végül, ha akartak, ott maradhattak a nem zsidók 1944 júniusa után, később, amikor végül 1944 december elején létrehozták a fallal körülvett VII. kerületi gettót, akkor onnan minden nem zsidónak mennie kellett. Ez nagyjából 12 000 nem zsidó lakost jelentett. Figyelemreméltó, hogy az Erzsébetvárosban, amíg lehetett, nagyon sokan maradtak meg a csillagos házakban a nem zsidók közül is, hiszen itt komoly hagyománya volt a zsidó – nem zsidó együttélésnek. A hivatalosan támogatott antiszemitizmus idején sem mindenki érezte úgy, hogy a sárga csillaggal megbélyegzett „zsidóházakból” feltétlenül el kellene költöznie. Nagyon sokan segítettek; a visszaemlékezések egy része is arról szól, hogy vegyesen lakott házakban a nem zsidók sokszor, sokféle formában nyújtottak segítséget a zsidóknak. Ugyanakkor, ahogy a fővárosban mindenütt, úgy ebben a városrészben is voltak példák a zsidókkal szemben ellenséges reakciókra. A lakosság szemszögéből leszögezhetjük: vegyes volt a zsidókhoz való hozzáállás.

Ez a közös együttélés mikor alakult ki Erzsébetvárosban?

A kezdetektől. Amikor a városnegyed még a Terézváros része volt, akkor sem volt soha tisztán zsidó negyed. Mindig vegyes lakosság lakta, legfeljebb az arány változott részenként, utcánként. Ezen a területen az emberek ehhez mindig is hozzá voltak szokva.

A történészhallgatók hogyan állnak hozzá az emlékezetpolitikához?

Én azokról tudok beszélni, akikkel találkozom. Ebből a mintából kiindulva az egyetemen már szembenézünk a magyar hatóságok felelősségével és tényként kezeljük a holokausztban játszott szerepüket.  Nyílt téma az órákon a nem zsidó magyar lakosság sokféle magatartása is, beleértve ebbe a közömbösséget, a kárörömöt, de az üldözötteknek nyújtott segítséget is. A diákok, a történészhallgatók egyébként kifejezetten érdeklődők. Kutatni leginkább azok szokták a témát, akiknek van valamilyen személyes motivációja.

A mai gimnáziumi oktatásban nagyon fontos kérdés, hogy bizonyos történelmi események, tapasztalatok megjelenjenek a tananyagban. Ilyen a holokauszt is. A tanárképzésben tanulóknál azt látom, hogy ők nagyon sokszor választanak olyan témát a szakdolgozatukhoz, ami valamilyen fajta érzékenyítésről szól. Nagyon gyakori, hogy olyan korszakot választanak ezek a hallgatók, amelyek traumatikusak: ’56 mellett ezért döntenek a holokauszt mint szakdolgozati téma mellett. Azt leszögezhetjük, hogy a mai diákok általánosságban érzékenyebbek, és több bennük az empátia.

Önnek mi a motivációja?

Én azok közé tartozom, akik nem a származásuk miatt érintettek, de érintettek. A többit bízzuk az olvasók képzelőerejére.

A Holokauszt Emlékközpont mennyire segíti a munkáját?

Az olyan tematikus gyűjtemény megnyitása, mint a Holokauszt Emlékközpont, nagy változást hozott, mert az érintettek a személyes forrásokat könnyebben és szívesen adják be oda, ahol kimondottan ezzel a témával foglalkoznak. Ha például volt egy kéziratos napló egy családban, akkor azt ide szívesebben adják be a leszármazottak, mint egy általános profilú levéltárba. Lélektani okokból ezek a tematikus gyűjtemények egyfajta emlékezetlavinát indítottak el, és nem várt forrásbőséget okoztak. A vészkorszak utóélete mostanság került igazán előtérbe. A háború utáni időszak is igazán érdekes: például mik voltak a migráció motivációi, hogyan találkoztak a visszatérők újra a rokonaikkal? Hogyan lehet a szétszakadt vagy újraegyesült családokat egyben tartani? Erről szólt például az a konferencia, amit ’Hogyan tovább? Zsidó családok Magyarországon a háború után’ címmel rendeztek idén májusban éppen a Holokauszt Emlékközpontban. Már nem kizárólag a holokauszt a fő kutatási irány, hanem az is, hogy mi történt utána. Ez a holokauszt hatásának egyfajta kiterjesztése. És akkor a második és harmadik generációs traumákról még nem is beszéltünk. Ezek mind nagyon-nagyon izgalmas területek.

Tud mostanában olyan projektet, amit kiemelne a nem történészek számára is?

Igen. Nagyon fontosnak tartom azokat a projekteket, amiknek az a célja, hogy sok ember számára elérhetővé tegyék a vészkorszak történeteit. Ilyen volt például a Csillagos házak című projekt, aminek Lénárt András történész volt a motorja. Csináltak egy interaktív honlapot, ami mai, modern eszközökkel jeleníti meg a házakat és kapcsolja azokhoz a személyes forrásokat, például visszaemlékezéseket. Ezeket én személy szerint nagyon fontosnak találom. Ezek a portálok, tematikus honlapok könnyebben hozzáférhetőek nem történészek számára is, akik máskülönben nem biztos, hogy ennyire részletesen utánamennének a témának.

Ön hogyan folytatja tovább?

Most fejezek be egy könyvet, ami az idevágó kutatásaimat összegzi. Ez a kötet Erzsébetváros történetéből 150-200 évet fog átfogni.  Benne az 1930-as évek végétől az 1940-es évek végéig tartó időszak kiemelt jelentőségű lesz. Bízom benne, hogy a könyv egy-másfél éven belül megjelenik és elérhető lesz mindenki számára. Emellett egy nagyobb kutatásom a közép-európai fővárosok történelmi városnegyedeivel foglalkozik. Lehet, hogy ennek is lesz egy része, ami kifejezetten a történeti zsidónegyedekre fókuszál; ez tehát egy nagyobb és tágabb munkám.

* Doroghi Farkas Ákos Győző magyar politikus, Budapest polgármestere volt a német megszállás idején. A Magyarország német megszállása elleni tiltakozásul lemondott korábbi polgármester, Szendy Károly helyett 1944. május 19-én megválasztották Budapest főpolgármesterévé. Állását a nyilas puccsot követően is megtartotta és aktív szerepet játszott a budapesti zsidóság gettósításában is. 1944 végén Németország területére menekült a szovjet csapatok elől, aztán amerikai fogságba esett, akik kiszolgáltatták Magyarországnak, mint háborús bűnöst. A Népbíróság 1946-ban 10 év kényszermunkára ítélte, amelyet a váci börtönben töltött. Kilenc év fogság után végül megbetegedett és még a börtönben meghalt. (A szerk.)