A vészkorszak emlékezete Hollandiában  

Írta: Wekerle Szabolcs - Rovat: Holokauszt, Történelem

 A tavalyi nemzeti holokauszt-emléknapon, 2020 januárjának utolsó vasárnapján a holland miniszterelnök, Mark Rutte beszédet mondott Amszterdamban. „Ma, amikor még velünk vannak az utolsó túlélők, kormányom nevében bocsánatot kérek az állam zsidóüldözésben játszott szerepéért. Teszem ezt annak tudatában, hogy nincs szó, amely felérne a holokauszt iszonyatával. Hetvenöt évvel Auschwitz után az antiszemitizmus még mindig létezik. Éppen ezért fontos, hogy elismerjük, és jól érthetően ki is mondjuk, ami akkor történt – mondta, majd így folytatta: – Túl sok holland hivatalos személy tette meg, amit a német megszállók követeltek tőle.”

Mark Rutte beszédet mond a Holokauszt emléknapon

Történelmi beszéd volt, melyben a holland állam vezetője először kért bocsánatot a kormányzat második világháborús mulasztásaiért. Olyannyira, hogy Jacques Grishaver, a Hollandiai Auschwitz Bizottság elnöke – aki nem tudta, miről fog beszélni a kormányfő a megemlékezésen – megindultságában Ruttéhez lépett, és megölelte őt. „Fantasztikus, ez egyszerűen fantasztikus – mondta később. – Hetvenöt évet kellett várnunk erre a bocsánatkérésre. A miniszterelnök történelmet írt, ő a mi hősünk.”

Grishaver lelkesedése nem ragadt át mindenkire. A Központi Zsidó Konferencia (Centraal Joods Overleg) nevű szervezet közleményben tudatta, hogy a bocsánatkérést megkésettnek tartja – igaz, tették hozzá, arra jó lehet, hogy segítsen a bizalom helyreállításában. Geert Wilders, az iszlámellenes és Izrael-párti Szabadságpárt vezetője pedig úgy fogalmazott: „Kicsit megkésett gesztus, de jobb későn, mint soha, és nagyon is aktuális most, amikor az antiszemitizmus sajnos újra erősödik Hollandiában.” Wilders emlékeztetett rá, hogy ő már 2012-ben javasolta a bocsánatkérést, és felvetette a második világháborúban londoni emigrációban lévő holland kormány felelősségét is, mondván, a hivatalos vezetés akkor félrenézett, és cserbenhagyta a hollandiai zsidókat.

Ebből is látszik, hogy a vészkorszak megítélése és értelmezése nemcsak mifelénk vet hullámokat ma, több mint 75 évvel Auschwitz felszabadítása után is.

Rutte 2020-as beszédéig hosszú folyamat vezetett Hollandiában. És bár konkrét bocsánatkérésig egyik elődje sem jutott el, azt megelőlegező megszólalások történtek korábban is.

Jacques Grishaver és Mark Rutte

Beatrix királynő 1995-ben az izraeli parlamentben kijelentette: bár sok holland szembeszállt a német megszállókkal a második világháborúban, ők inkább kivételt jelentettek. „A holland nép nem volt képes megakadályozni zsidó honfitársai elpusztítását” – fogalmazott Beatrix, aki 2013-ig birtokolta a trónt. A munkáspárti miniszterelnök, Wim Kok valamivel később elnézést kért azért a kegyetlenségért, ahogyan a zsidókat a világháború után kezelték – a vészkorszak túlélői például gyakran nem térhettek vissza lakásaikba, mert azokat időközben mások vették birtokukba, de Amszterdamban még az is előfordult, hogy a visszatérő zsidókat megbírságolták, mert míg távol voltak, nem fizették a bérleti díjat.

Kok utóda, a kereszténydemokrata Jan Peter Balkenende 2005-ben elismerte, hogy számos holland állami tisztviselő nemcsak a háború után, de közben is helytelenül viselkedett. „Akadtak holland hivatalnokok, akik együttműködtek a megszállókkal, és ezzel közreműködtek abban a rettenetes folyamatban, amelynek során a zsidó hollandokat megfosztották jogaiktól, és amelynek során megsértették zsidó honfitársaink emberi méltóságát.”

Patikamérlegen kimért szavak – nem véletlenül. Az óvatos megfogalmazás és a bocsánatkérés késlekedésének megértése érdekében vissza kell mennünk egészen a világháborúig.

Hollandia a háború kitörésekor kinyilvánított semlegességét csak 1940-ig őrizhette meg. Május 10-én a németek lerohanták az országot, porig bombázták Rotterdamot, a hollandok pedig május 15-én kapituláltak. A királyi család és a kormány Londonba menekült. Az ország rövid ideig katonai igazgatás alatt állt, ám mivel Hitler a hollandokat „germán testvérnép”-ként kezelte, és meg akarta nyerni őket a nemzetiszocializmus ügyének, hamarosan polgári közigazgatást vezettek be.

A német megszállás után hamar megkezdődött a zsidók üldözése. A németek módszere a Zsidó Tanács felállítása volt: ennek révén gyorsan és hatékonyan tudták végrehajtani zsidóellenes intézkedéseiket, a későbbi deportálások is különösebb problémák nélkül zajlottak le.

Holland zsidók letartóztatása Amszterdamban

„Sok zsidó nem látta a veszélyt, ráadásul a városokban nehezen tudtak illegalitásba vonulni – mondta egy interjúban Katja Happe történész, aki Veel valse hoop (Sok hamis remény) című, 2018-ban megjelent könyvében foglalta össze a második világháborús hollandiai zsidóüldözés történetét. – „Könyvem címe arra a hamis reményre utal, amelyet a németek ébresztettek a zsidó lakosságban. A zsidóknak lehetőséget kínáltak arra, hogy felírassák magukat különféle, a deportálás alól mentességet adó listákra: volt lista a Zsidó Tanács munkatársairól, volt protestáns, vagy a Palesztinával kötendő lakosságcseréről szóló lista. Aztán a megszállók a háború során ezeket a listákat folyamatosan kurtították, vagy egyszerűen figyelembe sem vették őket.”

A történész szerint Hollandiában a Zsidó Tanácsba vetett bizalom mellett több tényező játszott szerepet abban, hogy a németek viszonylag könnyen és nagy hatásfokkal működtek: a holland nép sem tanúsított különösebb érdeklődést zsidó származású honfitársai ügyei iránt, és az emigrációs kormány sem kezelte prioritásként a zsidók ügyét. A holland rendőrség pedig nagy buzgalommal hajtotta végre a nácik utasításait. Mindennek eredményeként a 140 ezer hollandiai zsidó közül 107 ezren kerültek koncentrációs táborokba, akik közül csak 5000-en tértek haza. Észak- és Nyugat-Európában sehol máshol nem gyilkoltak meg olyan sok zsidót a második világháború során, mint itt: a teljes zsidó lakosság 75 százalékát.

Az igazsághoz tartozik, hogy, ha nem is tömeges mértékben, de a hollandok is kiálltak a zsidók mellett: az 1941-ben Amszterdamban a zsidók deportálása ellen a munkások által szervezett „februári sztrájk”-ot (Februaristaking) a németek végül csak erőszakkal tudták letörni, ezen kívül több ellenálló csoport – elsősorban a kommunisták –, valamint változó intenzitással a protestánsok és a katolikusok is részt vettek a zsidómentésben. Másfelől tény az is, hogy Hollandiából mintegy 25 ezer ember csatlakozott önkéntesként a Waffen-SS-hez.

Holland zsidók deportálása 1943-ban

A háború alatt történteknek, illetve a hollandok háborúban és a zsidóüldözésben játszott szerepének későbbi értékelését megnehezítette az 1945 után hamar kialakuló „jó és rossz” felosztás. Ebben a leegyszerűsítő értelmezésben a „jó” hollandok ellenálltak, míg a „rosszak” együttműködtek a németekkel. A kettő között nagyon sokáig nem léteztek árnyalatok – legelőször az 1970-es években vetődött fel a holland társadalomban a kérdés, vajon megfelelően viselkedtek-e 1940 és 1945 között. Az első komolyabb történészi, majd társadalmi elemzésekre még majd két évtizedet kellett várni. Chris van der Heijden 2001-es Grijs verleden (Szürke múlt) című könyvében amellett érvelt, hogy a legtöbb holland nem volt sem jó, sem rossz: a többség „szürke” volt, vagyis igyekezett élni a maga életét, különösebb morális tépelődések nélkül.

„Vagy jó voltál, vagy rossz. A kettő között nem volt semmi” – mondja az 1928-as születésű Jan Hendriksen egy 2013-ban készült dokumentumfilmben. A rotterdami férfi apja az NSB (Nationaalsocialistische Beweging, nemzetiszocialista mozgalom), ő pedig ennek révén a párt ifjúsági szervezetének tagja lett. Gyerekként ezt úgy élte meg, mintha cserkésznek állt volna. Az ellenállók 1944-ben megölték az apját, őt pedig akarata ellenére besorozták a Waffen-SS-be. Harcokban végül nem kellett részt vennie, mivel időközben véget ért a háború. A férfi a feleségének és a gyerekeinek sem mesélt háborús múltjáról – ez a 2000-es évekig szinte elképzelhetetlen lett volna. Az viszont, hogy idős korában (92 éves volt a film készítésekor) ki mert állni a nyilvánosság elé a történetével, jelzi: a finoman szólva sem túlbonyolított jó–rossz narratíva lassan a múlté Hollandiában.

A már idézett Katja Happe szerint egyébként az, hogy ennyi időbe telt, amíg a hollandok a maga bonyolultságában képesek szemlélni a hetven évvel ezelőtt történteket, nem meglepő: egy háborúnak, állítja, egy közösségben először „le kell ülepednie”, és legalább negyven-ötven év kell az új látásmód kialakulásához. A történész szerint ez más történelmi eseményeknél is megfigyelhető.

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo