A túlélés szakácskönyve

Öt éhező zsidó nő 1944-ben a lichtenwörthi lágerben képzeletben ismét a családi tűzhelynél állt és főzött.

Az egyikük gondosan feljegyezte a többiektől hallott recepteket. Ezekre a különleges dokumentumokra bukkant rá a néprajzkutató Czingel Szilvia az egyik túlélő, Endreiné Weisz Hedvig polcának rejtekén. A nem mindennapi történetet, a Szakácskönyv a túlélésért című könyvben olvashatjuk.

Czingel Szilvia 2001-2008 között a Centropa Magyrország munkatársaként egy jelentős kutatásban vett részt, ahol holokauszt-túlélőket kérdeztek az életükről.

„A mi célunk nem a holokauszt borzalmainak ábrázolása volt, hanem a két világháború közötti mindennapok dokumentálása. Az oral hisory módszerével gyűjtött anyagok, olyan intim világba kalauzoltak, amiről a dátumokkal kiegészített történelemkönyvek és kutatások nem szólnak. A Centropa Zsidó Családtörténeti Kutatóközpont munkájának keretében interjúzni kezdtünk, nem gondoltuk, hogy ilyen kincsesbánya kerül a kezünkbe. Ez a receptes könyv sokkal több egy szimpla receptgyűjteménynél, egyedülálló a maga nemében. Benne van a magyar és kelet-európai gasztrokultúra, a vészkorszak tragikuma, de a két világháború közötti zsidó és nem zsidó életmód is, a mindennapok budapesti és vidéki világa is.

Öt különböző korosztályból és élethelyzetből kiragadott nő: kárpitos-feleség, női kalap és paplankészítő, családanya, Rotschild Klára szalonjának egyik legszebb manökenje – zsidó nők, akik 1944 novemberében gyalogmenetben indulnak az óbudai téglagyárból Ausztria felé, hogy ott az éhségtől szenvedve megírják az „emlékezet” szakácskönyvét. Ez a receptkönyv volt számukra a kiút, a szellem, a gondolkodás, az emlékezés képességének életben tartása – de volt, akinek ez mentette meg az életét. Közülük az egyetlen túlélő, Endrei Istvánné (szül. Weisz Hedvig)emlékszik vissza a két világháború közötti középpolgári család mindennapjaira – tulajdonképpen róla szól a könyv.

Elég sokat tudunk a náci halálgépezet működéséről, azonban a mai napig is kevés ismeretünk van a mindennapi túlélési stratégiákról a haláltáborokban. „Historia est magistra vitae” – a történelem az élet tanítómestere. Különösen igaz ez a mondás erre a kötetre, de nem a köznapi értelemben: ugyanis az itt közölt ételrecepteket szerzőik jóformán a halál torkában, a koncentrációs tábor borzalmai között jegyezték le egymásnak.

A receptkönyv-írás számukra az ellenállás egyik formája volt, lehetőség a túlélésre. Miközben írták őket a halál torkában, flekktífusztól, bolháktól és tetvektől szenvedve, az éhségtől csont-soványra fogyva a családjaikra gondoltak, képzeletben együtt voltak velük. A receptmesélés magával hozta a családi történetek is, a találkozás reménye éltette őket. De fölhívja a figyelmet arra is, hogy hogyan lehet irracionális élethelyzetekben túlélési stratégiákat kidolgozni.

Mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek ezek a témák és a tények, mert a könyvet nem borzongatásnak szántam: nem a halálról, hanem az életről szól; arról, hogy hogyan élt egy neológ középpolgári család. Életút ez, amiben benne van a divat, a népszokások, a zsidó vallás egyes elemei, a gasztronómia, iskolatörténet, a 2. világháború borzalmai, a szocialista időszak és a jelen egy-egy momentuma, zsidók és nem zsidók egymás mellett élése. A személyes életút „intimebb” történeteket hoz felszínre, mintha csak a nagy történelmi események és évszámok mentén akarnánk bemutatni a korszakot. A könyv módszertanában újító a társadalomkutatásában: oral history interjú alapján mutat be történelmi eseményeket, társadalmi változásokat. A történetet családi fotók teszik kerekké” – mondja Czingel Szilvia.

Kapcsolódó cikk:

Hazavágyva, gondolatban sütni-főzni – Závada Pál előszava a kötethez