A tiszaeszlári tanú Amszterdamban

Írta: Veszprémy László Bernát - Rovat: Történelem

1927-ben Szabolcsi Lajos, a neológ zsidóság hetilapja, az Egyenlőség  főszerkesztője felkereste Amszterdamban Scharf Móricot, a tiszaeszlári per koronatanúját. A 15 éves Scharf  a per idején, 1883-ban apja ellen vallott, azt állítva, hogy tanúja volt a rituális gyilkoságnak. A felmentő ítélet után a fiút Hollandiába menekítették, ott találkozott vele Szabolcsi majd fél évszázaddal később, s élményeiről újságcikkeben számolt be.

A holland zsidóságról megannyi tudósítás jelent meg az Egyenlőség című folyóirat hasábjain, a 20. század első harmadában, mely riportok ízesen és szemléletesen írták le a zsidónegyedet. Ezt a gettót azonban Krausz Sámuel leírása szerint nem volt szabad szegénynegyedként elképzelni.

„A város a gettó főútvonalát maga is Jodenbreestraat-nak nevezi, amivel jelzi, hogy az utca elég széles, aminthogy valóban barátságos nagyvárosias benyomást tesz a zsidó résznek ez a főútvonala”.[1] Egy Egon Erwin Kischtől átvett riport szerint „magában az amszterdami gettóban, mintha csak tovább élnének azok a típusok, melyek[et] egykor… Rembrandt [megfestett]… Hűségesen megtartja a szombatot… a tömérdek zsidó munkás is, akik gyémántcsiszolóban, optikai üveggyárakban dolgoznak… nyüzsögnek a piacon, beszélnek, alkudoznak, csiszolják és tisztogatják a gyémántokat, majd amikor itt az ideje: imádkoznak és Istenükhöz térnek”.[2]

Az egyik ilyen vallásos gyémántcsiszoló pedig nem más volt, mint Scharf Móric, a tiszaeszlári vérvád egykori gyermek-koronatanúja. Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség szerkesztője 1927 augusztusában látogatta meg Scharfot[3]. A cikk által megadott utcanév helytelen, így ma már nem lehet rátalálni. Annyit azonban leírt Szabolcsi, hogy egy szép, fákkal tarkított környéken lakott Scharf, és hogy látogatásakor „tiszta, világos, szép szobába lépünk. Az első, ami szemünkbe ötlik, egy halotti mécses, mely ott pislákol a kredencen, a családi fényképek alatt. Kedves, egyszerű asszony fogad. Scharf Móricné. Az első pillantásra látjuk, hogy parókát visel”. Mindez az leírás azért is érdekes számunkra, mert Scharf Móric zsidóságát a tiszaeszlári per alatt nyilvánosan megtagadta. Ám neje, Eengeline Scharf (szül. Haas) már arról számolt be Szabolcsinak, hogy „a férjem vallásos zsidó. Szombaton nem dolgozik. Én is ortodox családból származom. A háztartásunk szigorúan rituális”.

A csak később hazatérő Scharf Móricot a cikk „a nyírvidéki magyar zsidó arcával” jellemezte, „busa szemöldök és szenvedő fekete szemek” fogadták Szabolcsit. Scharf elmondása szerint 1883-ban költözött Amszterdamba, és arról beszélt az Egyenlőség szerkesztőjének, hogy apjával még annak halála előtt kibékült, de „nem beszéltem vele semmit, azokról a dolgokról”. Az interjúban utólag úgy látta, hogy ő az események áldozata volt; egy megfélemlített gyerek, akit rákényszerítettek egy vallomás megtételére. Szabolcsi a lap következő számaiban pedig egy iratot publikált, melyet állítólag teljes egészében Scharf írt meg gyermekkoráról. A cikkek azonban rengeteg kérdést vetnek fel, kezdve annak eredeti nyelvétől – Scharf maga állította, hogy nem tudott már magyarul, ám a németet is törte –, szófordulatain át a tárgyi zavarokig. Az önéletírást Kövér György történész részletesen elemezte egy a világhálón is elérhető cikkében,[4] így ezekre most nem térünk ki; azonban tény, hogy ha máson nem, a fordításon mindenképpen érződik a gyakorta patetikus Szabolcsi szerkesztői tolla. Scharf, aki maga azzal érvelt, hogy gyermekkorában egyszerű és elvadult fiú volt, vajmi kevéssé vethetett papírra olyan sorokat, melyekben európai történeti kontextusban értékeli saját szereplését, és a világ-antiszemitizmus fejlődése egy fontos mérföldkövének tartja egykori vallomását: „Ezzel a mondattal… megkezdődött az eszlári zsidóság, az egész magyar zsidóság, az egész világon élő zsidóság tragédiájának szörnyű fejezete”.[5] Ezek a szavak inkább Szabolcsi saját értékelésére hajaznak, melyeket így írt meg a cikkben: „A zsidó történelem láthatatlan géniuszát érzem egy pillanatra átlebegni a szobán és nézem azt a férfit… aki most érzi, hogy a népe megint veszélyben van”. Ugyanígy megmutatkozik Scharf szóhasználata – „áldozat voltam” – Szabolcsi mondatában, melyet még az interjú átvétele és elolvasása előtt mondott riportalanyának: „A zsidóság majd megbocsát magának, Scharf úr… Maga az antiszemitizmus áldozata volt… Magát is az vitte romlásba”.[6]

Scharf Móric 1929 tavaszán halt meg, s nekrológját közölte az Egyenlőség. Ebben Szabolcsi ismét arról írt, hogy „egy szerencsétlen, megtévesztett gyermek [volt], tehetetlen eszköz hatalmas, befolyásos emberek kezében, akik jó szóval, vagy rémítéssel arra akarták rávenni a szerencsétlen gyereket, hogy önnön apjának vágja szemébe a legszörnyűbb, a legrettenetesebb vádat, és a zsidóság százezreit tegye ki gyanúnak, megvetésnek”. Kövér György feltételezi a szerkesztői felelősséget a lehetséges szövegrontások mögött, és ismerve Szabolcsi Lajos liberális hozzáállását a tényekhez, ha történetírásról volt szó, könnyen elképzelhető, hogy valóban változtatott egyes részleteken.[7] Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy indíttatása jószándékú volt: „Szabolcsi Lajos segítségére akart lenni Scharf Móricnak, hogy visszaállítsa nevét a zsidóságban” – állította harmadik személyben az Egyenlőség szerző nélküli nekrológja.[8] Ironikus módon pont a heves szerkesztés volt az, melynek okán – többek között Andrew Handler történész is – elvetette az emlékirat későbbi használatát, noha az igazolja az eszlári zsidók ártatlanságát. Scharf Móric 1927-es interjúja és emlékirata – akármilyen mértékben készítette is ő – semmiképpen sem csak a történészek érdeklődésére szolgáló ínyencség: az irat az identitásválságról és az emlékezet mély rejtelmeiről is szól, és ilyen értelemben idézzük Kövér György konklúzióját is, miszerint egy emlékirat esetében „mennél ellentmondásosabb a kép, annál emberibb.”[9]

[1] Krausz Sámuel: Az amszterdami gettó, Egyenlőség, 1938. július 14., 14.

[2] Ervin Egon Kisch: A két zsinagóga, Egyenlőség, 1927. március 12., 12. Ezzel a riporttal ellentétben Krausz Sámuel azt jelentette, hogy főleg a kereskedő zsidók már régen nem vallásosak: „A felületes pillantást [arról] tesz tanulságot [hogy] Amszterdam sem az a hely már, ahol a szombat nyugalma uralkodik a zsidó városrészen”. Krausz: Amszterdami gettó, i. m. Blau Lajos részéről érdekes társadalomtörténeti megjegyzés, hogy a gyémántkereskedés a húszas években már régóta rossz éveket zárt, és hogy magas volt a szegény gyémántkereskedők száma, „kik kizárólag zsidók”. Blau Lajos: Néhány szó Hollandiáról, Egyenlőség, 1921. március 19., 8-9.

[3] Szabolcsi Lajos: Megszólal a nagy tanú. Scharf Móric emlékirata, Egyenlőség, 1927. szeptember 3., 5-7.

[4] Kövér György: Önéletrajzi hamisítvány, avagy csalóka emlékezet. Scharf Móric önéletírása, Aetas, 22. évfolyam (2007), 2. sz., 106-122. Online: http://epa.oszk.hu/00800/00861/00037/pdf/106-122.pdf

[5] Scharf Móric: Emlékeim a tiszaeszlári pörről, Egyenlőség, 1927. december 3., 13.

[6] Szabolcsi: Megszólal a nagy tanú, i. m.

[7] Szabolcsi történetírásához lásd: Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931) (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993). Az emlékezés teljes kritikai értékelése még várat magára, azonban egyes részeken erre kísérletet tesz Pelle János: Jászi Oszkár (Martonvásár: Kairosz, 2001), 258-260.

[8] Meghalt Scharf Móric, Egyenlőség, 1929. április 13., 3.

[9] Kövér: Önéletrajzi hamisítvány, vagy csalóka emlékezet, i. m., 120.

támogatás