A test felszabadítása lépésről lépésre

Szilfidek és sziluettek – A nagy fűzőháború

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,
Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék
De mindig az a cél, mindig az a szándék.  

A női fehérneműs szekrények mélyén lapuló fehérneműdarabok összetételének, típusainak változásai szoros összefüggésben voltak a kulturális és társadalmi változásokkal a 19–20.században. Két fontos kérdésre keresendő a válasz: mennyiben alakítja, határozza meg a fehérnemű azt, amit az emberek a női testről gondolnak, illetve mennyire tükröződnek a fehérneműtípusok 19–20. századi alakulásában a korszak kulturális és társadalmi változásai? A modern fehérnemű megjelenése ugyanis radikálisan alakította át a női testet, és ezzel befolyásolta az adott kor szépségideálját is. Kiemelendő a Belle Époque 19. század végi időszaka: ekkorra tehető azoknak a forradalmi gondolatoknak a megjelenése, amelyek a polgári mentalitás megváltozását eredményezték. Az intimitás, a nudizmus, a higiénia, a fürdőkultúra megjelenése, a szépségipar fellendülése, a feminizmus óriási hatást gyakorolt a női fehérneműdivatra is.

A fűző szorításától kialakult darázsderék a 19. század utolsó harmadában a női szépségideál legfontosabb szimbóluma volt. A fűző láthatatlan testformáló eszköz volt, abban a nők a férfiaktól függő, alárendelt státuszban lehettek csak. A fűzőbe szorított női test a viktoriánus felfogás szerint az erkölcsi szilárdságot is jelentette. Bár a homokóra alkat, amely hangsúlyozta a női mellet, és így a fő célja, hogy vonzóvá tegye a férfiak számára a férjhez menni szándékozó hölgyek testét, mégis prűd szexuális normák közé szorult. Gondoljunk csak arra, hogy az öltözés és a vetkőzés milyen bonyolult művelet volt, egyedül nem is lehetett megoldani. A halcsontos fűzőből csak az öltöztetőnő, a cselédlány vagy a komorna tudta kicsomagolni a delikvenst, de még a férfi is hosszasan, a legizgatottabb pillanatokban is. A nyakig begombolt, fodros és csipkés blúzok, a hatalmas harangszoknyák, az ékszerek és a „feltornyozott” hosszú haj sem segítették az intimitást. Az 1910-es évekig megjelenő reklámok még büszkén hirdették a kor jellegzetes ruhadarabjának, a fűzőnek az előnyeit, de egyre több orvosi írás hívta fel a figyelmet a káros hatására. Az orvosok csaknem negyven betegséget hoztak összefüggésbe a fűzővel.

Hatvany Lili bárónő például a következőképp emlékszik első fűzőjére és azokra a nehézségekre, amelyet viselésekor ki kellett állnia: Első fűzőm rózsaszín cérnabrokátból készült, olyan vaspáncéllal, azaz acélpántokkal bélelve, hogy Rozgonyi Cicelle is nyugodtan felvehette volna, mikor hadba követte hitvesét. Iszonyú büszke voltam erre az első fűzőmre. Este vettem fel először, egy rózsaszín princesse-ruha alá, mert éppen cirkuszba készültünk. Egyedül nem is tudtam bánni új kincsemmel. Becsengettem a szobalányt, aki hórukk kiáltásokkal húzta összébb és még összébb a zsinórt, húzta, amíg a derekam olyan lett, mint a mesebeli királykisasszonyé (akinek a derekát tudvalevőleg két ujjal lehetett átfogni), a lélekzésről azonban ilyen körülmények között le kellett mondanom. A cirkuszt nemigen élveztem, keveset láttam belőle. Minden összefolyt szemeim előtt valami földöntúli elefánttá, illetőleg valami óriási szürkeséggé. Mikor hazaértünk, elájultam. Szebben mondva elaléltam, vagy aléltan estem össze. A bárónő hozzáteszi, hogy a fűzős fűzőt elítélte minden orvos és elítélte az utókor, mint a világ legegészségtelenebb viseletét. (…) A fűzőpáncél szorított,összenyomott, gátolt a légzésben.

Bár egy nő, aki a századfordulón fűző nélkül jelent meg, a jó ízlés határait súrolta, az 1910-es évek második felére mégis ritkultak a fűzőt hirdető reklámok. Az elvárás és a gyakorlat azonban nem mindig járt kéz a kézben, ami a modern fehérnemű megjelenését illette. Az egészség vagy a jó ízlés döntötte vajon el, hogy kell-e egy tisztességes nőnek a testét fűzőbe préselnie? Ez a dilemma a következő idézetben is felmerül, amelynek írója 1904-ben fogalmazta meg gondolatait a fűzőről az Új Idők hasábjain. A szerző azon is elgondolkodik, hogy nincs még olyan fehérnemű, amit a fűző helyett hordhatnának a nők, és a később reformruhaként divatba jövő kezdetleges alsóruhadarabok még nem felelnek meg a közízlésnek.

Az orvosok vélekedése, hogy a fűző a női egészségre káros hatású, tán olyan régi, mint maga a fűzőviselete. (…)
A jelszó: le a fűzővel, most már nem kelt fölháborodást a nők között, sőt sok helyütt visszhangra talál, különösen ama nők körében, akik a létfönntartási munkában a fűző által akadályozva vannak a könnyed mozgásban, mi által a munka rájuk nézve terhesebbé válik. Ennek az okos belátásnak ellenére is mégsem jutottunk még odáig, hogy a nők szakítottak volna a fűzővel. Nem csupán a hiúság állja ennek útját, hanem inkább az a fontos körülmény, hogy egy más szabású ruhában nem jelenhet meg a nő fűző nélkül, ha nem akar véteni a jó ízlés ellen. Fűző nélkül a mai női viselet nagyon is pongyola benyomást tenne. Ilyen kirívó átmenetet az öltözködés tekintetében a nő nem engedhet meg magának, mert külsejének ez a teljes semmibevevése, mintegy reakciója lenne az eddigi öltözködése túlzottságának, s egyik végletből a másikba esni: az ilyen áramlatnak még sohasem volt üdvös eredménye. (…) Az általános fűzőleszerelést a reformruhának kell megelőzni, amelynek olyan szabásúnak kell lenni, hogy a kényelem és a jó ízlésnek megfelelőleg, egyben fölöslegessé és nélkülözhetővé tegye a fűzőt, anélkül, hogy az alak érvényesülését teljesen háttérbe szorítaná. Ma e téren még csak a kísérletezésnél tartunk. A mostanság készült reformruhák nem felelnek meg ennek a célnak, s azért nem találnak általános elfogadásra. Az igazi, a közóhajnak megfelelő reformruha létrejötte fogja ezt a kérdést sikeresen megoldani, és akkor a fűzőletevés nemcsak teóriában lesz meg, hanem gyakorlatilag is ténnyé válik. (…) Meggyőződésem tehát, hogy amidőn a mai nő is a fűzőnek létjogát végleg meg fogja tagadni, testalkata formáinak tökéletességére egy oly módszert kell majd alkalmaznia, amely amennyiben előmozdítaná, hogy az alak fűző nélkül is nyúlánk és hajlékony maradjon, mint az ókori görög nőé, annyiban a fizikumra is edző hatással lesz majd.

A fűző körül kialakult dilemmát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a lap későbbi számaiban Gyovay Vilma még hirdette Egyetem utca 9/a alatti fűzőüzletét.

Ebben az időszakban még nem volt meg a fűzőt felváltó fehérnemű-ruhadarabok nagy része sem a mindennapi öltözködés tárgykészletében, sem a nyelvi fogalomtárban. A szóhasználatban még nem volt benne az egyes fehérneműdarabok elnevezése, gyűjtőfogalommal reformruhaként bukkanunk rájuk, és teljes volt a káosz a tekintetben, hogy mit is kellene hordaniuk a nőknek a fűző helyett.

Bár a férfiak által írt orvosi bírálatok módszeresen támasztották alá a fűző viselésének borzalmait, a megoldást mégis a feminizmusban látták, és át is hárították a felelősséget. Dr. Lantos Emil orvosként már 1899-ben jelezte, hogy a fűzőkérdést nem az orvosok, hanem feministák fogják megoldani. A 20. század elejére az orvosok és a művészek mellett valóban a feministák lettek a reformruha-mozgalom élharcosai. A fűző társadalmi státuszt jelző ruhadarab volt, és a feministák úgy vélték, hogy az önálló, magát eltartani tudó nőnek nem kell efféle alkalmatosság, nem kell felhívnia a férfiak figyelmét ezzel az alakot igencsak kiemelő ruhadarabbal.

Abban azonban tévedtek, hogy az egyéni boldogulást biztosítani lehet a nők számára a 20. század eleji zavaros történelmi időszakban. A történészek úgy vélik, hogy a „hosszú” 19. század 1914-ben fejeződött be, amit a divat változásai is bizonyítanak. A 19. századi szigorú polgári erkölcsök, viselkedési és öltözködési szabályok betartása végleg megszűnt, mint ahogy a nők számára a férfiak által meghatározott kiszámítható biztonság is. Sem a politikai, sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételek nem voltak meg ahhoz, hogy a nők függetlenedjenek, így maradt a testük általi figyelemfelhívás.

A társadalmi elvárás és a női testről való gondolkodás igencsak konzervatív volt az 1920-as évekig. Borítékolni lehetett, hogy amikor a nők végleg megszabadulnak ettől a ruhadarabtól, botrányok fogják kísérni az új fehérneműdivat megjelenését. Az is kérdéses volt, hogy a parasztasszonyok, akik sosem jártak ugyan fűzőben, inkább vászonpendelyekben, különböző praktikákat alkalmazva a csípő hangsúlyozására, miként fogadják majd a fűző nélküli világot, hogyan és mikor reagálnak az új testi fehérnemű megjelenésére.

Ekkorra már túl voltunk az első világháborún, a női szerepek és a szépségideál elkerülhetetlenül és véglegesen megváltoztak. A modern városi élet megjelenésével és folyamatos változásával fokozatosan ugyan, de annál erőteljesebben változott meg a női szépségideál és a fehérneműdivat. Ennek csúcspontja az 1920–30-as évekre tehető.

A 19. század végére Európa-szerte új világkép és egyben stílus jelent meg, amely szakított a historizmus merevségével, és megváltoztatta a női divatot is. Nagy léptekkel alakult át a 19. század kényelmetlen, mozgásra, sportra, munkára alkalmatlan nőiruha-viselete. Az Európát meghódító, a középkori divatelveknek hátat fordító stílusváltással búcsút mondtak a derekat összeszorító páncélfűzőnek és az alsószoknyák sokaságának. Gustav Klimt barátnője, Emilie Flöge, mint az új irányzat egyik képviselője, fehérneműket kezdett tervezni Bécs arisztokrata hölgyeinek, ami már a feminizmusnak és a hozzá kapcsolódó forradalmi gondolatoknak, a női test újraértelmezésének a jegyében történt. Flöge a ruhaterveiben a racionális női ruha stílusát követte, ami már a fűző nélküli, finom vékony alsóneműre épülő stílus volt. Jeles képviselője volt a feminista mozgalomnak, amely szintén az új típusú ruhák és fehérneműk hordását hirdette.

Pár év késéssel ugyan, de az új divatirányzat Magyarországra is megérkezett, és az arisztokrata nők, de az alsóbb polgári rétegek asszonyai is soha nem látott kihívásokkal találták szembe magukat. Az új divat nemcsak a praktikumnak kedvezett, hanem egyre többet engedett megmutatni a természetes női testből. Ez azt jelentette, hogy a merészen kivillanó, évtizedeken keresztül eltakart és letagadott láb és az alsószoknya a nő eleganciájának fokmérője lett. A kecses női láb elegáns, megmutatni való testrésszé vált (de csak a városi úri hölgyeknél), amit megfelelő kiegészítővel (selyemharisnya) hangsúlyozni kellett. Fokozatosan eltűnt a fűző, és a nők fogyókúrázni kezdtek. Az új női ideál inkább sovány volt, mint telt.

A szoknya fokozatosan rövidült, és Coco Chanel a színre lépésével, garçonne stílusával és a 20. század legmerészebb feketeruha-ötletével megteremtette a nőies, elegáns dolgozó nő típusát. Ruhái a fiús, nagyon sovány női alakot demonstrálták.

(A kötet a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.)