A terézvárosi Cyrano

Vázsonyi Vilmos (1868-1926), igazságügy-miniszter emlékezete

Vázsonyi Vilmos, az Esterházy-, majd a Wekerle-kormány igazságügy-minisztere egy reményteli korszak hajnalán, a zsidó emancipáció kimondását követő év tavaszán született Sümegen. Fiatal korától kezdve magától értetődő volt a számára, hogy egyidejűleg egy szűkebb és egy tágabb közösséghez is kötődik: zsidósága és magyarsága a legteljesebb szimbiózisban állt egymással, egyiket sem tudta elképzelni a másik nélkül. Önmagát ennek megfelelően „zsidó magyar”-ként definiálta.

Világnézetét és értékrendjét egyfajta jó értelemben vett eklekticizmus hatotta át, amelyben jól megfért egymás mellett a szabadelvűség a szociálisan érzékeny demokratikus elkötelezettségével, illetve a késői évek legitimizmusával. Közéleti aktivitása az egyetemi évek alatt kezdődött meg, majd az 1890-es években az izraelita felekezet egyenjogúsításáért – ismertebb nevén recepciójáért – folytatott küzdelem időszakában bontakozott ki. Publicistaként és szónokként egyik vezéregyénisége volt a recepciót 1895-ben sikerre vivő „mezítlábasok” elszánt csapatának. „A recepcióban a zsidóság végleges befogadást kér a magyar nemzet kebelébe, és azt kívánja, hogy vallása ismertessék el magyar vallásnak.” – fogalmazott egyik cikkében. Meggyőződése szerint a recepciónak mindenáron meg kell valósulnia: akár az ortodoxiával együtt, akár az ortodoxia nélkül. Az ortodoxia ugyanis kezdetben abban bízott, hogy a neológiától függetlenül biztosítják a recepciót a számukra.

A fővárosi ügyek iránt is érdeklődő fiatal terézvárosi ügyvéd által útjára indított politikai mozgalom szintén az 1890-es években bontott zászlót. A Községi Demokrata Párt arra törekedett, hogy a pesti kis- és középpolgári rétegeket megfelelő képviselethez juttassa a közgyűlésben. A párt programja – Vázsonyi megfogalmazásában – három alappilléren nyugodott: „egyenlő jog, általános kultúra és gazdasági igazság”.

Életének terézvárosi korszakát Krúdy Gyula elbeszélései tették halhatatlanná, amelyekben Vázsonyi ékesszóló ügyvédként – „terézvárosi Cyrano”-ként – tűnt fel a demokraták törzshelyén, a dohányfüstös Abbázia kávéházban, vagy az azt környező utcákban. A választók jóvoltából Vázsonyi Vilmos 1901-ben már a képviselőházban folytathatta közéleti pályafutását. Szociálisan érzékeny demokrataként küzdött az általános, egyenlő választójog bevezetéséért, a szabad verseny ésszerű korlátozásáért, a feudális hitbizományok megszüntetéséért. Vázsonyi az evolúcióban, a reformok útján megvalósuló szerves fejlődésben hitt, a revolúció gondolata távol állt tőle.

Politikai értelemben 1917 nyarán érkezett a csúcsra, amikor IV. Károly az Esterházy-kormány, majd néhány hónappal később a Wekerle-kormány igazságügy-miniszterévé, illetve a választójogi törvény kidolgozásáért felelős tárca nélküli miniszterévé nevezte ki. S hogy ismételten Krúdy Gyula sorait elevenítsük fel: „Miniszter lett az egykori ifjú fiskálisból, olyan miniszter, amilyenről a zsidók históriájában még eddig nem hallottak: igazságügyminiszter, vagy mint az anglománikusok mondják: a nagypecsét lordja.”  Visszaemlékezéseiben Vázsonyi Vilmosné egy érdekes történetet idézett fel a kinevezéssel kapcsolatban. A történet szerint, amikor Esterházy Móric felkérte Vázsonyi Vilmost, vállalja el az igazságügyi tárcát, Vázsonyi azzal a kéréssel fordult a miniszterelnökhöz, tudakolja meg az uralkodótól, hogy azután is hajlandó lesz-e őt kinevezni miniszterré, miután megtudja róla, hogy zsidó vallású. Esterházy erre ígéretet tett, s utóbb IV. Károlytól azt a választ hozta, hogy a miniszterek felekezete egyáltalán nem érdekli az uralkodót. „A kérdés az, tisztességes ember-e vagy se.” – idézte a király szavait. Az unoka, Vázsonyi Vilmos (1935-2008) beszélt arról, hogy nagyapja napokkal a miniszteri kinevezés után arról tájékoztatta a sajtót, hogy a közeljövőben felhivatja magát a Tórához a neológia fellegvárában, a Dohány utcai zsinagógában. A nyomaték kedvéért kalappal a fején fényképeztette le magát a sajtó számára, ezzel is demonstrálva, hogy miniszterként sem adja fel hitét, zsidó meggyőződését.

Vázsonyi miniszterként joggal érezhette úgy, hogy legfőbb közjogi álma – az általános, egyenlő választójog bevezetése – valósulhat meg. Hosszas előkészítést követően terjesztette be a törvényjavaslatot a T. Ház elé. Elgondolásainak progresszív irányát jelzi, hogy korlátozott mértékben ugyan, de már számolt a női választójog bevezetésével is. Az elhúzódó tárgyalások a törvényjavaslat részleges kudarcával végződtek. A bukás magával sodorta a beterjesztőt is – Vázsonyi 1918 májusában kivált az átalakított Wekerle-kabinetből.

A világháborús összeomlás időszakában – az őszirózsás forradalom első napjaiban – Vázsonyi és családja emigrált Magyarországról. A polgári demokratikus forradalom, majd a szocialista Tanácsköztársaság időszaka idegen volt a számára, miként az 1919. kora őszén berendezkedő, a politikai antiszemitizmust kormányzati szintre emelő „keresztény-nemzeti kurzus” is. A távollétében újraszerveződő Nemzeti Demokrata Párt az 1920-as nemzetgyűlési választásokon elenyésző eredményeket ért el: a választók csupán néhány demokrata képviselőt juttattak a törvényhozásba.

Vázsonyi közel két és fél esztendőt töltött el a svájci, majd ausztriai emigrációban. Hazatérése után a nemzeti demokraták már a vezetésével szereztek jelentős pozíciókat a fővárosban az 1922-es nemzetgyűlési, majd – a szociáldemokratákkal karöltve – az 1925-ös törvényhatósági választások alkalmával. Ezek a sikerek megmutatták a hatalom birtokosainak, hogy a polgári demokrata és szociáldemokrata eszmeiség még mindig erős bázissal rendelkezik a fővárosban. A zsidó közügyek iránti érdeklődése sem csappant meg. Az egyetemi numerus clausus évei alatt határozottan és öntudatosan utasította vissza a zsidóellenes vádakat. Az ország vezető neológ közössége, a Pesti Izraelita Hitközség közgyűlésén 1921 júniusában elhangzott beszédéből idézünk. „Akik azt hiszik, hogy a zsidó vallás emancipációja és recepciója után most végigvernek rajtunk a megvetés korbácsával, felállítván velünk szemben a faj elméletét, akik azt hiszik, hogy ezzel helyes úton járnak, vagy ezzel minket megbántanak, nagyon súlyos tévedésbe esnek.”

A fátum éppen akkor ragadta el Vázsonyi Vilmost, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Mintha ő maga is érezte volna az elmúlás közeledtét. Két hónappal halála előtt, amikor tisztelői 1926. március 22-én 58. születésnapja alkalmából köszöntötték fel, a következőkben vonta meg közéleti pályafutása mérlegét: „Ha végigtekintek politikai pályámon, nyugodtan mondhatom, […] én nem voltam a politikában senkinek eszköze, csak elveimnek, eszméimnek, irányomnak, a magyar nép szeretetének, a szabadságnak, az egyenlőségnek voltam a harcosa.”

Jóllehet évek óta betegeskedett, badeni gyógykezelése idején bekövetkezett halála mindenkit váratlanul ért. Temetése napján, 1926. június 1-én – a publicista Szabolcsi Lajos emlékezete szerint – százezernyi ember hömpölygött a fővárosi utcákon. Egy délutánra feltámadt a régi, szabadelvű Budapest. Vázsonyi örökébe pártja élén fia, a II. világháború idején mártírhalált szenvedett János lépett.

Jól eső érzés tudnunk, hogy Vázsonyi Vilmos nevét utcák, közintézmények viselik, pályafutását tanulmányok elemzik, emlékét szobor őrzi. Neve visszavonhatatlanul forrott egybe az elmúlt századforduló progresszív demokratikus és polgári törekvéseivel.