A temesvári zsidóság

Olvasunk egy könyvet, amely – főleg – magyar zsidók sorsáról szól, és a saját meghatározása szerint történelmi távlatkép. Schatteles Tibor: A temesvári zsidóság.

Egy művelt, idős ember nem szeretné, ha a diaszpórába szakadt rokonsága és hitsorsosai utódai számára elveszne egy hosszú élet (és korszakok) tanulsága, és mesélni kezd, színesen és részletgazdagon. Csak az a bökkenő, hogy ez a rokonság már nem beszél egyetlen nyelvet sem abból a háromból, amely a szerzőnek mind anyanyelve – mesél tehát angolul, hogy értse az új nemzedék Dél-Afrikában, Amerikában vagy Izraelben is.

Az 1973-ban Temesvárról Kanadába emigráló Schatteles Tibor 80 évesen kezdi el szívós és aprólékos adatgyűjtéssel, levéltárazással, kiterjedt levelezéssel kiegészíteni azt az átörökölt személyes életanyagot, amelyet tovább kívánt adni a következő nemzedéknek. Bár komoly történészi igényességgel és jegyzetapparátussal dolgozik, nem történészi munkát tett le az asztalra, hanem, ahogy mondja, „leletmentést” végez, mert dokumentálni szeretné, hogy Temesvárott a zsidók 300 éven át nem a „futottak még” kategóriába tartoztak.

Ezt a feladatát, részrehajlását nem is titkolva, igen meggyőzően végzi, de közben – mellékesen – remek várostörténeti leírást kapunk, sőt, a magyarországi történelmi tanulmányok elhanyagolt (főleg a létező szocializmus negyven éve alatt mellőzött) szempontjaira is rávilágít. A helyi zsidóság igen részletes (és azt hiszem, a judaisztikában járatosak számára is informatív) bemutatása mellett szinte észrevétlenül kapunk plasztikus leírást a többnemzetiségű Temesvár németjeiről, „rácairól és oláhjairól”, magyar lakosságáról, és arról, milyen az „interetnikai viszony” az éppen uralkodást gyakorló német, magyar és román nemzet tagjai – meg a többiek – között.

Ennek a páratlan kultúrájú városnak, a Bánát székvárosának nagy szerencséje volt a történelem során. A török kiűzése óta egyetlenegy ostromot kellett átélnie: az aradi vértanú Vécsey Károlyét 1849-ben. Nem szenvedett károkat sem az első, sem a második világháborúban. Prosperálását a sikeres tervezett betelepítésnek, az itt élő soknemzetiségű lakosság egymással is versengő szorgalmának, a vállalkozó zsidóságot működni engedő, viszonylag kevés korlátozásnak köszönhette. (Nagy kár, hogy nem ez lett a minta). Nem lehet nem szerencsének tekinteni azt sem ami a temesvári zsidóság huszadik századi történelmének (román idők alatti) súlyos megpróbáltatásait, minden szenvedését más megvilágításba helyezi, s talán felül is írja: hogy Temesvárott a legborzalmasabb végkifejlet -, ami 44-ben a magyarországiakat nem kímélte – elmaradt.

A könyv fordítójaként kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy írójának, ennek a magyar anyanyelvű, de nem magyar iskolázottságú embernek az elbeszélő stílusa – annak ellenére, hogy komoly közgazdász szakemberként és lelkes amatőr történészként ebben a könyvben óhatatlanul erőt vesz rajta a „nemzetközi angol” és annak szakzsargonja – ugyanolyan lehet, mint a huszadik század eleji, a legkiválóbb zsidó származású íróink által is ránk hagyott „pesties” irodalmi köznyelv. Természetesen gördülő, nem tudálékoskodó mondatok, fanyar humor, nem tolakodó, de kicsi piszkák, kikacsintó idézőjelek. Terveztem, hogy minderről még beszélhetek vele – de sajnos nem tudta kivárni a magyar kiadást: néhány hónappal a megjelenés előtt, 91 éves korában meghalt.

A könyvbemutató eseménye a facebookon.