A Teleki tér asszonyai

A külső Józsefváros néhány utcájában, ezen a nagyon szűk területen, egy számomra korábban alig ismert zsidó női életmód, életstratégia öltött alakot.

Mindennapi életemből, olvasmányaimból^[1] értelmiségi vagy legalábbis a városi polgársághoz, kispolgársághoz asszimilálódott családokat ismerek. Az általam ismert családanyák közül is sokan otthon maradtak a gyerekekkel, de sokan voltak olyanok is, akik munkát vállaltak. Akadtak köztük tanárok, orvosok, tisztviselők, bolti eladók, könyvelők, de azt tapasztaltam, hogy ezek az asszonyok valahogy mindig a háttérbe húzódtak, meghatározó kérdésekben nyíltan csak ritkán kezdeményeztek vagy változtattak. A nehéz pillanatokban inkább azt várták, hogy valaki majd segít és megoldja a dolgot. Ha szegények voltak, képesek voltak büszkén spórolni a végtelenségig. Az általam ismert családokban a férfiak körül forgott a világ, sokszor akkor is, ha a férfi örökre eltűnt.

Interjúalanyainktól ezzel szemben számos olyan családról hallottunk, melyet – nagyjából 1910-es és az 1950-es évek között, tehát már a holokauszt előtt is – nemcsak hogy a nők tartottak össze, hanem szó szerint a nők élelmessége, talpraesettsége tartott el, tartott életben. Eddigi ismereteim szerint ez a női modell kevésbé volt jellemző az asszimilált városi zsidóság körében, viszont annál elterjedtebb volt a szegény falusi zsidó családoknál, ahol a férfiak vándorkereskedők, favágók, faúsztatók voltak. Ott, ahol a szegény falusi asszonyok hosszú időkre magukra maradtak a gyerekekkel és az öregekkel. Olyan helyek is akadtak, ahol a férfiak idejük nagy részét a sulban töltötték tanulással és imádkozással. Ilyenkor is a nőkre hárult a családról való gondoskodás. Ezt a női modellt leginkább szépirodalomból – például I. B. Singer elbeszéléseiből – ismertem, esetleg néhány önéletrajzból.^[2]

„Az asztal három lába a férfi, de a nő a negyedik láb” – mondogatta egyik interjúalanyunk, László Vera rabbiátus nagyapja, aki főleg imádkozott, miközben a nők (felesége és lányai) vitték a boltot, pontosabban a sátrat a Teleki téren. Azt tapasztaltuk, hogy a kb. 40 interjúban említett családokban a nők, a feleségek, a nagyanyák közül feltűnően sokan nem egyszerűen besegítettek a családfő munkájába, nemcsak pénzkereső munkát folytattak – ami az 1920-30-as években azért már nem volt annyira ritkaság, főleg a szegényebbek között – hanem saját vállalkozásuk volt, ők vitték a boltot, mely adott esetben a nevükön volt. Ráadásul remek üzletembernek bizonyultak. Talpraesettek voltak, és erre egyre nagyobb szükségük is volt, főleg az után, hogy a férfiakat elvitték munkaszolgálatra, és ők magukra maradtak a gyerekekkel és az öregekkel.

Pénzkereset

Mivel is foglalkoztak ezek az asszonyok?

Voltak, akik otthon vezették a háztartást, nevelték a gyerekeket és közben próbáltak egy kis pénzt keresni ezzel-azzal. Yossi Ben-Nun édesanyja például „turbánszerű sapkákat kötött” és eladta azokat.

Sokan űztek „tipikus” női szakmákat: akadtak varrónők (Streit Sándor édesanyja, aki aztán kényszermunkásként is varrodába került a Bérkocsis utcába), voltak fodrászok, akik házhoz jártak, és kozmetikus is akadt, aki a lakás egy részét szalonként használta napközben. Mert hát erre is volt kereslet: „a boltosok nyitás előtt masszíroztattak a mamával” – mesélte Dókáné Einzig (Róna) Ágnes. Itt is gyakori volt, hogy a feleségek bedolgoztak a férj vállalkozásába: Zelczer Péter édesanyja például szintén szűcs volt, férje mellett tanulta ki a szakmát, együtt dolgoztak.

Akadtak asszonyok, akik kényszerűségből átvették férjük üzletét. A később világhíressé vált fotóművész, André Kertész édesanyjának a Teleki téren volt kávékimérése, melyet férje halála után, az 1920-as évektől egyedül vezetett, ebből tartotta el fiait. A híres fényképész első képei is itt készültek. Az édesanyjáról fennmaradt néhány nézőképből egy asszimilált, keményen dolgozó asszonyt ismerhetünk meg.^[3] Margittai Ági, a nemrég elhunyt színésznő édesapját egészen korán elvitték munkaszolgálatra, édesanyja ezért kényszerűségből folytatta a papírhulladék-felvásárlást.

Mondhatnánk, az eddigiekben nincs semmi meglepő. Ami ennél érdekesebb, vagy egyedibb életút, az többnyire a piachoz kötődött. Nem az volt a különleges, hogy nők is árultak a piacon, hanem hogy a nők kezdeményezők, vállalkozók és rendkívül alkalmazkodók voltak minden helyzethez. A Teleki téren árusító nők közül sokan nem egyszerűen eladók voltak, hanem az ő nevükre szólt az engedély. Az is előfordult, hogy az apa a lányaira hagyta a boltot. Az alábbiakban ezekről a kemény, vállalkozó asszonyokról lesz szó.

A Telekin komoly státuszt élveztek

a libások.

Közéjük tartozott például a Pressburger nagymama, övé volt a bolt, lánya pedig besegített neki. Nem véletlen, hogy Giorgo Pressburger úgy emlékszik vissza, hogy „Az öreg hölgyek […], mert a család férfi tagjai elpusztultak,… nagyon uralkodókedvűek voltak. Mindent parancsoltak.”

Nem is gondolnánk, milyen sok nő akadt a zsibárusok és az ószeresek között! László Vera nagyanyja és édesanyja vitte a Teleki téren a használtruha-sátrat, az iparengedély is az ő nevükre szólt. A háborút átvészelve azonnal újranyitottak: 1945 után a törött üvegű bolthelyiségben kezdtek árusítani. „Anyát két dolog érdekelte egész életében: az üzlet és a nagymama” – mesélte interjúalanyunk. Tipikus mondat.

Vértné, Kálmán Györgyi nagyszülei a Teleki téren voltak árusok. Édesanyja „(szőnyeg)üzletet nyitott a semmire” a Teleki térhez közel, az Erdélyi utca 18. bolthelyiségében. A legidősebb gyerek súlyos beteg volt, a papa munkanélküli, nemigen volt más választása. A papa besegített a boltban, míg el nem vitték munkaszolgálatra, ahonnan sosem tért vissza. Interjúalanyunk szerint a mamája „rendkívül ügyes volt, számtalan foglalkozása volt, mindig azt csinálta, amire szükség volt. Szorgalmas volt és szerette a pénzt.” 1945-ben újra megnyitotta a boltot, amit aztán 1949-ben államosítottak. Rövid RÖLTEX-es kitérő után 1956-ban, amint lehetett, azonnal megnyitotta üzletét a Teleki téri piac utódján, az Ecseri úton.

A Teleki tér egyik híres árusa Willig Eszti volt. Szülei vidékről költöztek Budapestre. A nagymama mindig terhes volt, ha meg nem, akkor – a családi legendárium szerint – textilt csempészett haza Ausztriából a derekára tekerve. Willig Esztinek fűszerüzlete volt a Teleki tér 8-ban. Kora hajnalban már a boltban volt, szendvicseket készített szeletelt kenyerekből, melyeknek nagy sikere volt a piaci árusok között. Volt a boltban ringli, felvágott, mindenféle ínyencség. Margittai Ági interjúnk idején is emlékezett az ottani párizsis szendvics ízére és illatára. Interjúalanyunk, Willig Eszti leánya, Deákné Éliás Zsuzsi elmondása szerint „anyuka vitte a boltot, a papa be-benézett, a nagypapa néha segített, de főleg a bolt előtt ült”. A nagypapa volt az, aki hátizsákban szállította a felvágottat a Paulay Ede utcai Nagy és Eichner-féle kóser csemege-nagykereskedésből.

Bánki Iván nagymamája ruhákkal kereskedett egészen a haláláig. A nagymama féltett kincse volt az a karkötő, melybe bele volt vésve, hogy a „Budapesti Ószeres Ipartestület Ajándéka”.

A Teleki téri zsidó családoknál is általános volt, hogy a gyerekek pályáját egyengették. Bánki Iván édesanyja tanult varrónő lett, a két háború között egy Kígyó utcai elegáns szalonban dolgozott, de a háború után ő is használt ruhákkal foglalkozott a Teleki téren.

A Teleki térhez kötődő családoknál egy máshol kevésbé elterjedt munkamegosztás is létezett: két interjúalanyunk szülei is úgy dolgoztak, hogy a papa által készített terméket a mama árusította a piacon. Köves Péteréknél a papa paplanjait, Valczné Sándor Ibolyáéknál pedig a papa által varrt nadrágokat hordták az asszonyok a piacra.

Kevés olyan családdal találkoztunk, mely a két háború között igazi mélyszegénységben élt. Talán a legszomorúbb történetet Harkányi Endrétől hallottuk, aki azt mesélte, hogy „a mama szegénység miatt nem is főzött […] Az ágynemű mosva-vasalva félre volt téve, hogy bármikor be lehessen adni a zaciba.”

Igazi, budapesti asszimilált családról szóló történet is csupán egy akadt, ők sem voltak igazi Teleki tériek, csupán csillagos házba kerültek a Karpfenstein (a mai Karácsony Sándor) utcába. Mór József a mamájáról mesélte, hogy ő „úrinő akart lenni, keresztény barátnőkkel járt össze, játszotta a kispolgárt. […] A papa dolga volt a pénzt előteremteni a fellengzős élethez.” A papa egy rokon nyomdájában volt üzletvezető, ám ezt az állását a gazdasági válság idején elvesztette. Ezután aktatáskás ügynök lett, vagyis belvárosi nagykereskedőktől a külvárosi szatócsokhoz hordta az árut. A családi viták nyilvánvalóan megsokasodtak ezekben az években.

Háború alatt, után

A legtöbb családban 1944-re a nők magukra maradtak a gyerekekkel és öregekkel. Nekik kellett gondoskodni mindenről és mindenkiről. Számtalan interjúalanyunk mesélt arról, hogyan szerzett a mamájuk, nagymamájuk menlevelet a családnak és gondoskodott az ennivalóról.

A Teleki tér környékéről a nőket is behívták munkaszolgálatba. Az óbudai téglagyárba vagy a KISOSZ pályára kellett bevonulniuk. Ami igazán meglepő, hogy míg a férfiak, hol a bajtársakra, hol a lehetőségek hiányára hivatkozva ritkán szöktek meg, addig a nők között ez gyakran előfordult. Sőt olyan is akadt (Zelczer Péter édesanyja), aki kétszer is meglépett.

A Teleki téren amúgy minden elképzelhető volt. Az Izraelben élő Bella Simonovits mamája például 1945 után úgy tudott ételt adni a gyermekeinek, hogy szerzett 10 dkg lisztet, melyből lángost sütött. Egyet megettek, a többit eladta. Másnap már 20 dkg lisztből sütött lángost, aztán 40 dekából…

Az elárvult Márton Tamás nagymamájával és nagynénjével maradt, a nagymama 1945 után naponta 40 kg lisztből gyúrt otthon kenyeret, amit aztán a Teleki téri Grósz pékségben süttetett meg. Maga a pék volt az első vevője, aki állítólag azt mondta, hogy ez a kenyér jobb, mint az övé.

Párválasztás

Tévedés volna azt hinnünk azonban, hogy ezek az ügyes, talpraesett asszonyok nagy szabadságban vagy egyenjogúságban éltek volna. A korlátok talán két területen rajzolódnak ki a legélesebben: a párválasztásnál és a szakmaválasztásnál.

A megkérdezettek többsége (nemtől függetlenül) azt állította, hogy nem zsidó házastárs szóba sem jöhetett. Létezett még az elrendezett házasság, de volt példa szerelmi házasságra, már a nagyszülők generációjában is. Utóbbit az utódok mindig hangsúlyozottan különlegességnek tartották. Persze lehet, hogy a két háború között ez már nem is volt annyira ritka, mint ahogy ma gondoljuk. Körner András már említett könyvében,^[4] egy önkioldóval készített felvétel látható, melyen André Kertész későbbi feleségével a fűben enyeleg. Olyan ez a fénykép, mint egy némafilm-jelenet. A környéken sok kis mozi volt, nyilván nem ők voltak az egyetlenek, akik ismerték ezt a világot.

Többen is említik, hogy szüleik másodszor házasodva a régi zsidó hagyomány szerint az elhunyt valamilyen közeli rokonával kötöttek házasságot.

„…ez egy régi zsidó hagyomány, hogy felkeresik a feleség testvérét és elveszik. Akkor édesapám elutazott oda a faluba, megkereste édesanyámat (az első felesége nővérét) és akkor megkérte a kezét és feljött vele Budapestre, és akkor elvette őt és akkor születtünk mi.” (Yossi Ben-Nun) [5]

Vértné Kálmán Györgyi mamája unokatestvérével kötött házasságot a háború után. Valami emlékük volt a régi zsidó szokásról, de sokkal fontosabb volt az, hogy a férfi fogyatékos gyermeke ne kerüljön idegenhez.

Ide tartozó érdekesség, hogy a bevándorlók generációjában több törvénytelen házasság is akadt, vagyis csupán templomi esküvőre került sor, polgári esküvőre nem volt pénz vagy alkalom. (Ez volt a helyzet Yechiel Hahn, Zelczer Péter és Yossi Ben-Nun nagyszüleinél.) Ezeknél a családoknál a gyerekek a mama nevét viselték, de senki sem említette, hogy az 1940-es éveket megelőzően ebből hátrányuk származott volna.

Persze ez a kép sem ilyen egységes és szép. Akadtak ezen a környéken is vegyes házasságok: akadt férj, aki betért a felesége kedvéért és akadt olyan nagymama, aki otthagyta a családját egy nem zsidó férfi miatt.

Pályaválasztás

A pályaválasztás volt a másik olyan terület, ahol a nők egyértelműen érezhették korlátaikat. A legtöbb család igyekezett legalább szakmát adni a lányok kezébe, kicsit jobb szakmát, mint a sajátjuk. Ám a lehetőségek inkább a fiúk előtt álltak nyitva. Vértné Kálmán Györgyi mesélte, hogy amíg a bátyja bármit tanulhatott volna, ha akar, addig őt a rokonok figyelmeztették, hogy nem teheti egyedülálló édesanyjával, hogy egyetemre jelentkezik.

Valczné Sándor Ibolya így mesélt a szakmaválasztásról: „Nem kérdezték meg akkor a szüleim, hogy mit akarok csinálni az iskola után, hanem egész egyszerűen megbeszélték a nagynénémmel, hogy odamegyek a varrodába, és ezt a szakmát fogom tanulni. Nem beszélték meg velem. Hogy mit szerettem volna tanulni? Azt nem tudom.”

*

Interjúalanyaink egy olyan világról meséltek, mely eddig alig keltette fel a kutatók, vagy akár a sajtó érdeklődését. Jellemző, hogy bár a Nagyfuvaros utca és a Teleki tér között legalább 20-25 imaház működött a két világháború között, a korabeli zsidó sajtó szinte semmit sem talált ezen a vidéken, aminek hírértéke lett volna. Lassan kirajzolódik, hogy a Teleki tér környékén valóban sokszínű, virágzó volt a zsidó élet, melyben a nőknek is fontos szerep jutott. Ez a világ örökre elpusztult, de most, az utolsó utáni pillanatokban, még összegyűjthetjük emlékeit, lenyomatait. Nincs sok időnk: interjúalanyaink 70-80 évesek, sorra veszítjük el őket.

 

Jegyzetek

^[1]Itt elsősorban a Pécsi Katalin által szerkesztett két interjúkötetre gondolok: Sós kávé. Elmeséletlen női történetek. Budapest, 2007, Novella, illetve Lányok, anyák. Elmeséletlen női történetek II. Budapest, 2013, Novella kiadó.

^[2]Csak példaként említem Golda Meir: Életem címen megjelent önéletrajzát. Budapest, 2000, Filum Könyvkiadó.

^[3]In: Körner András: Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete 1867-1940. Budapest, 2013., Corvina, p.131, 132, 178.

^[4]In: Körner András: Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete 1867-1940. Budapest, 2013., Corvina, p.1213.

[5] A levirátusról Mózes V. könyvének 25. fejezetében olvashatunk: “Ha együtt laknak testvérek és meghal az egyik közülük, és fia nincs neki, ne legyen a halottnak felesége (családon) kívül idegen férfié, sógora menjen be hozzá és vegye őt nőül, sógorsági házassággal vegye el.” Időnként azonban úgy tűnik, hogy inkább a magyar falvakban is élő sógorházasság hagyománya hatott, ahol a család, a vagyon együtt tartása volt a cél.

 

Kapcsolódó cikkek:

Lelkes Szilvia: Zsidónegyed? Zsidónegyedek?

Adler Tamás: A „Kis Varsó” legendája