A Tanácsköztársaság mint „zsidódiktatúra”?

A kommün antiszemita, asszimilációpárti és cionista értelmezései a korai Horthy-korszakban

Sokakat foglalkoztat a kényes történeti kérdés, hogy a „zsidók” ténylegesen mekkora szerepet játszottak a Tanácsköztársaság vezetésében, mivel az 1919 után megszilárduló diskurzushagyomány szerint a proletárdiktatúra „zsidódiktatúra” volt, a nemzeti történelemhez nem tartozó „idegen” rendszer. Ahogy a zsidók bűnbakká tétele ellen fellépő Drózdy Győző már 1919 őszén keserűen megállapította A zsidóság és a bolsevizmus című füzetében: „A nemzeti katasztrófa okául csaknem minden polgári párt a zsidókat tartja.” Ezt az értelmezést kanonizálta az 1923-ban Cselekedjünk! címmel megjelentetett fajvédelmi útmutató is, amely a munkások felé irányuló dühöt a zsidók ellen igyekezett kanalizálni:

„A kommunizmust nem is szabad másként neveznünk, mint zsidókommunizmusnak. Ez a kifejezés legyen egyúttal tanítás és megbocsátás munkásfajvéreinkkel szemben, akik csak vak eszközei voltak a zsidóság honfoglaló törekvéseinek s akiket szidalmazva csak az egyedül bűnös zsidóság vállairól vesszük le a felelősség súlyos terhét.”

Bár a „zsidókérdésnek” nevezett problémahalmaz 1948 után a tabusítás sorsára jutott a magyar – és általában a kelet-európai – történetírásban az 1980-as évekig, Hajdu Tibor okkal tartotta szükségesnek, hogy 1969-es Tanácsköztársaság-monográfiájában beszámoljon a kommün alatt felerősödött antiszemitizmusról, legújabban pedig a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről című kötetben pontosan megállapította a „zsidók” számát a Forradalmi Kormányzótanácsban: „Az irodalomban gyakran szerepel, hogy a népbiztosok többsége zsidó volt. Ez úgy mondható pontosabban, hogy valóban zsidó származású volt közülük 21, vagyis 61%-uk. Ezek közül azonban megkeresztelkedett 2, jogilag is felekezeten kívüli legalább 2, de az izraelita vallást valóságosan gyakorló nem több, mint 6 vagy 7, hiszen az aktív szociáldemokraták közül is csak kevesen voltak ilyenek.”

Fontos hangsúlyozni, hogy zsidó származású népbiztosoknak a zsidók országos számarányát tekintve nagyjából tízszeres felülreprezentációja nem speciálisan a „zsidóságukból” következett (amint azt a „judeobolsevizmussal” kapcsolatos, 1917 után egész Európában elterjedő fantazmagóriák tételezik), hanem elsősorban a hivatalos, jogi emancipáció ellenére a mindennapi érintkezésben továbbra is meglévő, radikalizmusra hajtó hátrányos helyzetű kisebbségi státuszukból.

De az 1919 után született antiszemita kommünértékelésekben a történeti-szociológiai magyarázatok szinte egyáltalán nem kaptak helyet. Kivételnek tekinthető Zsedényi Aladárnak a Bethlen-kultusz jegyében 1927-ben megjelentetett munkája, a Vörös cserepek, amely Kun Bélát „a muszka zsidók magyarországi generálisának” nevezte. Zsedényi szerint azért a zsidókból rekrutálódott a munkásmozgalmi vezérkar, mert – és itt Zsedényi megidézte a „gyenge zsidó test” napjainkban elsősorban Bolgár Dániel által vizsgált és cáfolt, de a korban széles körben elterjedt hiedelmét –, „gyengébb szervezetük” folytan a zsidók nem alkalmasak fizikai munkára, viszont az átlagnál értelmesebbek, és így a rendszerellenes erők intellektuális vezetőrétege is szükségszerűen belőlük került ki. A Horthy-korban ennél a magyarázatnál jóval jellemzőbbek voltak a „judeobolsevizmus” képzetére történő primer apellálások.

Mintaszerűnek tekinthetjük a nem sokkal a proletárdiktatúra bukása után megjelent A zsidók rémuralma Magyarországon 1919. március 21-től augusztus hó 1-ig című radikálisan antiszemita kiadványt, amely szerint a proletárdiktatúra története abban összegezhető, hogy „Szamuely Tibor és népbiztos társai a világtörténelemben nem látott kegyetlenségek kíséretében pogromozták a keresztényeket”. A „nemzsidók” nevében megszólaló szerző a „spanyol inkvizíciót felülmúló borzalmak” bemutatásával érvelt amellett, hogy a zsidókat politikailag és társadalmilag „jégre tegye” a magyar nép. Vagyis, hogy jogszabályokkal kizárják a magyar politikai és társadalmi életből a „Magyarország katasztrófáját” okozó, „bomlasztó elemet képező” „népfajt”. A röpirat szerzője a „zsidó faj” jelentette veszedelmet a herefojtó arankáéhoz hasonlította: „mely a hereföldeken tavasszal csak egy-két folt alakjában mutatkozik, őszre pedig már az egész tábla herét megfojtotta”. A zsidók rémuralma Magyarországon egyetlen és mindent átható üzenete tehát az volt, hogy a proletárdiktatúráért „az egész magyar zsidóság osztatlanul és egyetemlegesen felelős”, és hogy a kommunisták visszatérését csak a parazitákhoz hasonlított „zsidóság” kíméletlen szigorúságú megrendszabályozásával lehet megelőzni.

A zsidók rémuralma Magyarországon csak egy volt a „zsidó felülrepzentáció” kérdését tárgyaló és abból következtetéseket levonó 1919 utáni magyarországi kiadványok között, mert a valóban létező történeti jelenség antiszemita és filoszemita, asszimilációpárti és cionista magyarázatai és ezek kölcsönös cáfolatai egy nagy terjedelmű és változatos színvonalú szövegkorpuszt alkottak az 1920-as évek végére. Az A zsidók rémuralma Magyarországon szerzőjéhez hasonló radikálisan antiszemita értelmezésekre adott válaszként is felfogható a cionista Dr. Schönfeld József ügyvédnek, a Zsidó Szemle szerkesztőjének 1919-ben megjelent Vissza a Gettóba?! című munkája. Ez azt állította, hogy a Tanácsköztársaság nem a „zsidók” uralmát hozta el a keresztény magyarok felett, mert az izraelitákat éppúgy elnyomták az antiklerikális kommün alatt. Schönfeld a vallásos, hitüket megtartó zsidók perspektívájából szemlélte a Tanácsköztársaságot, és vetette el a kommün internacionalizmusát. Bár Schönfeld is többször „zsidó népbiztosokról” írt, végig tagadta zsidóságukat. Szerinte „éppen a zsidó szellem és a zsidó nevelés hiánya volt oka annak, hogy ezek az emberek a Leninizmus apostolai lettek”.

A mű jelképes címe az asszimilációs törekvések feladása mellett foglalt állást: elsőrangú „zsidókként” kell élni Magyarországon, nem másodrangú magyarokként. Schönfeld szerint csak az a zsidó integrálódhat a magyarságba, aki tisztában van saját tradícióival és fel is vállalja azokat, mert aki jól ismeri Júdás Makkabeus harcait, az át tudja érezni Rákóczi és Kossuth küzdelmeit is, és ezért nem lesz önsorsrontón tiszteletlen a magyar nemzeti hagyománnyal szemben, mint amilyenek értelmezésében a Galilei Kör tagjai voltak.

Ezért a kudarcot valló asszimilációs törekvések és a proletárdiktatúrához vezető internacionalizmus helyett a „zsidó nacionalizmus” és a „magyar nacionalizmus” integrációját ajánló röpirat a következő tanáccsal fejeződött be:

„Ünnepélyesen meg kell tagadni mindennemű közösséget ezekkel a közönséges gonosztevőkkel, akik magukat amúgy sem tekintették zsidóknak (…) Rá kell mutatni azokra a tényekre, melyekkel a legelfogultabb előtt is igazolni lehet, hogy a diktatúra alatt a zsidóság mily sokat szenvedett és hogy a zsidóságnál erősebben senki sem remélte, várta és kívánta a diktatúra bukását.”

Székely Sámuel újságíró Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? címmel 1919-ben megjelent füzete szintén a „zsidódiktatúra” vádjára született válaszként. Csak míg Schönfeld József a hiábavaló asszimilációs törekvésekkel magyarázta a baloldali radikálissá vált zsidók nagy számát, és ezért az elkülönülés tudatosítását ajánlotta zsidó olvasóinak, addig az integrációpárti Székely amellett érvelt, hogy nem szabad radikális következtetéseket levonni a történtekből, és a „közös haza” további együtt építését ajánlotta. Úgy vélte, hogy a proletárdiktatúra „zsidódiktatúraként” való beállítása a keresztény középosztály részéről csak ürügy, hogy a gazdaságban és a kultúrában állami eszközökkel visszaszoríthassák a zsidókat. Székely érveit támasztja alá, hogy az utóbb a „zsidódiktatúrával” indokolt visszaszorítási igény már a proletárdiktatúra előtt megjelent, mint például Radisics Elemér Reflexiók az októberi forradalomhoz című, 1918 végén megjelentetett tanulmányában.

A zsidókérdés megoldását követelő, 1919 őszén felerősödő hangok – példaként említhető Fehérgyarmati Csongor Mi lesz a zsidókkal? című röpirata – érthetően pánikot okoztak az izraelita felekezetűek körében. Krausz Vilmos debreceni ortodox főrabbi a Hitehagyás és kommunismus címmel 1919-ben a fehérterrorista pogromhullám okozta „önvédelmi” kikeresztelkedések felől értékelte az általa „átkos kommunista zavargásoknak” nevezett proletárdiktatúrát. Krausz elítélte a „gyáva” és „balga” zsidókat, akik kitértek a fehérterrortól való félelmükben, különösen azért, mert szerinte „minden józanul és elfogulatlanul ítélkező tudja, hogy a zsidóság szenvedett a legtöbbet a kommunisták garázdálkodásától”, és mivel a tulajdon tiszteletéről a Tízparancsolat éles ellentétben áll a kommunizmussal, úgy vélte, hogy a zsidóknak nem is kell tartani a kommünellenes indulatoktól. Krausz azt ajánlotta, hogy a magyarországi zsidóság saját jól felfogott érdekéből szakítsa meg a kapcsolatot az izraelita felekezetüket elhagyókkal, mivel ők a zsidóság erdejét fenyegető „férges” fák, akik kidőltével azonban csak erősebb lesz a zsidó közösség – állította. De tudjuk, hogy e felekezeti politikának nem hagyott játékteret a „származási-faji nézőpontot” idővel kizárólagossá emelő, a „zsidókat” visszaszorítását célzó antiszemita törvényhozás.

Hiszen a „zsidó” felülreprezentáció hangsúlyozása a Tanácsköztársaság vezetésében nem volt érdekektől mentes. Komoly érveket szolgáltatott az 1919 utáni antiszemita rendelkezéseknek, különösen a „zsidó intellektuelek” visszaszorítását célzó numerus clausus meghozatalának és elfogadtatásának. Hogy a „zsidók” bolsevizmus iránti szimpátiájának felemlegetése mennyire nem az 1918–1919-es szerepvállalásukból, hanem az 1919 utáni, a társadalmi javak újraelosztását az antiszemita ideológiával legitimálni akaró politikából adódott, az jelzi legtisztábban, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának legradikálisabb híveinek számító, nincstelen és versenyképtelen rokkant katonákkal kapcsolatos Horthy-kori törvényhozási vitákban fel se merült, hogy az 1918–1919-es pártszimpátiájuk miatt büntetni kéne őket.