„A szlovák ifjú cionisták óriási tömegben jöttek”

Írta: Ádám Veronika - Rovat: Irodalom, Történelem

Ha már visszakanyarodtak a háborús évekre, Roni megkérdezte, hogy volt az az embermentés, amelyről előző este Friedl már nem akart szót ejteni. Most láthatóan szívesen kezdett beszélni róla.

Cionista fiatalok Békéscsabán a háború előtt (Képünk illusztráció)

– 1940-ben csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, azért éppen a cionistákhoz, mert egész felnőtté válásom alatt azt láttam, hogy Magyarországon és máshol is Európában egyre nehezebb zsidónak lenni, és egyre kevesebb a remény, hogy ez az én életemben megváltozzon. A reményt Palesztina, az ősi föld jelentette. Magyarországon csak pár ezer zsidó szimpatizált ezzel a gondolattal, mert a hivatalos zsidóság és velük a legtöbb magyar zsidó azt gondolta, valahogy mégiscsak az asszimiláció a jó út. A cionistákkal a zsidó szervezetek szinte szóba sem álltak, és ez csak akkor változott meg, amikor ’38 decemberében létrejött egy nagy országos segítőszervezet, a Pártfogó Iroda, amelyben minden zsidó szervezet részt vett, és ránk is szükség lett. Ugyanis ez a szervezet volt kapcsolatban a Jointtal. Tudjátok, mi az, ugye? Amerikai zsidó segélyszervezet, amely pénzt küldött a menekült zsidók megsegítésére, akik először Ausztriából, aztán Szlovákiából jöttek.

– És Lengyelországból, nem? – Roni, ahogy megszólalt, már meg is bánta, hogy beleokoskodott a történetbe.

– A lengyel zsidók kicsit később jöttek, és amikor onnan is tömegek érkeztek, az már egy egészen más fejezete volt az én életemnek is. Kezdetben, a németek bevonulása után osztrák és szlovák zsidók jöttek, Szlovákiából kevés lengyel is, akiknek segíteni kellett, és ehhez a Joint csak úgy adott pénzt, ha ugyanannyit mi is, mármint a magyar zsidók hozzáteszünk. Létrejött a Zsidó Segítő Akció, és azt kérték a Cionista Szövetségtől, hogy adjanak embereket, akik az adománygyűjtésben tudnak segíteni, mert szerintük ebben a cionisták a legjobbak. Így kerültem oda én is, és pénzadományokat gyűjtöttem tehetős budapesti és vidéki zsidóktól az Iroda számára, amit aztán szétosztottak. Ki kellett nyitnunk először a szíveket, aztán a zsebeket – és legtöbbször sikerrel jártunk. Az Ausztriából érkezők általában módosabb emberek voltak, és kevésbé szorultak a Pártfogó Iroda segítségére, de a szlovákoknak és a cseheknek nem volt pénzük az életre, nekik az elszállásolásban is segíteni kellett. És egyre több volt a magyarországi rászoruló is, mert a második zsidótörvény miatt sokan elvesztették az állásukat, másokat munkaszolgálatra vittek, és családok maradtak jövedelem nélkül. A Pártfogó Iroda minden módon segíteni próbált, szerveztek gyereknyaraltatást, de átképzéseket is munkájukat elvesztő tisztviselők számára, akik iparosként próbáltak boldogulni. Szervezték, hogy zsidó iparosok fogadjanak be tanoncnak fiatalokat, sőt akár érettségizett, művelt, nemegyszer meglett korú embereket is. Volt, aki Ausztriából jött haza, mert az anschluss miatt elbocsátották egy likőrgyári könyvelői állásból, és itthon beállt péktanulónak. Amikor jött egy rendelet, hogy a tanoncoknak is fizetést kell adni, és az iparos ezt már nem tudta kifizetni, az Iroda vállalta a költséget. És ami számunkra a legfontosabb volt, az Iroda támogatta a kivándorlást, és ez már ’40-ig néhány ezer embert hozzásegített a szabaduláshoz, több százuk útját Palesztina felé.

– Aztán, ahogy a szlovákok egyre nagyobb tömegben érkeztek, mi is egyre aktívabbak lettünk a cionista mozgalomban, és megalakult egy kimondottan a mentésre szolgáló bizottság, később, ’43 elején abból lett a Segélyező és Mentőbizottság, amelyben a legkülönbözőbb cionista szervezetek részt vettek. Kasztner Rezső volt az elnöke annak az öttagú végrehajtó bizottságnak, amelyben én az általános cionistákat képviseltem. Futárokon keresztül tartottuk a kapcsolatot a Jewish Agency isztambuli képviseletével – tulajdonképpen az ő kezdeményezésükre alakultunk meg –, ahonnan a pénzbeli támogatást kaptuk, mi pedig küldtük az információkat az itthoni helyzetről és mindarról, amit a menekültektől megtudtunk. A futárok máshonnan is hozták-vitték az információkat, Lengyelországban a gettókba is bejártak. A szlovákok legtöbbje tudott magyarul, és ez megkönnyítette a dolgunkat, de persze szükségük volt árjapapírokra, amelyeket mi hamisítottunk. Ebben személyesen nem vettem részt, de voltak köztünk óriási szakértelemmel bíró hamisítótehetségek, olyan hamisítványokat készítettek, amelyekről ember meg nem mondta, hogy nem eredetiek. Amikor ’44-ben a Gestapo letartóztatott, ők is azt gondolták a lakásomban megtalált kitöltetlen, lepecsételt keresztlevelekről, házasságlevelekről, lakcímigazolásokról, hogy lopott papírok, holott mind hamisítvány volt. Később, már Szálasi alatt, a svájci menlevelek hamisításának idején, maga Lutz, a svájci konzul sem ismerte meg, melyik aláírás a sajátja, és melyik hamisítvány. A szlovákok némelyike, ha nem nagyon látszott zsidónak, még valami egyszerű kétkezi munkát is szerezni tudott. A szlovák ifjú cionisták óriási tömegben jöttek, és az ő elbeszéléseikből részletesen megtudtuk, milyen intézkedések történnek egy országban a német megszállás után. Az elbeszélésekből kísértetiesen azonos kép rajzolódott ki, mint amit a lengyelek is leírtak. Amikor aztán jött a megszállás, mi elég pontosan tudtuk, mire számíthatunk. Nem mintha ez bármiben segített volna. A zsidó szervezetek képtelenségnek tartották, hogy nálunk ugyanaz megtörténhet, mint Szlovákiában vagy Lengyelországban, s ha elhiszik is, mit tehettek volna? Azt gondolták, hogy fegyveres ellenállásnak nálunk nincs sok esélye, nincs meg hozzá sem a tömeges elszántság, sem a lakosság segítőkészsége. Minek lett volna esélye? Folyik ez a vita évtizedek óta, terméketlenül. Mi mindenesetre nem feltartott kézzel vártuk, hogy valami csoda folytán a sorsunk jobbra fordul.

Ádám Veronika

– A „mi” itt a cionistákat jelenti? – Most Vencel kérdezett. A pincérnő már régen letette a kávékat, de csak Friedl kortyolt bele, Roni is, Vencel is érintetlenül hagyta a csészéjét, Roni csak a tányérra tett fahéjas kekszét rágcsálta.

– Igen. Csak bennünk volt elég bátorság, és talán az ortodoxokban, hogy vállaljuk azt, ami teljesen illegális. Embert csempészni Magyarországra természetesen tilos volt, és tilos volt egy illegálisan ideérkezőnek segíteni is. De ha a menekült lebukott, és letartóztatták, rögtön legálissá vált, vagyis, ha kiszabadult, már ha kiszabadult, onnantól nem volt tilos segíteni neki. Persze nem hamis papírokkal, csak pénzzel, élelemmel. Akkor már a hivatalos zsidó szervezetek is segítettek. Elég bizarr jogi felállás volt.

– Számomra új helyzet állt elő, amikor a lengyelek is nagy tömegben érkeztek, s különösen, amikor a mi mozgalmunk tagjai megérkeztek. Én a Hanoir Hatzioni mozgalom vezetője voltam, ami nem működött Szlovákiában, de Lengyelországban igen, és amikor ők megérkeztek Budapestre, ’43 tavaszán, engem kerestek, zsinagógáról zsinagógára jártak, abban a reményben, hogy valaki majd elirányítja őket hozzám, és aztán valahogy tényleg megtaláltak. Onnantól kezdve szinte csak a mentéssel foglalkoztam.

– Közben azért hárman szerveztünk egy dokumentációs irodát is, ahol elkezdtük dokumentálni mindazt, amit a szlovák és lengyel zsidóktól hallottunk, és így ’43-tól már információink voltak a megsemmisítésekről is. A részleteket csak ’44 tavaszán tudtuk meg Kasztnertől, aki elsőként olvasta az auschwitzi jegyzőkönyveket, és néhányunknak beszámolt róla. A saját dokumentumainkat azonban a megszállás napján elégettük. Így is elég sok papírt talált a Gestapo a lakásomon, amikor letartóztattak.

– A lengyelek sok munkát adtak, mert sokan jöttek, de ebben sok segítséget is kaptam a Belügyminisztérium egyik osztályvezetőjétől, aki a lengyel menekültek támogatásának országos vezetője volt. Ott látták el papírokkal a lengyeleket, és a zsidóknak is adtak árjapapírokat. Hozzá sokszor fordultam, szinte mindig, amikor valaki lebukott vagy letartóztatták, és ki kellett menteni. Mindig számíthattam rá. Később, a megszállás után, amikor a Gestapo letartóztatott, egy ideig ugyanannak a börtönnek ugyanazon az emeletén voltunk rabok. Szerény részem volt abban, hogy pár évvel ezelőtt, sajnos már posztumusz, megkapta a Világ Igaza kitüntetést Izraelben. Nem sejtettem, hogy a fia később Magyarország miniszterelnöke lesz.

Roni, kezében egy újabb fahéjas keksszel, mozdulatlanul hallgatta Friedlt, és úgy érezte, ilyen közelségben talán soha nem volt még ahhoz a történelemhez, amit nem élt meg. Amit megélt, arról sem tudta biztosan, hogy éppen történelem zajlik a szeme láttára. ’56-ban túl kicsi volt, hogy értse, mit jelent, amikor Szolnokon dübörgő tankok alatt rázkódott a föld egy éjszaka, s szüleivel némán nézték második emeleti lakásuk ablakából, ahogy harckocsik végeláthatatlan sora vonult el alattuk a főúton Budapest irányából, majd néhány nappal később ugyanúgy, csak az ellenkező irányban, vissza Budapest felé. ’89-ben sem volt tudatában, hogy egy vízlépcső építése elleni tüntetésen a történelem kéredzkedett be az életébe, csak sejtette, leginkább akkor, amikor az Alkotmány utca végén egy erkélyen meglátott egy idős asszonyt, aki állni alig tudott már, de keménypapírból készített, kis piros-fehér-zöld zászlóval integetett a tömegnek, s közben a másik kezében egy fehér zsebkendővel a könnyeit törölgette.

(Részlet a szerző Távolból őrzöm című könyvéből, mely a Jaffa Kiadónál jelent meg.)

támogatás
Pop up banner

Címkék:1944, cionisták, ellenállás, embermentés

[popup][/popup]