„A Sonderkommando túlélői közül egy sem lett öngyilkos”

Interjú Gideon Greif izraeli történésszel, a Könnyek nélkül sírtunk című, a Sonderkommandókról írt könyv szerzőjével.

Ön 1986-ban kezdete kutatni a Sonderkommandók történetét. Mikor fejezte be a kutatást?

Nem fejeztem be: a mai napig kutatok és publikálok a témában. Két hónapja jelent meg német nyelven egy könyvem az auschwitzi Sonderkommando felkeléséről.

Meglepő, hogy nem héberül írta a könyvet.

Izraelben születtem ugyan, de mégis a német az anyanyelvem. Nem vagyok ezzel egyedül: több ezer Izraelben született gyereknek német az anyanyelve.

És mikor fejezte be ennek a könyvnek a szerkesztését?

Ez a könyv először 1995-ben jelent meg Németországban és nagyon hamar bestsellerré vált. Hamarosan megjelent paperback változata, ami már tizenhat kiadást ért meg és több mint 200 ezer példányban fogyott el. De ahány országban eddig megjelent, az első kiadás azonnal elfogyott. Így volt ez Lengyelországban, Dániában, Izraelben. Őszintén szólva, magam is meg voltam lepve, ekkora érdeklődésre nem számítottam.

Eddig hány nyelvre fordították le a könyvet?

Nyolc nyelvre. De még ebben az évben megjelenik a francia és a holland kiadás.

A náci megsemmisítő táborokban mindig zsidókból állt a Sonderkommando?

Minden táborban ugyanaz volt a szisztéma: a zsidókat kényszerítették arra, hogy a halálgyár „munkásai” legyenek. Összesen mintegy 3400 emberről tudunk, akik a Sonderkommandók tagjai voltak, az első perctől az utolsóig. Közülük mintegy 80-100 élte meg a felszabadulást.

És amikor Ön kutatni kezdett?

Akkor 31 volt még közülük életben. Sikerült mindegyikkel beszélnem.

A Sonderkommando túlélői rettentő lelki terhet hordoztak. Közülük sokan lettek később öngyilkosok?

Egyetlen egy sem lett öngyilkos. Akármilyen meglepő, de így van.

Holott a haláltáborokról túlélőként beszámoló írók – Primo Levi, Paul Celan – közül sokan követtek el öngyilkosságot.

A Sonderkommandósok estében ilyesmi nem történt. Sőt még a haláltábor működésének ideje alatt is nagyon kevesen követtek el öngyilkosságot. Valóban érdemes elgondolkodni ennek az okain.

Ismerünk olyan esetet, amikor a haláltáborban valaki megtagadta, hogy a Sonderkommandóban dolgozzon?

Igen. Ismerünk egy ilyen esetet: négyszáz görög zsidó kollektíven megtagadta ezt a parancsot. Amikor megértették, hogy milyen munkát akarnak velük végeztetni, megtagadták, mire azonnal megölték őket. Én magam sok évig legendának véltem ezt a történetet, de nemrég olyan dokumentumokat találtam, amik alátámasztják ennek hitelességét. Azt nem tudjuk, hogy hogyan végezték ki őket, ugyanis a Sonderkommando tagjait rendszerint nem ott ölték meg, ahol dolgoztak, mivel túlságosan jól ismerét a körülményeket. Őket rendszerint egy másik haláltáborba vitték.

Úgy gondolom, ebben az esetben fontos volt, hogy egy embercsoportról van szó, akikben még működött a csoportöntudat, szolidaritás – így lehettek képesek az SS-ek parancsát megtagadni.

Igen, de hozzátenném, hogy a görögöknek egészen más volt az anyanyelvük, a mentalitásuk, így a foglyok között és a Sonderkommandóban is sajátos alcsoportot képeztek.

Általában, hogyan történt az, amikor az új foglyot a Sonderkommandóba osztották be?

Úgy, hogy a Sonderkommando barakkjába vitték, és amikor már ott volt bezárva, a többiek mondták el neki, hogy mi lesz a dolga.

Ilyen súlyos sokk után nyilván képtelen volt megtagadni ezt a munkát.

Ez nyilvánvaló.

A Sonderkommando túlélői közül hányan alapítottak családot a háború után?

Én csak az általam meginterjúvolt 31 ember sorsát ismerem pontosan: közülük harmincnak volt családja.

Ez hihetetlen. És vajon ezeknek az embereknek a múltja milyen hatással volt a családjukra?

Nos, én történész vagyok, nem pszichológus, így csak amatőr meglátásaimra támaszkodhatok. De úgy látom, a gyerekek ezt megszenvedték. Gyakran boldogtalannak láttam őket – ez az én nagyon amatőr pszichológusi meglátásom. Azt hiszem, a múlt örökségét a következő nemzedékek tovább hurcolják magukkal. Annak ellenére, hogy ezek a túlélők általában nem mondták el a családjuknak, mi történt velük a háború alatt. Csak azok beszéltek, akik valamilyen háborús bűnös perében tanúskodtak. A többség csak akkor szólalt meg, amikor anyaggyűjtő munkám során felkerestem őket. Akkor készségesen elmondták mindazt, amit tudtak, és gyakran a családjuk is ekkor tudta meg, hogy mi történt velük. Amikor a könyv megjelent, akkor már nem lehetett tovább eltitkolni.

Pedig nyilatkozhattak volna név nélkül is…

De ilyen nem történt, egyszer sem.

Volt olyan köztük, aki nem akart Önnel találkozni és beszélni?

Egy ilyen eset volt. Philippe Millerrel telefonon és levélben is üzenetet váltottam, de végül elzárkózott. Ennek oka talán az lehetett, hogy ő korábban már Claude Lanzmann híres filmjében, a Shoah-ban is szerepelt.

Hallott ilyen családokban öngyilkosságról?

Egyetlen egyszer sem – pedig nyilván tudnék róla.

Az auschwitzi Sonderkommando tagjai közül többen leírták, amit láttak.

Valóban, volt köztük egy csoport, akik mindent leírtak, amit láttak: a láger egész mechanizmusát, és ezeket a papírokat elásták Birkenauban. Ennek alig tíz százalékát találták meg mostanáig.

Honnan tudhatjuk, hogy mennyi írás maradt rejtve a mai napig?

Tanúvallomásokból tudjuk, hogy hol mennyi írást rejtettek a földbe. Maguk a Sonderkommando tagjai írták le ezt pontosan, mert azt akarták, hogy az írásokat később megtalálják. Ők maguk biztosak voltak abban, hogy nem élik túl a borzalmakat, de instrukciókat adtak az utánuk következőknek, hogy hol keressék az elásott írásokat.

Ön több mint harminc éve foglalkozik ezzel a rendkívül nyomasztó témával. Személy szerint milyen hatással volt ez Önre?

Nem foglalkozom ilyesmivel, már a legelején úgy döntöttem, hogy ez téma. Az a feladatom, hogy a még köztünk lévő túlélők minden mondatát leírjam és közzétegyem az utókornak. Ha a tanú meghal, vele hal mindaz, amit tudott. Ezen kívül minden másodlagos vagy érdektelen. Így hát nem tudok válaszolni a kérdésére.

Kutatják mások is ezt a témát?

Miután a témát a világ elé tártam, számos egyetemi tanszéken kezdtek hasonló kutatásokba. De Auschwiztról ma már nem lehet könyvet írni, amelyben az én könyvemre ne hivatkoznának. Ez a maga műfajában már klasszikus, megkerülhetetlen.

Előfordult már, hogy negatív reakciókat váltott ki a könyve, munkássága valahol?

Egyetlen esetben emlékszem agresszív reakcióra: négy évvel ezelőtt, Koppenhágában, könyvem dániai bemutatóján – ahol egyáltalán nem vártam ilyesmit –, kis híján rám támadt egy holokauszttagadó. Nagyon közel jött hozzám, miközben azt üvöltötte, hogy ezeket a történeteket én találtam ki, Auschwitzban nem is volt semmilyen halálgyár, stb. Meg is ijedtem, de a közönség a védelmemre kelt. Ez volt az egyetlen negatív visszajelzés, amit 1986 óta kaptam.

Könyve fontos forrásmunka volt a Saul fia alkotói számára is.

Amikor Nemes Jeles László elmondta, hogy filmet akar forgatni a témában, többször is találkoztam és konzultáltam vele Tel Avivban. Ő is, Röhrig Géza is elolvasták a könyvemet, ami nyilván inspirálta őket, de a film megtekintése után mondhatom, hogy az inspiráció kölcsönös volt. A film nagyszerű, zseniális.

Hitelesen adja vissza azt a légkört, amiben a Sonderkommando működött?

Abszolút hitelesen – amennyire ez egyáltalán lehetséges, hiszen az ottani körülményeket és légkört nyilván lehetetlen maradéktalanul visszaadni. Mindenesetre minden eddiginél közelebb visz az akkori valósághoz.