A síp mestere

A legendás nemzetközi játékvezetőt korrektségéért és felkészültségéért mind a mai napig hatalmas tekintély övezi.

Abraham Klein ott áll a temesvári zsinagógában és mesél. A 89 éves nyugalmazott izraeli futballbíró a zsidó hitközség meghívásra érkezett szülővárosába, hogy élménybeszámolót tartson az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat keretében. Sugárzik belőle a derű. és bámulatos részletességgel emlékszik minden általa vezetett meccsre. Mozdulatai fiatalosan energikusak. Mindez nem csoda: testét-szellemét sporttal tartja fiatalon: naponta úszik és tornázik. „A térdeim már nem a régiek, de a fejem még jól működik” – vallja be nevetve.

Klein édesapja még 1937-ben ki tudott utazni Palesztina brit mandátumba, de neki és édesanyjának ez már nem sikerült, így a háborút Temesváron vészelték át. A bécsi döntések értelmében a Bánságot nem kapta vissza Magyarország, így onnan nem volt tömeges deportálás, de életük így sem volt könnyű. Klein tizenhárom évesen egyike volt annak az ötszáz gyereknek, akiket 1947-ben a hollandiai Appeldoornba vittek, hogy feltáplálják őket, majd onnan egy évvel később továbbmehettek Izraelbe. Ott egy kibucba került, ahol tanult és dolgozott. A mama egy ciprusi internálótáboron keresztül követte, és a család több mint egy évtized után Haifában egyesülhetett. Azóta is ott lakik.

Artur Klein a véletlennek köszönheti, hogy játékvezető lett. Eredetileg focistának készült, akárcsak az apja, aki valaha az MTK-ban rúgta a labdát.  Egy nap elment egy Jonas nevű szabóhoz, hogy nadrágot csináltasson. A mester nem ért rá, mert egy amatőr meccset készült vezetni. Kérte Kleint, hogy kísérje el és megígérte, hogy később elkészíti a pantallót. Balszerencséjére a mérkőzés közben kibicsaklott a bokája, és a fiatal kuncsaftját kérte meg, hogy álljon be helyette. Az hiába szabadkozott, a mester egyre csak kötötte az ebet a karóhoz:

„De fociztál már életedben, nem?”

„Igen, de nem voltam a legjobb. Jóllehet, tudom mi a szabálytalanság.”

„A játékszabályok nagyon egyszerűek, ez nem egyetem. Ha valaki faltol, sípolsz.”

„Ez minden?”

„Elég ennyit tudni.”

A fiatalember végül kötélnek állt. Olyan természetes tehetséget mutatott a bíráskodás iránt, és akkora élvezettel csinálta, hogy hamarosan letette a hivatalos bírói vizsgákat. „Egyébként a nadrágom sosem készült el” – zárja az anekdotát.

Attól kezdve folyamatosan kapaszkodott felfelé a játékvezetői ranglétrán. Az első jelentős nemzetközi meccset 1965-ben bízták rá: az Olaszország – Lengyelország világbajnoki selejtezőt a nyolcvanezres római Stadio Olimpico gyepén. Ajvé! Ekkora szurkolótábor előtt még sosem bíráskodott! Klein felkészülése nem lehetett volna alaposabb. Hogy ne jöjjön zavarba az őrjöngő tömegtől, egy héttel a találkozó előtt – saját zsebből – Olaszországba utazott megnézni egy mérkőzést. Az internet előtti időkben újságcikkeket szerzett be a csapattagokról, hogy minél jobban megismerhesse őket. Ez a lelkiismeretesség végigkísérte egész pályafutása során, ugyanis később is mindig hasonló részletességgel készült fel. Ez lehetett sikerének egyik záloga. Emellett sokat tett az erőnlétéért is: naponta kíméletlenül trenírozott. Az 1970-es VB-re készülve hegyet mászott, hogy hozzászokjon a mexikói magaslati levegőhöz. 1978-ban az argentínai Mondial előtt a hasonló klímájú Dél-Afrikában edzett. „A bírónak huszonkét kiváló erőben lévő sportolóval kell tudni lépést tartania” – magyarázza, majd hozzáteszi: „Ők leállhatnak egy pillanatra, de a bírónak mindig ott kell lennie a tett színhelyén.” Arra a kérdésre, hogy mi jó játékvezető legfontosabb ismérve, így válaszol: „Legyen esze! A szabályokat könnyű megtanulni, de a játékosok tekintélyét kivívni és ugyanezt nekik is megadni nem egyszerű” – fejti ki akcentus nélküli magyarsággal. Ha ez megvan, ritkán fognak a csapatok tagjai reklamálni egy-egy döntés kapcsán. Szerinte a határozottság mellett szükség van egy jókora adag érzelmi intelligenciára is, vagyis kell tudni érzékelni a játékosok észjárását, azt, hogy mikor, mit fognak cselekedni és miért. Nyilván jól látta, mivel három világbajnokságon is sípolhatott: 1970-ben, 1978-ban és 1982-ben.

Egyik legemlékezetesebb élménye az 1978-as argentínai VB csoportmérkőzése volt, amikor a házigazdák Olaszország ellen játszottak. Mindenki biztos volt a dél-amerikaiak győzelmében. Kemény játék volt. Az izraeli bíró az első félidőben nem adott meg több tizenegyest, ami mindkét válogatott részéről durva szidalmakhoz vezetett. A felzúdult tömeg pedig latinos hévvel fütyülte ki, de ez egy cseppet sem befolyásolta. Végül az olasz válogatott 1:0-ra nyert. A világtalálkozó Klein számára mégis csalódást hozott. A vereség ellenére Argentína továbbjutott és Hollandia ellen játszotta a döntőt. Mindenki azt hitte, Klein fogja vezetni, de végül olasz kollégáját, Sergio Gonellát bízták meg. Sokan úgy gondolták, az argentin szövetség fúrta meg, mintegy bosszúból.

1982-ben a FIFA őt jelölte a Brazília-Olaszország mérkőzésre a második fordulóban. A nagyszerűen játszó brazil csapatnak elegendő lett volna egy döntetlen a továbbjutáshoz, az addig gyengélkedő olaszoknak viszont győzniük kellett. Klein biztos volt, hogy Brazília könnyedén fog nyerni. 1:1-es állásnál a brazilok büntetőt reklamáltak azután, hogy Claudio Gentile szinte lerántotta Zico mezét. A partjelző azonban egy másodperccel korábban lest jelzett, így szó sem lehetett róla. „Ha a vonalbíró nem emelte volna fel a zászlót, habozás nélkül büntetőt fújtam volna, Gentile pedig kapott volna egy második sárga lapot” – avatja be a részletekbe a Szombat tudósítóját. „Zico iszonyúan dühös volt rám, újra és újra meglebegtette a cafatokban lógó mezét. Akkor menj és vegyél fel egy újat, mondtam neki.” A meccs fényes olasz győzelemmel végződött, az ellenfelük pedig kiesett. Sokan mind a mai napig ezt a találkozót a futball történetének egyik legnagyobb mérkőzéseként tartják számon, amiről nem egy könyv született. Az akkori újságok egekbe dicsérték a játékvezető határozottságát és korrektségét.

Állampolgársága miatt a politika többször beleszólt Abraham Klein karrierjébe. Izrael – az arab és muszlim tagok politikai nyomására – nem vehetett részt ázsiai bajnokságokon, és játékvezetőt sem küldhetett. Az Európai Labdarúgó Szövetségnek pedig 1990-ben lett a tagja, így addig csak FIFA-találkozókon szerepelhetett.

Az 1972-es müncheni olimpián történt mészárlás, amelyben hazája csapattagjait a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet túszul ejtette, majd egy balul sikerült mentőakció után legyilkolta, azt jelentette, hogy Klein számára két évvel később nem volt ajánlatos Nyugat-Németországba utazni a világbajnokságra. 1982-ben, a spanyolországi világbajnokság idején pedig fiáért, Amitért aggódott, aki az izraeli hadsereg sorkatonájaként Libanonban harcolt, és jó ideig nem hallott felőle. Nem érezte magát olyan lelkiállapotban, hogy mérkőzéseket vezessen, legfeljebb a partjelző szerepét vállalta. Egy napon végül levél érkezett Amittól, majd telefonon is beszéltek. Miután megtudta, hogy fia biztonságban van, mégis jelentkezett a nagyobb feladatra. Így végül ő sípolt a már említett brazil-olasz mérkőzésen. Ekkori vívódásáról rövidfilm is készült, mely 1992-ben a Paladino d’Oro Sportfilmfesztiválon díjat nyert. Kleint és felmenőit sokszor szidalmazták a feldühödött szurkolók; véleménye szerint ez hozzátartozik a bírók életéhez, így aztán sosem vette a lelkére. De sem a nézők, sem valamelyik sértett futballista nem tett rá antiszemita megjegyzést.

Klein Artur, a bíró, akinek eredeti foglalkozása tornatanár volt, majd később tanfelügyelő, végül minisztériumi szaktanácsadó lett, 50 éves korában vonult vissza. Egy ideig az izraeli játékvezetői bizottság elnöke és a FIFA oktatója volt. Könyve, a Referee’s Referee (Bírók bírója) alapműnek számít játékvezetői körökben. 2010-ban jelent meg önéletrajzi kötete, The Master of the Whistle (A síp mestere). Évek óta a zürichi FIFA-múzeum tiszteletbeli nagykövete. Nemrégen közel egyórás filmportrét forgattak róla, melynek idén ősszel lesz a bemutatója. Szorgosan járja a világot feleségével, Brachával. „Nagyon hálás vagyok az életnek! Amit a játékvezetés adott nekem, az nem csak a meccsekről szól, hanem életre szóló barátságokról is. Ismertem Pelét, Puskás Ferencet, Bobby Charltont. Mondhatom, a világ összes híres focistája a barátom lett. Sajnos, sokan ma már nem élnek, mint ahogy Palotai Károly sem, akit a világ egyik legjobb futballbírójának tartottam, akárcsak a zsidó származású Zsolt Istvánt. Gianni Infantino FIFA-elnök meghívására ott lehettem a katari VB-n. Ha bárhol a világon leszállok a repülőről, valaki mindig vár rám. Ez csodálatos érzés! Amikor ők jönnek Izraelbe, én ugyanezt teszem.”

A neves játékvezető még most is napra kész, ami a labdarúgást illeti. „A videóbíró a legjobb újítás, amit valaha bevezettek!” – lelkendezik. „Ha létezett volna már 1986-ban is, Argentína nem lett volna világbajnok. A bírón kívül mindenki látta, hogy Maradona kezezett és így került a labda a hálóba.” Nagyon szereti a női futballt is. „Rengeteg izgalmas meccset láttunk a legutóbbi világbajnokságon. De nem csak kiváló női focistáink vannak, hanem remek női bíróink is!” – teszi hozzá búcsúzóul.