A rabbinikus tekintély alkonya – avagy: ki tartotta a tényleges avatóbeszédet a veszprémi új zsinagóga felavatásakor?

Végül is mi idézhette elő a Hochmuth Ábrahám és az elöljáróság összezördülését? Úgy tűnik, hogy a viszályt kiváltó okot a veszprémi főrabbi kielégítőnek nem tartott magyar nyelvismerete szolgáltatta.

Az 1865. február 10-i pénteki napon Francsics Károly, veszprémi borbélymester a szokottnál hamarabb zárta be műhelyét. A kora délutáni órákban borotválásra érkező zsidó vendégek ugyanis siettették a mestert: „Csak jöjjön az úr, és szolgáljon gyorsan, mert ma nekünk templomunkba kell sietnünk, mivel ma fél 4 órakor új templomunk felszenteltetik.”^[1] – jegyezte fel naplójába a történteket a borbélymester. Műhelyét három órakor bezárva Francsics Károly is felszedelődzködött, hogy szem- és fültanúja lehessen a veszprémi zsidó község új zsinagógája felavatásának. Naplójába a következőket írta a városi és megyei notabilitások, valamint a protestáns egyházak képviselői jelenléte mellett zajló ceremóniáról: „A szokásos szertartás után – mit leírni hosszú lenne – a veszprémi rabbi, Hochmuth Ábrahám lépett a szószékre, és dicséretet érdemlő hosszas beszédet mondott magyar nyelven. Ezután a szegedi rabbi, Lőw Leopold – ki már egykor szónokolt Veszprémben 1848-ban a magyar forradalomban, melyért akkor el is fogatott – szónokolt, szinte magyar nyelven. Midőn 6 órakor, az ünnepély vége után kijöttünk a templomból, cudar rút fergeteg várt kinn bennünket.”^[2]

Két évtizeddel később közzétett önéletrajzában, Hochmuth Ábrahám (1816-1889), veszprémi főrabbi szintén megemlékezett az új zsinagóga felavatásáról, de sorait olvasva arra is fény derül, hogy valamiféle sejtelmes, a főrabbi és a veszprémi zsidó község vezetősége közötti konfliktus vetett árnyékot a felemelő ünnepségre. „1865-ben az új templom felavatása alkalmából az első magyar beszédet mondtam. Az elöljáróság, mely más, híres rabbit akart az első beszéddel megtisztelni, kudarcot vallott. Emiatt ellenem fordult s felmondotta hivatalomat 1865 vége felé. Ez volt a legszomorúbb élete életemnek; mert pörlekedni kellett a községemmel. A község műveltebbjei egy részt, és a törvényszék más részt visszahelyeztek jogaimba. Más elöljáróság választván, helyzetem jobbra fordult.”^[3] Vajon mi történhetett? A konfliktus rekonstruálását nehezíti, hogy az ügyre vonatkozó hitközségi, illetve törvényszéki iratok nem maradtak fenn. A veszprémi zsidóság történetét feldolgozó monográfiák, illetve a Hochmuth Ábrahám életútjával foglalkozó írások sem tettek említést a főrabbi által említett perpatvarról. Az imént idézett forrásmunkák mellett néhány korabeli újságcikk, valamint Kiss (Klein) Arnold (1869-1940), veszprémi, majd budai főrabbi regényes visszaemlékezései állnak rendelkezésre, hogy a konfliktus lehetséges okára ráleljünk.

A rabbinikus és világi tudományokban egyaránt jártas, széleskörű irodalmi munkásságot folytató Trencsén megyei származású Hochmuth Ábrahám a miskolci és kulai^[4] hitközség után 1859-ben foglalta el a veszprémi rabbiszéket. A hagyományos lelkészi feladatok ellátása mellett a zsidó községi iskola vezetése is a teendői közé tartozott. Iskolaigazgatói működése idején tért át az iskola az addigi német helyett a magyar oktatási nyelvre.^[5] Az emancipáció korában a polgárosodás irányába nyitott zsidó községek készséggel tettek eleget a nyelvi asszimiláció iránt kívülről is érkező elvárásoknak.^[6] Hochmuth Ábrahám azon modernizációs törekvéseket pártoló, de a hagyományokhoz is ragaszkodó rabbik közé tartozott, akik – miközben felnőttfejjel ismerkedett meg közelebbről a magyar nyelvvel – támogatták a kulturális értelemben vett asszimilációt^[7]. Ez olyannyira köztudott lehetett, hogy amikor az eredendően szintén nem magyar anyanyelvű Lőw Lipót, nagykanizsai, pápai, majd szegedi főrabbi 1860-ban a sajtó hasábjain keresztül felhívást tett közzé az 1844-ben megalapított „Israelita magyar egylet” újjáalakítása érdekében, Hochmuth Ábrahám nevét is azon „magyar rabbik” között említette meg, akiknél az egylet újbóli megalapítása visszhangot fog kelteni.^[8] Hochmuth főrabbi az emancipáció törvénybe iktatása előtti esztendőben a veszprémi sajtóban közzétett cikkében kifejezetten azt nehezményezte, hogy jóllehet a zsidóság egyre szélesebb körei használták már a magyar nyelvet, az egyenlő jogok biztosítását megtagadták tőlük, miközben „a hazánkban lakó több millió más nyelvűek” élvezhették az egyenlőség áldásait.^[9]

Aligha kelthetett meglepetést, hogy Hochmuth Ábrahám az új zsinagóga felavatása alkalmával magyar nyelvű prédikációval készült.^[10] A veszprémi zsidó község elöljárósága azonban feltehetően biztosra akart menni, emiatt kérhették fel a magyar nyelvet Hochmuth Ábrahámhoz képest jóval magabiztosabban használó Lőw Lipótot az avatási ünnepségen való részvételre. Az önmagában nem lehetett rendkívüli, hogy egy zsinagóga felavatásán vendégszónok is közreműködött, amint ezt a bajai zsinagóga 1845-ös felavatási ünnepsége is igazolhatja, amelyen a hitközség tekintélyes, de magyarul tökéletesen még nem prédikáló főrabbija, Kohn-Schwerin Götz mellett az aradi hitközség ifjú rabbija, Steinhardt Jakab tartotta a magyar nyelvű avatóbeszédet.^[11] A kérdés csupán az lehetett, hogy milyen szerepet szántak a vendégszónoknak, illetve a házigazda rabbinak. Lőw Lipót egyébként, miként ezt Francsics Károly is feljegyezte naplójában, korábban már tartott nagy hatású zsinagógai beszédet Veszprémben.^[12] Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc idején, azt követően, hogy 1849. április 14-én Debrecenben elfogadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, amelynek következtében Magyarország elszakadt a Habsburg Birodalomtól, országszerte hálaadó istentiszteletet tartottak. A veszprémi zsinagógában 1849. július 3-án az akkoriban még Pápán működő Lőw Lipót méltatta a Függetlenségi Nyilatkozat jelentőségét, akit emiatt utóbb a császári hatóságok 1849. őszén a pesti Újépületben tartották fogságban. A veszprémiek tehát 1865-ben még emlékezhettek Lőw Lipót függetlenségi eszmék melletti magyar nyelvű szónoklatára. Meglepő módon azonban Kun Lajos (1886-1944), veszprémi főrabbi, a veszprémi zsidóság történetét feldolgozó kötetében a következőket írta az új zsinagóga felavatási ünnepségéről: „Az avató beszédet Lőw Lipót szegedi főrabbi tartotta magyar nyelven, mivel Hochmuth inkább a német szónak volt mestere.”^[13] Ez azt sejteti, mintha Hochmuth főrabbi egyáltalán nem is szólalt volna fel az avatási ünnepségen. Csakhogy ez ellentmond annak, amit Francsics és Hochmuth korábban írtak, hiszen a veszprémi főrabbi magyar nyelvű beszédet tartott. A felavatási ünnepségről annak idején Lőw Lipót német nyelvű folyóirata, a Ben Chananja részletesen is beszámolt. Ez a tudósítás megerősítette, hogy az ünnepségen Hochmuth Ábrahám magyar nyelvű beszédet tartott – ami ráadásul az első magyar nyelven tartott homíliája volt –, ugyanakkor az is kiderült, hogy „a tényleges avatóbeszédet a vendégszónok” tartotta, aki a másnapi sabbati istentisztelet alkalmával is magyar nyelven prédikált a híveknek.^[14]  A cikk szerint a veszprémi főrabbi kifejezetten hozzá is járult Lőw Lipót vendégszónoki meghívásához. A zsinagóga avatásáról szóló hazai sajtóközlemények Lőw Lipót érdemeinek elismerése mellett ki is emelték, hogy Hochmuth főrabbi mindössze néhány éve beszélt magyarul. „Az ünnepély fénypontját (szellemi tekintetben) az egyházi beszédek képezték. Hochmuth Ábrahám veszprémi rabbi annyival inkább kitűntette magát, mert – mint mondják – nem magyarhoni születésű, néhány év előtt még semmit sem tudott magyarul, s mint veszprémi rabbi, annyira sajátjává tette a magyar nyelvet, hogy beszéde nemcsak nyelvtanilag hibátlan, hanem irályilag is az egyházi szónoklat jelesebb termékei közé sorolható.”^[15]

Kiss Arnold 1913-ban megjelent regényes visszaemlékezéseiben egy másféle narratíva bontakozott ki a zsinagóga felavatási ünnepségéről. A fiktív elemekkel tarkított visszaemlékezésnek egyaránt voltak valós néven, illetve álnéven megörökített szereplői. A veszprémi zsinagóga felavatásáról szóló részben Hochmuth Ábrahám a saját nevén szerepelt, de a korabeli veszprémi zsidó közélet egyik ismert személyisége, a főrabbi elkötelezett hívének számító dr. Pillitz Benő főorvos „Iritz doktor” néven jelent meg a kötet lapjain. Kiss Arnold elbeszélése szerint Hochmuth főrabbit mélységesen bántotta, hogy kielégítőnek nem tartott magyar nyelvtudása miatt az elöljáróság a „magyar rabbik legjelesebbjét” – vagyis Lőw Lipótót – kérte fel a zsinagógai avatóbeszéd megtartására. Tenni azonban nem kívánt ellene. Hochmuth főrabbi felesége – Sluzker Anna – azonban riadóztatta Iritz doktort, aki levél útján kívánta rávenni a veszprémiek által felkért szegedi főrabbit, hogy kollegialitásból ne vegyen részt az avatóünnepségen. A vendégszónok azonban az ünnepség előtti napon megérkezett, letagadta a levél kézhezvételét és hajthatatlannak bizonyult. Eltökélte magában, hogy dacára veszprémi kartársa megaláztatásának, meg fogja tartani az avatóbeszédet. Másnap a zsinagógában a ceremónia megkezdése előtti pillanatokban a megyei hajdú nyújtotta át Lőw Lipótnak a tekintélyes Iritz doktor által riadóztatott megyefőnök végzését, amelyben megtiltotta a vendégszónoknak az őt meg nem illető avatóbeszéd megtartását. A felavatási beszédet Hochmuth Ábrahám tartotta meg, akinek az indítványára a kiengesztelődés érdekében a másnapi szombati istentiszteleten „a dörgőhangú, sörényes nagy pap” tartotta az „első egyházi beszédet”.

A Kiss Arnold által elbeszélt történet szerint tehát a közigazgatási hatóságok szolgáltattak igazságot a saját hitközsége által kényelmetlen helyzetbe hozott főrabbinak. A zsidóság emancipációját megelőzően elvben lehetséges volt, hogy a hatóságok léptek fel döntőbíróként egy hitközségi vita elrendezése során, de a veszprémi ügy kapcsán nem maradtak fenn a hatóság beavatkozását alátámasztó dokumentumok. A regényes visszaemlékezés szerint – a korabeli beszámolókkal ellentétben – avatóbeszéd kizárólag a veszprémi főrabbi részéről hangzott el, míg a vendégszónok az ünnepség másnapján, a szombati istentiszteleten tartott prédikációt.

Kiss Arnold, aki 1896 és 1901 között működött rabbiként Veszprémben, feltehetően hallomásból, vagy a még élő kortársak elbeszéléséből értesülhetett az avatási ceremónián történtekről. Édesapja, Klein Mór – ungvári, pápai, majd nagybecskereki rabbi – a tanítómesterét és atyai jóbarátját tisztelhette Hochmuth Ábrahámban.^[16] Klein Mór nevéhez fűződik ugyanakkor Hochmuth Ábrahám életútjának feldolgozása, amely nem tett említést a zsinagóga felavatását beárnyékoló incidensről.^[17] Kiss Arnold egyetlen alkalommal találkozott Hochmuth Ábrahámmal, mégpedig akkor, amikor a Klein-család 1879-ben Pápáról Nagybecskerekre költözve a veszprémi vasútállomáson töltött valamennyi időt. Az együttlét során a veszprémi főrabbi „sok keserűséggel beszélt a zsidó gyülekezetek hibáiról, zsidó vezetők műveletlen méltánytalanságairól, fájdalmas papi tapasztalatairól. Én akkor tíz éves fiú voltam, s nem sejtettem, hogy későbbi veszprémi pap utódját áldja meg bennem.”^[18] Ez a találkozás mély nyomokat hagyhatott a tízéves kisfiúban.

Végül is mi idézhette elő a Hochmuth Ábrahám és az elöljáróság összezördülését? Úgy tűnik, hogy a viszályt kiváltó okot a veszprémi főrabbi kielégítőnek nem tartott magyar nyelvismerete szolgáltatta. Emiatt az új zsinagóga felavatási ünnepségére a magyar nyelvet jobban ismerő Lőw Lipótót kérték fel a nagyobb megtiszteltetést jelentő tényleges avatóbeszéd – vagyis az első beszéd – megtartására, ami okkal bánthatta a veszprémi főrabbit. Hochmuth szerint viszont végül kudarcot vallott az a szándék, hogy a vendégszónok tartsa az első – vagyis a rangosabb – zsinagógai beszédet. Elképzelhető tehát, hogy emiatt a kudarc miatt fordult utóbb az elöljáróság a főrabbi ellen, ami állásának elvesztését vonta maga után, bár a világi hatóságok – felülírva az elöljáróság döntését – visszahelyezték hivatalába a menesztett főrabbit, aki ezt követően még évtizedekig működött közmegbecsülésnek örvendve Veszprémben.

Hochmuth Ábrahám önéletrajzi írása alapján feltételezhető, hogy a konfliktus hátterében végső soron a kétféle autoritásnak – a rabbinikus tekintélynek és a világi elöljáróság autoritásának – az összeütközése húzódott. Ez jelen esetben abban nyilvánult meg, hogy a világi vezetőség szimbolikus jelentőségű előnyben kívánta részesíteni a vendégrabbit a saját rabbijával szemben. Az a szándék ugyanis, hogy a tényleges avatóbeszéd megtartására a vendégrabbit kérte fel az elöljáróság, azt a látszatot kelthette ország-világ előtt, hogy a veszprémiek nem adják meg a kellő tiszteletet a saját rabbijuknak, hiszen Hochmuth Ábrahámnak eredendően valamiféle mellékszerepet szántak a ceremónia során. A formálódó neológ közösségekben – az asszimilációs és szekularizációs folyamatokkal összefüggésben – a rabbinikus tekintélyt a világi vezetés autoritása váltotta fel. Az emancipáció korától kezdve ugyanis többnyire a világiak szempontjai, illetve szándékai érvényesültek a neológ hitközségek vezetésén belül. Ez történhetett Veszprémben is. Ennek az átalakuló kornak egyik epizódját jelentette az új zsinagóga felavatási ünnepsége is. Az egymásnak némiképp ellentmondó források alapján paradox módon viszont úgy tűnik, hogy az ünnepség mindkét szónoka – Hochmuth Ábrahám és Lőw Lipót – egyaránt érezhette azt, hogy ő tartotta a tényleges avatóbeszédet a megjelent hívek és vendégek számára.

 

Kiss Arnold: Álom és valóság. Emlékezések.

Budapest, Singer és Wolfner, 1913. p. 361-363.

„ (…) Ezelőtt vagy ötven esztendővel, amikor a veszprémi zsidó hitközség újonnan épült templomát készült fölavatni, akadt egy kis töredék a veszprémi zsidó hitközségben, amelyik papját, a nagy Hochmuthot azzal keserítette, hogy az avatóbeszéd tartására meghívták a magyar rabbik egyik legjelesebbjét, nagy tudóst, kitűnő orátort, azzal a hivatkozással, hogy Hochmuth nem beszél eléggé tiszta kiejtéssel magyarul, a hitközség nem blamálhatja magát, amikor az ünnepségen ott lesznek püspök, megyefőnök, megyei, városi kapacitások.

Rettentően bántotta ez a nagy veszprémi, szelídlelkű papot, de hallgatott. Nem tiltakozott. De annál inkább cselekedett a felesége, a nagyműveltségű, átható eszű Hochmuthné. A nagytekintélyű, megyeszerte nagy befolyású, akkor még javakorbéli Iritz doktorral, Hochmuthnak halálig hű barátjával szövetkezett. Iritz dr. több hitközségi tag nevében levelet írt a meghívott papnak. Ecsetelte azt a nagy fájdalmat, amelyet szereplése a veszprémi papnak okozna. A meghívás nem egyéb, mint Hochmuth egynéhány személyes ellenfelének a papot keserítő méltatlan eljárása. A nemesebb érzésű hitközségi tagok távol állanak attól, hogy amikor az új templom avatásával a papnak legszebb örömnapja virrad föl: azzal bántanák meg, hogy más rabbira bízzák az avató szertartást. Reméli, hogy kartársi érzülete belátja mindezek igazságát.

Az avatást megelőző napon — mivelhogy Iritz dr. levelére válasz nem érkezett — Hochmuth lakásán szorongva leste a rabbipárral együtt Iritz dr., vajon megérkezik-e mégis az idegen pap?

Híre jött, hogy csakugyan megérkezett. Iritz dr. a napot a veszprémi rabbi házában töltötte. Várta az idegen papnak Hochmuthnál való látogatását.

Mikor a vendég-rabbi Hochmuth lakásán becsöngetett, Iritz dr. a szomszédos szobába vonult vissza, ahonnan a rabbi dolgozószobájában lefolyt beszélgetés minden szavát végighallgathatta.

Hochmuth nyugodtan, méltósággal fogadta kartársát, ő egy szót sem beszélt a kínos ügyről.

De beszélt helyette a felesége. Éles szavakkal rontott neki az idegen papnak:

— Hát mégis eljött? Hát a kartársi együttérzés nem tudta megsúgni Önnek, hogy fájdalmat okoz az uramnak? Hát nem győzte meg az Önhöz intézett levél arról, hogy csak férjemet akarják ellenségei lealacsonyítani, megszégyeníteni?

A vendégpap mentegetődzött:

— Asszonyom! Önt félrevezették. Azok az Önök jó barátai nem írtak semmiféle levelet. Én írást, levelet nem kaptam.

Erre megnyílott a szomszédos szoba ajtaja. Ironikus mosollyal az ajakán lépett be Iritz dr. Bemutatkozott:

— Én Iritz doktor vagyok. Aki azt a levelet Önnek írtam. Újra ismétlem a kérésemet. Ne tartsa meg az avató beszédet. Az nem Önt illeti meg.

A vendégrabbi elsápadt a dühtől és indulattól. Csak ennyit válaszolt:

— Enragierte Freunde pflegen einem mehr zu schaden, als zu nützen.^[19] Az avatóbeszédet pedig meg fogom tartani.

Iritz dr. ajkáról az ironikus mosoly csak nem tűnt el. Hidegen mondta:

— A beszédet nem fogja megtartani.

És a vendégpap csakugyan nem tarthatta meg az avató szónoklatát. Ott állott már ornátusban a közönséggel megtelt templomban, beszédét ismételgetve magában, amikor egy megyei hajdú iratot nyújtott át neki. Abban az iratban a megyefőnök tiltotta meg a vendégrabbinak az őt nem illető papi funkciót.

Kissé drámai fordulatú, hogy éppen az avató ünnepen kapta kézhez az idegen pap a betiltó végzést, de nem ment másképen: Iritz doktor csak az utolsó pillanatban tudta nagy befolyásával kieszközölni a még akkoriban az ötvenes években is szokatlan betiltó határozatot.

Az avató szertartást Hochmuth, a veszprémi rabbi végezte. Hogy a megleckéztetett vendégpapot kissé megbékítsék sorsával, Hochmuth indítványára a másodnapra beálló szombaton az új templomban az első egyházi beszéd megtartásával kínálták meg a vendéget. Amit az nagy szónoki hatással meg is tartott s ma is, az emlékező öregek, kedvtelő gyönyörűséggel emlegetik a szokatlan újdonságot, amikor akkoriban a dörgőhangú, sörényes nagy pap, az ország első orátora, a tabernákulum elé lépve, színészi emfázissal rántotta fel két kézzel a frigyszekrény ajtaját s hatalmas elokvenciával királyért és hazáért mondva fohászt, tért azután át az egyházi beszéd tartására.

De az avató ünnepen avató beszédet még sem tartott.

Ezt pedig Hochmuthné, a férje lelki nyugalmáért síkraszálló hős asszony eszközölte ki, ő mozgósította férje jó emberét, ő volt a hadicsel kieszelője, végrehajtója. (…)”

 

A szerző a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem habilitált egyetemi docense

Jegyzetek

^[1] Francsics Károly: Kis kamorámban gyertyát gyújték. Válogatta és sajtó alá rendezte: Vörös Károly. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1973. p. 446.

^[2] Uott. Az új zsinagóga ifj. Zitterbarth Mátyás pesti építész tervei szerint 1862-1865 között épült meg. A romantikus stílusú, két karzatos épület ma is áll, bár a második világháborút követően több lépésben sikerült a felismerhetetlenségig átalakítani.

^[3] Hochmuth Ábrahám, veszprémi rabbi önéletrajza. Figyelő, 1885. p. 358.

^[4] Kula: ma kisváros Szerbiában

^[5] Kun Lajos: A veszprémi zsidóság múltja és jelene. Szerző kiadása, 1932. p. 109., valamint Jakab Réka – Kákonyi Anna: Táguló és szűkölő terek. A veszprémi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete. Veszprém, Veszprémi Zsidó Hitközség, 2020. p. 258.

^[6] Konrád Miklós: Asszimilációs elvárások és zsidó válaszok az emancipációig. Századok, 2020/5. szám. p. 905-934.

^[7] Kiss Arnold szerint Hochmuth Ábrahám ugyan rossz kiejtéssel beszélt magyarul, de emellett „kitűnő magyar nyelvész” volt, aki a magyar nyelvet „legrejtettebb zugaiban” is ismerte. Kiss Arnold: Ifjak és öregek. Magyar Zsidó Szemle, 1931/10-12. szám. p. 406.

^[8] Lásd Fölszólítás. Pesti Napló, 1860. november 4., valamint Csetényi Imre: A hatvanas évek és a zsidóság. Magyar Zsidó Szemle, 1942-1946. p. 108.

^[9] Lásd Veszprém aug. 15. (vége). Veszprém, 1866. augusztus 26. p. 69.

^[10] Templom-felavatási beszéd a veszprémi izr. hitközség zsinagógájának alkalmával. Pest, Lauffer, 1865. pp. 1-16.

^[11] Kohn Sámuel: Kohn-Schwerin Götz. Élet- és korrajz. 1760-1850 (folytatás). Magyar Zsidó Szemle, 1899/2. szám. p. 137-142.

^[12] Francsics Károly: Kis kamorámban gyertyát gyújték. Válogatta és sajtó alá rendezte: Vörös Károly. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1973. p. 231.

^[13] Kun Lajos: A veszprémi zsidóság múltja és jelene. Szerző kiadása, 1932. p. 65.

^[14] Lásd Levelezés. Ben Chananja, 1865. február 15. p. 122. A német szövegrészek fordítását ezúton is köszönöm Baiersdorf Kristófnak (Düsseldorf)

^[15] Lásd Veszprémmegye, april 11. Pesti Napló, 1865. április 23.

^[16] Kiss Arnold: Ifjak és öregek. Magyar Zsidó Szemle, 1931/10-12. szám. p. 405.

^[17] Lásd Klein Mór: Hochmuth Ábrahám. Magyar Zsidó Szemle, 1889/7. szám, 1889/8. szám, 1889/9. szám, 1889/10. szám.

^[18] Kiss Arnold: Ifjak és öregek. Magyar Zsidó Szemle, 1931/10-12. szám. p. 406.

^[19] A feldühödött barátok általában többet ártanak, mint használnak.