A női testben remegő holokauszt

A holokauszt történetének elmondhatósága elsősorban az elmondhatatlanság némaságával tiszteleg a halottak előtt, így a művészet lett hivatott tolmácsaként megjelenni. Mégis, az elmondhatatlanság természetéhez szervesen hozzátartozik az elmondás szükségessége, ezt a szerepet a történelemtudománynak kell betöltenie a művészettől jelentősen eltérő eszköztárával.

Az általános történetíráshoz hasonlóan a kanonizált holokauszttörténelem egyik jellegzetessége, hogy nincs külön tekintettel a nemi, vagy akár az életkori különbségekre. A holokauszt emberi történet, melynek a nők, a gyermekek, s a férfiak ugyanúgy részesei voltak, és csak akkor érthetjük meg igazán, ha ezeket a szempontokat külön-külön is figyelembe vesszük. A feminista mozgalmak nem csupán arra világítanak rá, hogy a történetírásban kevés nő jelenik meg, hanem hogy a női hang, a nők szerepének árnyaltabb megértése nélkül csonka képet kapunk az eseményekről. Ez segít abban, hogy megfelelő perspektívába helyezzük azokat az eseményeket, amelyek a nőkkel megtörténtek, hogy egy valósághűbb képet kapjunk a holokausztról.

Kutatásaim során a vetéléssel kapcsolatos események keltették fel érdeklődésemet. Ezt a fiziológiai funkcióiban merőben női tapasztalatot nem kizárólag biológiai értelemben kell értelmezni, hanem társadalmi szempontból, az anya szenvedéseinek ismeretében is fel kell térképezni egy gyermek elvesztésének fájdalmát. Kutatásomhoz audiovizuális túlélő vallomásokat dolgoztam fel, melyekben megjelentek az elvetélésről szóló történetek. Az események idejét tekintve a zsidóellenes atrocitások megjelenésétől a holokauszt utáni időkig a nők nehezen beszéltek ezekről az élményeikről, ha egyáltalán beszéltek róla. A legtöbb visszaemlékezés az 1990-es és 2000-es években az USC Soá Alapítvány által felvett interjúkban jelent meg, a 114 000 órás anyagból mindössze 15 embert találtam eddig, aki akár saját, akár más vetélésével kapcsolatos emlékeit osztotta meg. Elsősorban az intimitás és a fájdalom lehet az oka annak, hogy ilyen kevés ember beszélt ezekről az eseményekről, de némaságukhoz hozzátartozik az is, hogy a nőknek ekkor még nem volt birtokában sem az a szókincs, sem az a magabiztosság, hogy merjenek vetélésről beszélni. Többek között azért is fontos megismerni a holokauszt ezen szegmensét, hogy a világégés szenvedéseit egy újabb perspektívából ismerjük meg. Nem a hierarchia felállítása a cél, a Soában szenvedett gyermekek, nők, s férfiak története semmiképpen sem összehasonlítható, viszont külön-külön mind megmutatható. Célom a némaságukból kiemelni a tipikus női eseményeket, ebben az esetben a holokauszt okozta vetéléseket, hogy megnyissam az utat a nőkről való beszédhez.

Ahogy a ravensbrücki női koncentrációs tábor dokumentumainak feltárásakor kiderült, a menstruáció, a terhességek, és az élve születések megsemmisítése ugyanúgy része és célja volt a nácik „végső megoldásának”. Menstruáció ellen brómot tartalmazó kávé-szerű italokat osztottak ki a nőknek, terhesség ellen sterilizációs folyamatokat alkalmaztak, az anyaság ellen pedig úgy léptek fel, hogy elszakították a csecsemőket az anyjuktól és gázkamrákba küldték őket.

Elvira elmeséli legjobb barátnője, Marika esetét, akivel a ravensbrücki koncentrációs táborban voltak együtt. Egy nap észrevette, hogy Marika sokáig nem jött le a barakk legfelső szintjéről. Marika csak magyarul tudott beszélni, de nemcsak a nyelvi korlátok miatt nem mondta el senkinek, hogy valójában terhes. Az idősebb nők azonban hamar rájöttek és ezt elmondták barátnőjének is. Elvira – mellőzve a részleteket– elmeséli, hogy Marika Frankfurt am Main-ban lett terhes akaratán kívül. Innen együtt kerültek át Ravensbrückbe. Amikor a vér elkezdett lecsorogni a fakeretes barakkágy oldalán, egyszerre megértették, hogy Marika elvetélt. A vetélés után Marika fájdalmában üvöltve zokogott. A lányok féltették az életüket, s hogy nehogy a figyelem rájuk terelődjék, Marikát egy lepedőben elcipelték ahhoz a részleghez, ahová a halottakat kidobták. Elvira remegve meséli, hogy ott kellett hagyniuk, pedig továbbra is zokogott, akkor még élt. Elvira párszor visszament hozzá, nem tudta hogyan tudná Marikát megmenteni. Marika végül örökre elnémult.

A tábori élményeken túl azonban ugyanolyan mértékben előfordulhattak vetélések s az ezzel járó fájdalmak a deportálások előtt, bujdosás közben, a gettóban, sőt még felszabadulás után is. Bár nem minden esetben a nácik közvetlen közreműködése miatt történtek meg a vetélések, közvetetten mégis a zsidóüldözésből eredő félelem, a pszichés és testi gyengeség azt eredményezhette, hogy a nők nehezen maradtak teherben, s nem tudták kihordani gyermeküket. Azok az esetek, melyekről túlélők mesélnek nekünk, arról is tanúskodnak, hogy gyakori volt a többszörös és a kései vetélés is. A többszöri és a kései vetélések azt mutatják, hogy a női testben remegő holokauszt akár több évtizeddel a felszabadulás után is megmaradt.

Tobi hét hónapos terhesen vesztette el babáját. 1950-ben házasodtak össze férjével, és mindketten dolgoztak, hogy helyreálljanak anyagilag is a holokauszt után. Tobi főnöke olyannyira durva és goromba volt, hogy a sok idegeskedés során a kismama elvetélt. „Elvesztettem egy kislánykát hét hónaposan” mondja, ami után az orvos azonnal szorgalmazta, hogy tüstént próbálkozzanak férjével tovább, ne gyászoljanak. Pontosan hét hónappal később megszületett elsőszülöttje, és utána nem sokkal később, hat hónapra, szintén koraszülöttként világra jött a második gyermeke. A gyermekek inkubátorban erősödtek hetekig, s végül túlélték születésük nehézségeit. Tobi és férje egy évig törlesztettek a kórháznak havi 15 dollárt, keresetük egyharmadát, mert ha a gyerekek születésekor nem vállalták volna ezt, a kicsiket nem tartották volna életben.

Lena Szalonikiben várta meg a férjét, aki szintén deportálásból tért vissza. Férjével együtt kölcsönöket vettek fel, hogy kibérelhessenek egy szobát. Két évvel később Lena már terhes volt, amikor egyik nap tusolás közben a lakás egy másik albérlője, egy görög férfi erőszakosan rátörte a fürdőszobába ajtaját. Erre Lena elesett a tusolóban és elvesztette gyermekét. Kislány volt. Lena csak sírni tudott. Később bevitték a kórházba, ahol egészségügyi küretet végeztek el rajta. Lenát nagyon megviselte a baba elvesztése, „minden percben csak sírtam, hogy kislány volt, kislány volt, kislány, egy kislány.”

Az üldözések kezdetén több nő traumatikus élménye szintén gyermekének elvesztéséhez vezetett. Még mielőtt a háború elkezdődött volna, a lengyel származású Fay elvesztette apját, akit a “gengszterek gyilkoltak meg”. Ezt később a német megszállás idején édesanyja halála követett. Fay visszaemlékezik, ahogy a németek motorjaikkal és gépjárműveikkel hatalmas robaj közepette megjelentek Grodzisko Dolne lengyel faluban. Ekkor annyira megijedt, annyira félt, hogy már aznap elvesztette a babáját. Fay ennél többet nem mesélt vetéléséről, sem gyászáról.

Ethel sem tud megszabadulni attól a rémtörténettől, ami a szomszédság boltosának lányával történt. Még a gettósítás előtti Lengyelországban egy német katona bement a Kazimierz-i boltba, ahol éppen a boltos lánya dolgozott. A lány friss házas volt és pár hónapos terhes. Konfliktusa támadt a katonával, Ethel emlékei szerint valami olyasmi lehetett a probléma, hogy a német katona fizetés nélkül akart távozni, amit a lány ellenzett. A vita azzal végződött, hogy a katona belerúgott a lányba. A lengyel zsidó lány azonnal elvesztette a babáját, és később belehalt a történtekbe. Ethel sosem felejti el ezt az esetet, életében először a boltos lányának, s annak magzatának temetésén vett részt.

A különböző idősíkokban és helyszíneken bekövetkezett vetélések azt mutatják, hogy a holokauszt a női testben a történettudomány által szabott időhatárokat meghazudtolja. A nőkben eluralkodott félelem, a fájdalom, és szenvedéseiknek kezdeti és véges időpontja nem határozható meg pontosan, ráadásul ez minden egyes embernél különbözik. Pontosan emiatt az emberi tulajdonság miatt része a holokauszt történetének a vetélés fájdalma, és hozzá kell tartozzon az árnyalt ábrázolásához. A szenvedéstörténethez hozzátartozik a megszületendő gyermekek elvesztésének fájdalma is, mely rávilágít, hogy a Soá áldozatai között számon kell tartanunk a megszületendő lelkeket is. Új feladattal kell tehát gazdagítani a holokauszt történetírását, hogy ennyi idő elteltével összetettebben érthessük és láthassuk a világégés emberi oldalát, hogy külön is kihangsúlyozzuk a gyermekek, a nők, és a férfiak szenvedéseit.