A némák lánya

Az alábbi interjúban egy neve elhallgatását kérő, kettős kirekesztettséggel szembenéző holokauszt túlélő beszél élete sorsdöntő eseményeiről.

1932-ben Budapesten, a mai Szent István körúton, az Edison kávéház a süketnémák rendelkezésére bocsájtott egy alagsori helyiséget. Ott találkozott az én két süketnéma szülőm, két fiatal egymással. A siketeknél nagyon jellemző, hogy sorstársaik közül választanak párt, hiszen a beszéd kiiktatása másfajta kommunikációt igényel, a jelbeszédet, és ők ezt kölcsönösen értik. Így került össze az én lengyel származású anyám és a zsidó apám. Meglátták, és megszerették egymást.

Ez a kapcsolat már abban az időben is nagyon sok problémával volt terhes. Egyrészt a lengyel család, ahol 8 gyermeket neveltek, mélyen katolikus lévén, abszolút nem értette, hogy a lányuk miért pont egy zsidó férfit választott. A másik oldalról sem volt egyértelmű az elfogadás, ugyanis a vegyes házasságnak apai ágon nem örültek. Ez a két ember viszont ezen túltette magát: mind a ketten azonos szervi hiányban szenvedtek, és így kommunikációjuk teljes egészében egymásra irányult. Házasságot kötöttek, aminek következtében anyámat családja teljes egészében kitagadta.

Anyánk – jómagam és négy testvérem szerint is – jó anya volt, szeretett bennünket, de az ő csillaga az apám volt. 58 évig éltek együtt, olyan nagy szeretetben és megértésben, hogy érte mindenféle sorsot felvállalt, még a gettóba is követte apámat. A saját családja egyáltalán nem törődött már vele. A másik oldalról viszont több megértéssel fogadták anyámat, mert látták, hogy hűséges társa az apámnak. Így kezdődött a némák lányának a sorsa, aki én vagyok.

Az elsőszülött gyermek, a bátyám, 1934-ben jött a világra, miután a szüleim 1933-ban polgári házasságot kötöttek. A bátyám után, 1935-ben születtem én. A rokonság körében nagyon nemvárt gyerek voltam, mert a bátyámról hamar kiderült, hogy süketnéma. Amikor anyám velem terhes volt, iszonyatos támadás indult ellene: minek kell a süketnéma gyerekeket szaporítani?! Anyám nem engedett. Így lettem én az egyetlen beszélő a családban, én lettem az ő fülük és az ő nyelvük.

Ez speciális sors. Kettős terhet kellett cipelnem. Az egyik a fogyatékosság, a másik az apám zsidó származása miatti kirekesztettség. A szüleim mélyszegénységben éltek. Apám többször volt munkanélküli. Cipőfelsőrész-készítő volt, anyám pedig varrónő. Szorgalmasan varrogatott privát személyeknek, akik alaposan ki is használták. Egy józsefvárosi bérkaszárnyában nőttünk fel, ahol nagy megelégedéssel vette tudomásul a többi nagyon szegény ember, hogy vannak náluk szegényebbek, akik még ráadásul fogyatékosok is. Ez kettős kirekesztettséget jelentett, még abban a szegény környezetben is. Erre jött még a zsidó származásunk. Így indult az én életem.

Két dolgot jegyeztem meg, amit a lelkemre kötöttek. Apám mindig azt mondta nekem, hogy nekem kötelességem van. Azért vagyok, hogy ezt a családot vezéreljem. Nem véletlen, hogy beszélőnek születtem, mert nekem ez a kötelességem. Én ezt a kötelességet egész életemben felvállaltam. Már alsó tagozatos koromban is jártunk süketnémákhoz, ahol a szomszédi viszályokat letolmácsoltam, és ezért pénzt kaptam. Nagyon messzire, Kispestre, Pesterzsébetre kellett menni Józsefvárosból, másnap az iskolában elaludtam, és a tanítónő beverte a fejemet az iskolapadba, mondván, otthon kell aludni, nem az iskolában. Én soha nem mondtam el, milyen a családi hátterem, soha. Védelmeztem őket, sziklaszilárdan, és semmi mentségnek az ő személyüket fel nem hoztam.

Az iskolában a helyzetem nagyon nehéz volt. Amikor bekerültem 1942-ben, akkor az anyagi helyzet szerint ültettek bennünket, és én az utolsó padba kerültem egy Váradi nevű cigánylánnyal. Mi voltunk a legszegényebbek. Aztán egyszer kint az udvaron, szünetben az egyik tanítónő rám mutatott, majd azt mondta a másiknak: „nézd meg ezt a kislányt, terhelt családból származik”. Én nem tudtam mi az, hogy terhelt, de mindenképpen azt éreztem, hogy ez egy negatív megjegyzés.

De ez volt a legkevesebb, nagyon sok más sérelmet szenvedtem, például szavalásra vagy ünnepségekre nem választottak ki, azt mondták, „te nem kapsz semmit, mert az anyád úgyse hallja, süketnéma, nem érdekes”. A szerepeltetésből is kivontak. Mindenből kivontak. Ezt az életformát, hogy van egy kötelességem, és hogy idegen vagyok ebben a világban ezzel a kettős hátránnyal, nagyon korán megértettem és tudomásul is vettem. Ez meghatározta a sorsomat, viszont kerestem fogódzókat, és itt jönnek be a gének – amikben nagyon hiszek –, amelyek megszólaltak, és elkezdtem tanulni.

Ekkor mindenki azon csodálkozott, hogy a szerencsétlen és primitív szülők gyermeke, akinél semmiféle szellemi irritáció nincsen, hogy tud ilyen hamar mindent felfogni. Akkoriban újságpapírba tették az élelmiszert a piacon, és én azokat szedegettem össze. Ezekből még iskolába járás előtt – magam sem tudom, hogyan – megtanultam olvasni. Azóta is állandóan tanulok, olvasok, reggeltől estig, éjjeltől nappalig. Ezt a mérhetetlen tudásvágyat abszolút genetikai adottságnak tekintem, mert erre semmiféle külső ösztönzést nem kaptam.

Apám vallásos zsidó családból származik. Mindig ezt mondogatta rólam:

„A lányom, az nagyon okos. – Mert miért okos? – Mert zsidó. Hát a zsidók nagyon okosak.”

Ezt apám mindig belém sulykolta – és nagyon jól tette. Nem alaptalan ez a fajta felfogás. A tudásnak nagy értéke van a zsidó kultúrában, és ez öröklődik. Apám mindig büszke volt erre, hogy ez bennem nagyon erősen jelen volt. Apámban nagyon erősen megvolt a zsidó tudat, anyám pedig minden tekintetben azt követte, amit apám mondott.

Elindult az életem, ahova bekerültem iskolába, mindenütt nagyon jól teljesítettem, de egy biztos: mindvégig nagyon kívülálló és nagyon magányos voltam. A középiskolában jó tanuló voltam, azonban miután a Rákosi rendszerben érettségiztem, hiába akartam orvosi egyetemre menni, az iskolában úgy gondolták, hogy mivel megnyertem egy országos irodalmi versenyt, ezért magyar irodalom szakra irányítanak. Nem nagyon lehetett ez ellen fellebbezni. Én ennek ellenére rövidesen átmentem az orvosi egyetemre. Ott megismerkedtem a férjemmel, de az a házasság nem sikerült.

Akkor született a nagyfiam, amikor a férjem elvégezte az orvosit, és kikerült vidékre, egy faluba. Követtem őt falura. Ez nagyon nagy hatást gyakorolt rám, úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza az orvosi egyetemre. Beiratkoztam az ELTE magyar-történelem szakára, amit levelezőn el tudtam végezni. Középiskolai tanári oklevelet szereztem, és középiskolai tanárként maradtam vidéken. De nem bántam meg, nagyon szerettem a falu közösségét, és a falu is szeretett engem. 2005-ben a község díszpolgára címet is elnyertem.

A tanári pálya mellett 20 évig iskolaigazgatóként dolgoztam, ezzel empátia készségem és szociális érzékem előtt nyíltak meg a lehetőségek. Az volt az alapállásom, hogy olyan iskolát kell létrehozni, ahol a gyerekek biztonságban és jól érzik magukat, szerető közösségbe kerülnek, és ezt követően tanítják meg gondolkodni őket. Az iskola elismertsége a városban alátámasztja: ezt helyesen gondoltam.

*

Az életem sikeres volt, semmiféleképpen nem érzem magamat áldozatnak. Ajándéknak érzem azt, hogy kaptam egy felelős sorsot. Van két sikerült gyermekem, mind a kettő diplomás, vannak diplomás unokáim, mindegyik nagyon értelmes és nagyon szorgalmas, nagyon jó tanulók, nagyon tehetségesek. Közülük az egyik a betérést tervezi, és nagyon erősen kitart emellett. A nevét is ezért változtatta meg és vette fel az apám nevét. Én erre büszke vagyok.

A 90. év a számadás időszaka, és én gazdagnak és szépnek látom az életemet. Ahogy Madách mondja: „Az élet célja a küzdés maga”. Ha nincs küzdelem, nincs cél, akkor nagyon nehéz valamilyen eredményt felmutatni. Így összegezném: hol kezdődött a némák lányának sorsa, és itt fejeződik be, egy 40 nm-es panellakásban.

A szerző az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem hallgatója, a Szombat gyakornoki programjának résztvevője.