A nap, amikor Ben Guriont deportálták

1914-ben a Palesztinában élő zsidók többsége nem rendelkezett oszmán állampolgársággal, jellemzően megtartották annak az országnak az állampolgárságát, ahonnan kivándoroltak. A háború kitörésekor azonban ez hirtelen fontossá vált: az oszmán hatóságok hirtelen azzal a ténnyel szembesültek, hogy a palesztinai zsidók jelentős része ellenséges államok polgára! 

Közhely, de az Első Világháború a résztvevők száma miatt kapta a Világháború és a Nagy Háború kitüntető címet. Soha korábban annyi állam nem lépett egymással hadba, mint 1914 és 1918 között. Háború zajlott Európában, Afrikában (főleg a német gyarmatokon), Ázsiában. A harcok nem kerülték el a Szentföldet sem, ahol az ott élő zsidók (nevezzük most őket palesztinai zsidóknak, a történettudományban ez gyökeresedett meg) nagyon sokat szenvedtek. A jisuv* az európai országokban élő zsidók finanszírozásától, anyagi támogatásától függött. Fontos szerepe volt még a Szentföldre érkező zarándokoknak is: amellett, hogy gazdasági tényezőnek számítottak, segítették a kapcsolattartást az európai közösségekkel és ők továbbították az adományokat is

A háború miatt azonban megszakadt a kapcsolat. Nemcsak a pénzt nem tudták átutalni vagy elküldeni a Szentföldre, de a Szentföld fő kiviteli cikkének tartott mezőgazdasági termékeket sem tudták az európai piacokra kiszállítani. S mintha ez nem volna elég, sáskák és aszály is pusztítottak a Közel-Keleten. A rossz termés után a megmaradt kevés élelmiszert a török hadsereg foglalta le – az a török hadsereg, amelyik a brit expedíciós csapatok ellen harcolt Egyiptomtól Gallipoliig.

A háború kitörése után az oszmán hatóságok hozzáállása a zsidósághoz drasztikusan megváltozott. Miután 1914 októberében az Oszmán Birodalom csatlakozott a Németország vezette központi hatalmakhoz, a szultán Ahmed Dzsamál pasát küldte Palesztinába. A pasa egyszemélyben volt a szultán küldötte, haditengerészeti miniszter és a Negyedik Oszmán Hadsereg parancsnoka.

A Palesztinában élő zsidók többsége nem rendelkezett oszmán állampolgársággal, jellemzően megtartották annak az országnak az állampolgárságát, ahonnét kivándoroltak. A pasa, aki ellenezte a cionizmust, hirtelen azzal a ténnyel találta szembe magát, hogy a palesztinai zsidók jelentős része ellenséges államok polgára! Éltek itt orosz, francia, brit és olasz zsidók is, akiket eddig nem zavart állampolgárságuk kérdése, hiszen öndefiníciójukban az állampolgárság harmadlagos kérdés volt csupán. Most viszont fontos lett. A pasa választási lehetőséget adott: vagy felveszik az oszmán állampolgárságot, vagy elhagyják az Oszmán Birodalom területét.

Mivel a felhívásra kevesen jelentkeztek, ráadásul a pasa ellenséget látott a cionizmusban, nyomozások kezdődtek. Az oszmán hatóság mindenütt cionista ügynököket és kémeket látott, egymást érték a razziák és a házkutatások. Több cionista vezetőt (köztük David Ben-Guriont és Jitzak Ben Zvit), akiket kémkedéssel vádoltak letartóztattak, bebörtönöztek, majd deportáltak. Dzsamál pasa paranoiája 1914. december 17-én érte el tetőfokát: ezen a napon a török rendőrség házról házra járt Tel-Avivban és korábban összeállított listáikon szereplő zsidó lakosokat távozásra kényszerítette. A listára az idegen állampolgárok, a cionisták és a vélelmezett kémek kerültek fel. Az összegyűjtött embereket Jaffa kikötőjébe terelték, ahol a Florio nevezetű hajó várta őket. Az úti cél Egyiptom volt. Az elűzött zsidók nem vihettek magukkal semmit, sokukat a családtagjaiktól is elszakítottak.

A deportálásról fennmaradt egy egyedülálló dokumentum: egy kézzel írt jegyzetfüzet. A jegyzetfüzet tartalmazza a Tel Avivból deportált zsidók névsorát és sok személyes adatot is. A névtelen szerző leírja, hogy sietősen, az ingóságaik nélkül kellett távozniuk, csak a szerencsésebbek tudtak összecsomagolni néhány dolgot az útra. Sok deportáltnak nem tartózkodott otthon minden családtagja (a gyerekek iskolában voltak, a férfiak dolgoztak, stb.), a hatóság pedig nem engedte, hogy értesítsék a távollévő családtagokat. Az egyik oldalon, Tamara Minkin neve mellett ez áll: „a rendőrség az utcán kapta el őt, fiát és két lányát, Zsuzsannát és Sárát, azonnal a hajóra vitték őket.” A férje estig nem tudta, hogy mi történt a családjával.

Amikor a hír eljutott Isztambulba, az oszmán hatóságok leállították a deportálásokat. Közrejátszott ebben az is, hogy Amerikától Németországig számos ország nyíltan tiltakozott a kitelepítések ellen. A hatóság a továbbiakban már nem deportált, csak kiutasított zsidókat, és nem azonnali hatállyal, hanem kellő időt biztosítva arra, hogy a kiutasított megtervezhesse, hogyan hagyja el a Szentföldet. Sokan döntöttek az önkéntes távozás mellett, mert nem akartak török állampolgárok lenni. Bíztak abban, hogy a háborúnak hamar vége lesz és visszatérhetnek szentföldi otthonaikba. 1915. decemberére (a háború második éve) a zsidó lakosság 14%-a hagyta el Palesztinát, a kivándorlás fő iránya Egyiptom volt (a választás érthető: közel volt és Brit gyarmat).

A Florio érkezésének hírére az egyiptomi zsidók segélyszervezetet hoztak létre a menekültek megsegítésére. A Brit hatóságok is segítettek a deportáltaknak, főleg az elhelyezésükben. A továbbiakban a menekültek kis kolóniákban éltek, saját iskolát és közösségi szervezeteket hozva létre, várva a háború végét, hogy hazatérhessenek.

* Jisuv: A Szentföldön élő zsidók közössége Izrael Állam megalapítása előtt. (A szerk.)