A munkácser rebe fordulata

Írta: Szalai Miklós - Rovat: Történelem

Száz évvel ezelőtt, 1918-ban nem csak az első világháború ért véget. Az első világháború után az emberiség gondolkodásában sem maradt semmi sem változatlan: a haladás, a szabadság, a kultúra, a nemzet, a vallás, a társadalmi kérdés mind-mind új megvilágításba kerültek a roppant történelmi kataklizma nyomán.

Spira Lázár munkácsi rabbi (jobbról a harmadik)

Le kellett vonni a soha nem látott méretű szenvedés tanulságait – és ezzel sokan és sokféle irányból próbálkoztak: az első világháború élményéből született meg a lukácsi humanista marxizmus, a dialektikus teológia és a spengleri „hullámelmélet” egyaránt. Az emberiség nem hitt, nem hihetett többé a haladásban: nem hihette többé azt, hogy a Felvilágosodás, a tudomány és a technika fejlődése automatikusan megszabadítja az emberiséget minden bajtól, hogy alapvető szellemi és társadalmi átalakulás nélkül az emberiség tovább haladhat a mind nagyobb jólét és szabadság felé…

Az első világháború utáni politikai és szellemi átrendeződés tehát új eszméket szült: köztük a világbéke intézményes biztosításának és a nemzeti önrendelkezésnek a gondolatát, amelyeket még a háború alatt, 1918 elején Wilson amerikai elnök 14 pontja dobott be a köztudatba.

1918 elejére világossá vált, hogy az első világháború a végéhez közeledik. Az Antant az Egyesült Államok belépésével olyan gazdasági és katonai erőfölénybe került, amelyen a központi hatalmak semmiféle erőfeszítése sem változtathatott már.

A tanárból politikussá lett, humanista-utópista eszméktől vezérelt amerikai elnök azonban nem akarta, hogy az első világháború egyszerűen az Antant, mint nagyhatalmi szövetség imperialista győzelmével érjen véget. De azt sem tartotta volna elégségesnek, ha a hadviselő felek jogos igényeinek kielégítésével, sérelmeik igazságos rendezésével záródik le a küzdelem. Úgy látta: az első világháború után az emberiségnek nem egyszerűen igazságos békére, a jogos sérelmek orvoslására kell törekednie – hanem olyan új nemzetközi rendet kell létrehoznia, amely a jövőben is útját állja a gyilkos nemzetközi konfliktusoknak. Wilson 14 pontjának meghirdetése a Kongresszusban nem csak azt jelentette, hogy az Egyesült Államok új, másfajta nemzetközi rendet akar, hanem azt is, hogy – feladva hagyományos izolacionista beállítottságát – kész latba vetni a maga hatalmas gazdasági és politikai erejét ennek a nemzetközi rendnek a megvalósítása érdekében.

Woodrow Wilson

A wilsonizmus hallatlan népszerűségre tett szert, nagymértékben hozzájárulva az antant győzelméhez, mert a központi hatalmak hátországa a wilsoni eszmék hatására megrendült. A tömegeknek nem csak elegük lett a háború szenvedéseiből, hanem úgy látták: saját országaik vezetése imperialista célokat követ, miközben az Antant már nem a saját nagyhatalmi érdekeit, hanem az egyetemes humanizmus, a világbéke, a nemzetközi jog szempontjait akarja érvényesíteni…

Az az új nemzetközi jogrend, amelyet Wilson elnök meg akart teremteni, két ponton különbözött a nemzetközi kapcsolatok korábbi (a vesztfáliai béke, illetve a bécsi kongresszus nyomán kialakult) rendjétől. Az egyik a nemzeti önrendelkezés elve volt. A másik pedig az, hogy az államok közötti vitás kérdéseket többé nem diplomáciai úton (Wilson el akarta törölni a titkos diplomácia minden formáját), hanem egy nemzetközi fórum előtt, nemzetközi jogi alapelvek szerint kell rendezni. A wilsonizmus kezdettől fogva tartalmazta nem csak a civilizált népek, hanem a gyarmati népek, a még demokratikus intézményekkel nem rendelkező, éppen nemzeti öntudatra ébredni kezdő népek önrendelkezési jogának gondolatát is. A gyarmatokkal kapcsolatos vitás nemzetközi kérdéseket az adott területek bennszülött lakosságának érdekeit figyelembe véve kell rendezni Wilson szerint. Ez természetesen az adott történelmi szituációban a vesztesekre vonatkozott elsősorban. Az évszázadok óta hanyatló oszmán birodalom uralma alatt tartotta a mai Szíria, Libanon, Irak, Jordánia és Izrael túlnyomórészt arab lakta területeit. Wilson pontjai szerint ezeknek a területeknek meg kell adni az önrendelkezés jogát.

Bár az első világháborút lezáró Párizs környéki békék végül is nem a wilsoni pacifista-humanista alapelvek szellemében, hanem sokkal inkább a győztesek imperialisztikus, nagyhatalmi szempontjai szerint rendezték újra a nemzetközi viszonyokat (megalázva és megcsonkítva a „vesztes” hatalmakat) – valamennyi mégiscsak megvalósult a wilsoni eszmékből. Az első világháború lerombolt két hatalmas transznacionális államalakulatot: az Osztrák-Magyar Monarchiát és a cári Oroszországot (a „népek börtönét”). Romjaikon etnikailag többé-kevésbé egységes (vagy legalábbis a nemzeti identitásra hivatkozó) nemzetállamok keletkeztek: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia és a balti államok. S létrejött az első nemzetek feletti politikai szervezet: a Genfben székelő Népszövetség – kifejezetten azzal a céllal, hogy a jövőben elejét vegye a háborúknak. (Sőt – ha nem is alkalmazták a gyakorlatban – megszületett a háborús bűntett, a háborús bűnösség jogi kategóriája is.)

*

A wilsonizmus döntően és többféle módon is érintette a zsidóság sorsát és önképét – és ezáltal a zsidó teológiát is. A Népszövetség (illetve a Szövetséges Hatalmak Főtanácsa) által 1920 áprilisában hozott San-Remo-i határozat – amely a háborúban vesztes Török Birodalom arab területeinek a sorsáról döntött – több volt a háború alatti Balfour-deklarációnál: már nem Anglia, nem az Antant, hanem (elvileg) a népek közössége nevében legitimálta a zsidóság jogát az önrendelkezéshez, a nemzeti otthonhoz. Egyszersmind – miközben (elvileg) elismerte a szerveződő szíriai és mezopotámiai arab államot, nem ismerte el Palesztina önrendelkezési jogát, s népszövetségi mandátumot adott Angliának Palesztina és Mezopotámia, Franciaországnak pedig Szíria felett. (Ténylegesen végül – mivel Franciaországnak és Angliának fontos gazdasági és stratégiai érdekei fűződtek a Közel-Kelethez, sem Szíriában, sem Mezopotámiában nem jött létre független állam.) Az 1920 után kialakuló palesztinai brit mandátumterület – elkülönülve az I. Abdullah király vezette, korábban ugyancsak török uralom alatt álló Transzjordániától – brit igazgatás alatt állt ugyan, de rendelkezett bizonyos mértékű autonómiával és állami szervekkel. Miután az úgynevezett „harmadik alijával” ismét több tízezer új zsidó bevándorló érkezett Palesztinába, továbbá a háború utáni Kelet-Közép-Európában milliós zsidó tömegek éltek szegénységben, létbizonytalanságban és állandó fenyegetettségben, mindez előrevetítette az önálló zsidó állam megvalósulását.

Lord Balfour, brit külügyminiszter

De nemcsak a cionista álom került a wilsonizmus nemzetközi érvényesülésével sokkal közelebb a megvalósuláshoz. A zsidók – beleértve a nem-cionista, sőt anticionista zsidókat is – kisebbségi jogokkal rendelkező nemzeti közösségként határozták meg és képviselték magukat az első világháború után létrejött új államokban: Lengyelországban, Csehszlovákiában és Nagy-Romániában is.

Az új történelmi helyzetben, a wilsonizmus megteremtette új jogi és eszmei lehetőségek között a vallásos zsidóságban nehezebben volt már fenntartható az az álláspont, amely szerint a cionizmust és a messiási gondolatot el kell határolni. Korábban az ortodox zsidóság vagy kategorikusan elvetette – a Messiás várásának jegyében – a palesztinai országépítést, vagy pedig támogatta – de radikálisan különválasztotta a messiási eszmétől, hangsúlyozva, hogy a palesztinai zsidó nemzeti otthon megteremtésének semmi köze a száműzetéstől való végső megszabaduláshoz. Ez utóbbi volt a cionizmus ortodox szárnyának, a Mizrachinak az álláspontja. A palesztinai zsidó országépítés önmagában zsidó nemzeti és humanitárius szempontokból kívánatos, az ortodoxok részt kell, hogy vegyenek benne, és meg kell próbálniuk a cionistákat a valláshoz közelíteni – de nincs köze a zsidóság vallási küldetéséhez.

Abraham Isaac Kook

Az első világháború teremtette új történelmi szituációban azonban háromféle új válasz alakult ki a vallásos zsidóságban, amelyek már nem választották szét a politikum és a vallási eszkatológia kérdéseit. A palesztinai brit mandátumterület főrabbija, Abraham Isaac Kook (1865-1935) együttműködött a cionistákkal (beszédet mondott például a knesszet alapkőletételénél is) és ezt egy sajátos teológiával támasztotta alá. Szerinte a száműzetésben a zsidóság vallási alkotóereje elsorvadt, kimerült, a hit dogmatizmussá és babonává satnyult – ez vezetett ahhoz, hogy oly sok zsidó értelmiségi elfordult a zsidó vallástól. A cionizmus viszont – akkor is, hogyha a cionisták többsége vallástalan – ahhoz fog szükségképpen vezetni, hogy az ősi országát újjáépítő zsidóság visszatalál Istenhez – és elhozza a Megváltást, amelynek az ember nem passzív részese, hanem aktív elősegítője. Kook szerint a „végidőkben” Isten eszközévé a vallástalan emberek válnak, ők hajtják végre Isten rejtett céljait. A Megváltás felé vezető világfolyamat jelen szakaszában a hagyományos vallás – mivel túlságosan is partikuláris hagyományokhoz kötődik és nehezen egyeztethető össze a természettudományos világképpel – nem alkalmas Isten egyetemes történelmi céljainak a megvalósítására – a megváltást a mi korunkban a cionisták segítik elő. Természetesen ettől még Kook elítélte a halacha megsértését a cionisták részéről, s küzdött azért, hogy a cionistákat visszatérítse az ortodox vallásgyakorlathoz…

Kook vallásos cionizmusa még a cionizmust az univerzális humanizmus szellemében akarta vallási jelentőséggel felruházni. Csak fiának s szellemi öröksége fő propagálójának, Zwi Yehuda Kooknak (1891-1982) a munkásságában torzult Kook teológiája kifejezetten a szekuláris Izrael állam nacionalista apológiájává: az ifjabb Kook tanítása szerint Isten mindig Izrael ügye mellett áll, bármilyen vallástalan is az ország népe – ezért sem szabad semmiféle engedményt tenni az araboknak. (Z. Y. Kook eszmeisége inspirálta a megszállt területeken telepeket létrehozó vallásos cionistákat).

Yosef Chaim Sonnenfeld

A palesztinai vallásos zsidóság másik fontos vezetője, Yosef Chaim Sonnenfeld (1862-1932), az Agudat Jiszrael, az ortodoxia világszervezetének palesztinai vezetője viszont arra a következtetésre jutott, hogy az új helyzetben az ortodox zsidóságnak a maga – a világzsidóságétól elkülönült – eszmei álláspontját mint önálló politikai közösségnek kell képviselnie, kifejezésre juttatnia. A brit mandátum megszületése körüli zűrzavaros helyzetben Y. C. Sonnenfeld a Szentföldön élő vallásos, anticionista zsidóság nevében együttműködést ajánlott I. Abdullahnak, a jordán királynak – a cionisták ellenében. Sonnenfeld és a körülbelül ötvenezer fős jeruzsálemi ultraortodox zsidóság a maga szellemi és anyagi erejével jelentős kárt okozhatott volna a szerveződő zsidó államnak, ha az arab nacionalista törekvések mellé áll. A feszültség odáig fokozódott, hogy cionista aktivisták (igaz, magánakcióként és nem a cionista vezetők utasítására) 1924 augusztusában meggyilkolták Jacob De Han holland származású költőt, újságírót, aki Sonnenfeldnek amolyan „külügyminisztere” volt. Az ortodoxiához felnőttként visszatért, európai műveltségű és a közéleti aktivitásban jártas De Han közvetítette az ortodox közösség álláspontját a britek, az arabok és általában az illetékes nemzetközi tényezők felé.

A De Han gyilkosság után, a húszas években, amikor a brit mandátum alatt a számban és anyagi erőben gyarapodó jisuv egyre inkább berendezkedett a Szentföldön, másrészt pedig az arabok zavargásai, pogromjai éppúgy irányultak az ortodoxok, mint a cionisták ellen – az ortodoxoknak bizonyos mértékben tudomásul kellett venniük a politikai realitásokat. Csekély töredék kivételével, amely ragaszkodott a jiddis nyelvhez, elfogadták az újhéber nyelv használatát a mindennapokban, sőt még az is felmerült, hogy részt vennének a Váád Leumiban, a brit mandátum alatt álló Palesztina önkormányzati testületében. Erre azonban végül nem került sor, mert az ortodoxok teljesíthetetlen követeléseket támasztottak: a nők kizárását a választójogból és a szombat nyilvános megszentségtelenítőinek kizárását a választhatók köréből.

De nem csak Sonnenfeld és a Szentföldön élő ortodoxok, hanem a világortodoxia, az Agudat Jiszrael egész nemzetközi vezetése is felismerte az önálló politizálás szükségességét. Az Agudat Jiszrael világkongresszusa a Népszövetségnél tiltakozott a cionista állam terve ellen, az egyes országokban pedig (Csehszlovákiában és Lengyelországban) az Agudat politikai párttá szerveződve – a parlamentekben – küzdött egyrészt a zsidó kisebbség jogaiért – másrészt viszont a „világias” cionizmus ellen.

A palesztinai országépítő munkát azonban az Agudat helyeselte – feltéve, hogy az a vallástalan cionisták működésétől, és a Cionista Világszervezettől (WIZO) szigorúan elkülönült módon megy végbe. A harmincas években már megjelentek Palesztinában az önálló agudista mezőgazdasági szövetkezetek.

Joel Teitelbaum, a szatmári rebe

Ám a wilsoni eszmék elterjedése az első világháború után a vallásos cionizmus és az Agudat politikai anticionizmusa mellett létrehozott egy harmadik teológiai választ is, amelyet a legkidolgozottabb formában a munkácsi rebbe, Spira Lázár (1865-1937) képviselt – és később a szatmári rebbe, Joel Teitelbaum (1887-1979) fejlesztett tovább. Spira szerint az első világháború, a Népszövetség létrejötte és a szekuláris zsidó állam kezdetei ugyan valóban vallási-eszkatologikus jelentőséggel bírnak – csakhogy teljesen ellentétes értelemben, mint ahogy Kook véli. Hasonlóan a keresztény „Antikrisztus”-elképzeléshez Spira úgy vélte, hogy a végidőket a gonoszság, az emberi szenvedés kumulálódása, katasztrófák előzik meg. Ez nem csak azt jelenti, hogy az emberiség értelmetlen és felesleges erőfeszítéseket tesz arra, hogy Isten nélkül, önerőből „megváltsa magát”, megteremtsen egy igazságos és humánus társadalmat (ez mutatkozik meg a Népszövetség gondolatában), hanem azt is, hogy a Sátán is végső támadásra indul az isteni világkormányzás ellen. Sajátos módon interpretálva Zecharja próféta könyvének 3.2 versét („Megdorgál téged az Örökkévaló, te Vádló, igenis megdorgál téged az Örökkévaló, a ki Jeruzsálemet kiválasztotta” helyett így fordítva a verset: „megdorgál az Örökkévaló téged, Vádló, aki kiválasztottad Jeruzsálemet.” ) Spira azt állítja: Izráel Vádlója, a Sátán Jeruzsálemet választotta ki a maga „támaszpontjául”. Nem csak Isten van különleges, rendkívüli mértékben jelen a Szentföldön – hanem a Sátán is. És az Isten elleni sátáni lázadás eszköze: a szekuláris cionista mozgalom, amely nem egyszerűen „siettetni akarja a megváltást” (ami az ortodoxia hagyományos vádja volt a cionisták ellen), hanem egy szekuláris zsidó politikai közösség megalapozásával új és eddig nem létezett, magasabb fokú formáját testesíti meg Isten és a Tóra elvetésének…

Az 1922-ben Csapon tartott ortodox-haszid rabbigyűlésen azonban Spira nem csak a cionistákat, hanem az Águdát is támadta. Ugyanis az Águda és hívei politikai eszközökkel (a Népszövetségnél való „lobbizással”, valamint a palesztinai zsidó közösség politikai életében való aktív részvétellel) küzdenek a cionizmus ellen. Ám a cionizmus, mint láttuk – a transzcendens, metafizikai Gonosz megnyilvánulása – ezért nem lehet és nem is szabad politikai módszerekkel küzdeni ellene. Mi több, az Aguda vallásossága a maga látszólagos jámborságával még rosszabb, mint a cionisták nyílt vallástalansága.

Jacob de Haan

Spira az Agudát azért is kritizálta, mert az a világi műveltség tanulmányozásának is teret engedett a zsidó fiatalok oktatásában, valamint a Szentföldet – mint láttuk – nem tekintette tisztán a Tóra-tanulás és a vezeklés helyének, mint a korábbi ortodoxia. Éppen ellenkezőleg: aktívan részt vett az országépítésben, sőt olyan ortodox pénzalapokat használt fel erre, amelyek egyébként a Talmud-tudósok támogatására lettek volna fordíthatóak.

Spira szerint az egész világi politikai élet, a Népszövetséggel és a nemzetállamok rendszerével, a nemzetek politikai törekvéseivel együtt, a csak Isten által elhozható megváltás ellentéte, a „rossz”, a Sátán szférája. Ezért a zsidóknak a kor problémáira kizárólag passzivitással, a Messiás várásával és a Tóra tanulásával kell reagálniuk.

Spira egyik lelkes követője, Moshe Goldstein 1936-ban kiadott egy Tikkun Olám (A világ megjavítása) című, az ultraortodoxiában nagy népszerűségre szert tett könyvet, amely az összes létező zsidó politikai szervezetek bírálatát, és Spira korproblémákról írott leveleit tartalmazta. Spira a harmincas évek fejleményeit, az éleződő nemzetközi konfliktusokat ugyanúgy az általa 1941-re várt Messiás eljövetele előjeleinek tekintette, mint a korábbi évek eseményeit…

Álláspontjának súlyt adott az, hogy a negyedik alija (1929) és az 1933-34-es ötödik alija nyomán a szentföldi ultraortodox közösségnek egyre nagyobb gondot okozott az elkülönülés, a világi zsidó kultúrától és oktatástól való elzárkózás. Ezért 1932-ben, Sonnenfeld halála után a Ha eda-ha-hareditben, a jeruzsálemi ortodoxia szervezetében már felmerült a radikális anticionista J. Teitelbaum vezető rabbivá választása, s mikor ez nem valósult meg, akkor a radikálisok kiváltak a Ha eda-ha-hareditből, s külön szervezetet hoztak létre: a Naturei Kartát (A város őrei).

A harmincas évek második felében, az etiópiai háború és a spanyol polgárháború világossá tette: a Népszövetség nem képes érvényesíteni a pacifizmus és a nemzetközi jog elveit az agresszorokkal (Olasz- és Németországgal) szemben. A nyugati világ rálépett az agresszorok megbékéltetésének útjára: ez a folyamat csúcsosodott ki a müncheni egyezményben. A Népszövetség, és vele Wilson pacifista-humanista utópiája elbukott: egyre világosabban láthatóak voltak a horizonton egy új háború előjelei.

A második világháború – s vele a Holokauszt – természetesen megint radikálisan új válaszokat követelt meg nem csak általában az emberi gondolkodástól, hanem – és különösen – a vallásos zsidóság teológiai gondolkodásától is. Az ortodoxia egy része, mindenekelőtt az Agudat Jiszraél felülvizsgálta, revideálta a maga anticionista álláspontját, mert belátták, hogy a cionizmus sikerétől magának a zsidó népnek a puszta léte függ.

A cionizmus-ellenes ultraortodoxia egy része azonban – élén a Spira szellemi örökébe lépett szatmári rebbével – Isten büntetését látta a Holocaustban – éppen a cionizmus miatt. Izrael Állam megalakulása után – amelyet különösen explicit lázadásnak tekintettek Isten ellen – ez az irányzat tovább radikalizálódott. Miközben az Agudat Jiszrael parlamenti pártként bekapcsolódott Izrael politikai életébe, s főleg arra törekszik, hogy minél jobban vallásos irányba befolyásolja az ország életét, az engesztelhetetlen anticionisták teljesen átvették az Éda Harédim irányítását, amikor az 1953-ban a Holocaustot túlélt, Amerikába emigrált szatmári rebbét választotta vezető rabbijának… Innentől kezdve a munkácsi-szatmári chaszidizmus, a Ha eda-ha-haredit és a Naturei Karta voltaképpen egyetlen anticionista tábort alkotott Jeruzsálemben.

Címkék:2018-08, Spira Lázár munkácsi rabbi