„A mesék valóra válnak”

A mese az ember archaikus, gyermeki képzeletéből fakad. Rendkívül fontos szerepe van a gyermek érésében, abban, hogy képes legyen egyszerű fogalmakkal megragadni a bonyolult világot. Azonban a mesék fogalmait a gyakorlatban ráerőltetni a valóságos emberi közösségre – ebből nyilván csak tragédia lehet.

1964-ben kezdtem iskolába járni, így fejemben a sztálini korszakban készült és a brezsnyevi korban jóváhagyott giccses-heroikus festmények rögzültek a Nagy Októberről: egyszerű, ámde nemes arcvonású, roppant elszánt tekintetű, matróz vagy munkásöltözetű, fegyvert szorongató férfiak örvénylenek a még elszántabb ábrázatú Lenin körül, aki kezével előre mutat, a szebb jövő felé.

A Nagy Október – vagyis a bolsevik hatalomátvétel – éppen olyan lezárt és szent történet volt, mint az evangéliumok. A Téli Palota ostroma lett az új időszámítás kezdete, különböző jelenetei (Lenin a Szmolnijban, a matrózok rohamra indulnak) pedig az új vallás szentképei, mint Jézus születése vagy az Angyali üdvözlet. A tematika olyan merev, változtathatatlan, mint a kanonizált szent könyvek és az orosz ikonok. A kispolgári heroikus giccsbe fordult európai realista festészet formajegyei párosultak az orosz ikonográfia mérhetetlen merev szellemiségével.

*

A kánon szerint Lenin a megváltást hozta el, nem kevesebbet. Ő az út, az igazság és az élet. A mauzóleumban fekvő Lenin örökéletű, soha el nem múló – mint ahogy Jézus is föltámadt halottaiból. („Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog.”)

Marx és Engels megírták a szent könyveket, Lenin pedig elhozta az azokban megírt szép új világot. Előbbiek írták meg az Ószövetséget, Lenin cselekedeteit pedig az Újszövetségben – vagyis a bolsevik párt hivatalos történetében – foglalták össze. Hajdan a keresztény kánon megalkotói kiiktatták az Újszövetségből a nekik nem tetsző elemeket, az apokrif iratok közé száműzvén azokat. A bolsevik forradalmat kanonizáló Sztálin a neki nem tetsző történetekkel együtt a neki nem tetsző embereket, majd embercsoportokat is kiiktatta fizikai valójukban. A Sztálin által megalkotott kánon aztán, kisebb módosításokkal, érvényben maradt a Szovjetunió bukásáig – csak éppen az ő személyét törölték a kánonból halála után.

A tudományos jellegével kérkedő rendszer a legmerevebb vallásosságot hozta vissza: az újfajta ikonokon boldog kolhozparasztok aratták a bőséges termést, miközben az igazi kolhozparasztok éhen haltak. A mesék ígéretét merev ikonokká formálták, ha már a valóságban nem működtek. A kulisszák mögött vezér kedve szerint sakkozott milliónyi emberélettel.

És ahogy a hatalomra került és megerősödött kereszténység feljogosítva érezte magát, hogy erőszakkal térítse saját hitére a pogány népeket, úgy érezte feljogosítva magát a kommunista hatalom, hogy a népek körében hittérítő tevékenységet folytasson. A szovjet típusú megváltás igéjét a helybéli kommunista pártok terjesztették.

Az ige lényege az volt, hogy van egy mesés ország, ahol a szegények elvették a gazdagok vagyonát – úgy, ahogy a mesékben meg van írva. A mesebeli igazság megvalósult, és ha ránk hallgattok, itt is megvalósul.

*

A mese valóra válik, olvastam egy gyerekeknek írt történelemkönyvben, amelynek címlapján az Auróra cirkáló ágyútüze úgy világított, mint a hajnal fénye.

Teljes joggal írták ezt, mert ilyen az, amikor a mese valósággá válik. A mese az ember archaikus, gyermeki képzeletéből fakad. Rendkívül fontos szerepe van a gyermek érésében, abban, hogy képes legyen egyszerű fogalmakkal megragadni a bonyolult világot.

Azonban a mesék fogalmait a gyakorlatban ráerőltetni a valóságos emberi közösségre – ebből nyilván csak tragédia lehet. Mintha egy gyereket ültetnének az ország vezetőjének tisztségébe és az ő parancsait teljesítenék.

A tudományosnak kikiáltott világmegjavítást a legprimitívebb, infantilis ésszel erőszakolták rá a társadalomra. A lényeg az a népmesei egyszerűségű alapgondolat volt, hogy mi jók vagyunk, ezért nekünk mindent szabad. Végül is a mesebeli szegény ember legkisebb fia is hol ravaszsággal, hol erőszakkal tör célja felé: túljár a király eszén, levágja a sárkány fejét, stb.

Lehet másé az igazság, mint a szegény emberé? Nem a szegény emberek vannak-e hatalmon, akik elkergették a gazdagokat és elvették a gazdagságukat? Nem szegény parasztokból és munkásokból kerülnek ki az új vezetők? Nem a szegény emberek gyerekei nyaralnak a gazdagok palotáiban?

Hogy az emberek életében eközben a földi pokol valósult meg – ennek elmondására nem maradtak szavak. Az emberek csak a megvalósult népmese képeivel találkozhattak. Aki mást suttogott, halál fia volt.

*

Sok-sok évtizednyi idő telt el, míg a megejtően egyszerű, népmesei tisztaságú gondolatot sikerült valahogy megcáfolni. Szofisztikáltabb érvek kellettek hozzá a hatalom ellenőrizhetőségéről, a hatalmi ágak szétválasztásáról, a döntéshozatali folyamatok kontrolljáról. Amíg az emberek a mesékben akartak hinni, addig a meséken építkező totális rendszer maradt hatalmon.

A demokrácia nem a kezdők hatalmi berendezkedése. Népmesei gondolkodással nem fogható fel. Jók és rosszak kettősében nem magyarázható meg.

*

Az ígéretesen fejlődő 19. században, a liberális elitre alapuló rendszerek elkezdték építeni a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszerét. Az emberek azonban megijedtek a szabadság bonyolult mechanizmusától. Attól, hogy többé nem lehet őszinte lelkesedéssel az ellenségre rontani, hogy nem lehet többé jók és gonoszak küzdelmében hinni. Utálkozva és megvetéssel nézték a liberális rendszer kisszerű hatalmi játékait és kiábrándítónak tartották, hogy ezentúl már csak ilyen sekélyes huzavonából áll majd a politika – holott milyen csodás volt egy nemzedékkel korábban még a barikádokon harcolni.

Milyen jól jött a háború 1914-ben! Milyen lelkes volt mindenki! Újra lehetett hinni jók és gonoszak küzdelmében! Éljen a háború! – kiabálták a lelkes járókelők a budapesti utcán.

Aztán a kezdeti lelkesedés hamar elapadt, csak a hivatalos propaganda kattogott tovább. Az egyszerű emberek hamar kiábrándultak a végtelen öldöklésből, de kerestek maguknak új mesét arról, hogy ki hozta a nyakukra a háborút. A végtelenségig elfáradt, elnyomorodott, nacionalista lózungokkal etetett orosz tömegek magukévá tették az új igét, amit tudományosan képzett emberek népmesei egyszerűséggel adtak elő nekik.

Legott ismét fegyvert ragadtak, hogy a nekik előadott mesés történetet átültessék a valóságba. Földig rombolták a régi világ minden intézményét, hogy a mese valóra váltásának ne legyen akadálya.

Száz évvel ezelőtt (így a kánon) az Auróra cirkáló tüze jelt adott a támadásra és a bolsevikok megrohanták a Téli Palotát. Nekiláttak, hogy tiszta szívvel valóra váltsák a meséket. Ez volt a tragédia.