A mélység peremén

Link Ferencné Nágel Éva kivételes ember. A Hont megyei Lontón született 1927-ben, ahol magyar nyelven kezdhette meg elemi iskolai tanulmányait. Az ipolysági gimnázium nyolc osztályát már nem járhatta ki, közbeszólt a történelem.

Érettségijét csak a második világháború után tehette le, szlovák nyelven. Pozsonyban folytatta tanulmányait, ahol orvosi diplomát szerzett. 1966-ban emigrált Izraelbe, ahonnan néhány év múlva Svájcba költözött. Végül Németországban telepedett le, jelenleg Dortmundban él. 89 évesen döntött úgy, hogy családja története nem merülhet a feledés homályába, sorsukat, az őket ért atrocitásokat, a történelem igazságtalanságát dokumentálni kell. Időt, energiát és anyagiakat nem sajnálva könyvalakba rendezte emlékeit, amit aztán 2017-ben saját kiadásban meg is jelentetett A mélység peremén címmel.

Az ipolysági könyvbemutatón részt vevők egy energikus, csupa szív embert ismerhettek meg az akkor már 90 éves Éva néni személyében, aki olyan részletesen írta le boldog gyerekkora helyszíneit, hogy azok megelevenedtek a hallgatóság előtt. „Emlékezni kell! A múltat nem szabad elfelejteni, hanem tanulni kell belőle” – kezdte a kötet bemutatását. Kiemelte, nem elég nagy vonalakban beszélni a történtekről, kínosan kerülve a borzalmak részleteit, mert így egy módosított, finomabbra formált, torzított múltat rögzítünk, és fontos, hogy a ma embere ráébredjen, egy társadalmat nem lehet ideológiák mentén formálni.

A szerző könyve elején visszanyúl családja eredetéhez. Anyai ágon a Wertheimer vonalhoz tartoznak. Lévita származásúak, és már a XIII. századtól Németországban éltek. Egyik ősük a bécsi zsidó hitközség elöljárója volt 1330-ban, de a család legismertebb tagja Wertheimer Sámson udvari főfaktor, akinek volt akkora befolyása, hogy betiltathatta A leleplezett zsidóság című antiszemita könyvet.* Személyének állít emléket a ma múzeumként működő családi háza Eisenstadtban, ékszerei megtekinthetőek a párizsi zsidómúzeumban. Ahogy a család gyarapodott, több ága, köztük Link-Nágel Éva anyai nagyapja, Magyarország területén telepedett le. Édesapja gyökerei Strasbourgig nyúlnak vissza. Ezen az ágon a leghíresebb családtag Goldmann György szobrászművész, akinek több műve budapesti múzeumokban van kiállítva, és aki a Petőfi híd budai hídfőjénél elhelyezkedő tér névadója.

Éva néni könyve hiánypótló alkotás. Olyan helytörténeti adatokat tartalmaz, amelyek a kötet megjelenése előtt nem voltak ismertek, mivel a település krónikája a háború idején megsemmisült. Az „öregek”, akik még emlékezhetnének az uradalmak tulajdonosaira, a birtokviszonyokra, a dűlő nevekre, már nem élnek, visszaemlékezéseiket senki sem jegyezte le. A helyiek számára számtalan ismerős személy, hely jelenik meg a visszaemlékezésben és a könyvet gazdagító képmellékletben. Az író nem csak tényeket rögzít, bemutatja a kor társadalmi, gazdasági viszonyait, szembeállítja a paraszti és polgári gondolkodást, életmódot is.

A zsidó családba született kislány élete hirtelen, kamaszkora kezdetén változott rémálommá. Minden olyan gyorsan történt, és ő értetlenül szemlélte, a körülötte zajló eseményeket. Amikor 1944. május 5-én családjával együtt, otthonukat és vagyontárgyaikat hátra hagyva az ipolysági gettóba terelték, még naivan hitte, hogy ez csak valami félreértés, ami hamarosan tisztázódik, és minden folytatódik a régi, nyugodt mederben. A napok múlásával azonban egyre több megrendítő információhoz jutottak, és a remény lassan szertefoszlott. A balassagyarmati gyűjtőtábor felé zötyögő marhavagonban már készült a halálra. Mivel édesapja szervezői funkciót vállalt a gettóban, elhagyhatta a tábor területét, így fel tudta hívni Budapesten élő öccsét, Nágel Ignácot, aki azonnal cselekedett. Minden pénzt, amit csak össze tudott szedni dollárban és pengőben, egy nagy bőröndbe pakolta, és ezzel kopogtatott be a Stefánia úti szlovák követségre, Dr.Krnohoz. Két órán belül megkapták a szlovák állampolgárságot, így a transzportból kiemelve a szűk családot a balassagyarmati fogházba szállították át. Még azon a délutánon áthelyezték őket egy budapesti toloncházba, ahonnan hat hét múlva szabadultak ügyvédi segítséggel, egy befolyásos rokon közbenjárására. A szintén Balassagyarmatra transzportált unokatestvérei, nagynénjei, és nagybátyjai nem kerülték el sorsukat, a holokausztot nem élték túl. Ezért még ma is bűntudatot érez, főleg ha a kis Andriskára gondol, aki a legifjabb volt a családban.

A világégést a hamis szlovák iratokkal sikerült átvészelniük, Budapesten bujkálva. A háború után visszatértek Lontóra, ahol régi otthonuk, a gyönyörű kastély kifosztva és feldúlva várta őket, a rendezett parknak nyoma sem volt. Édesapja újraépítette életüket, dohányt termesztett, és bár jóval kisebb állománnyal, mint a háború előtt, de állatokat tenyésztett, tejgazdaságot épített ki. Azonban Csehszlovákia sem bánt kesztyűs kézzel a meggyötört családdal, miután kapitalistáknak titulálták őket, az 50-es évek végén Éva még a munkáját is elveszítette származása miatt. Ő családjával Izraelbe emigrált, és miután férje Svájcban kapott állást, átköltöztek oda. Szülei 1968-ban emigráltak Németországba, ekkor édesapja már 80 éves volt, és kezdődő Alzheimer-kór gyötörte. Mivel ápolásra szorult, és idős felesége már nem tudott megbirkózni a feladattal, a Link-Nágel házaspár két fiával a közelükben telepedett le.

Link-Nágel Éva nekünk mesél, rólunk, emberekről, kiemelve a jót is, rosszat is. Már megbékélt, de felejteni nem akar. Családja történetének elbeszélését ezekkel a szavakkal zárja: „Egy hosszú élet folyamán nagyon sok minden történik, az újabb tragédiák elhomályosítják a régieket, az öregséggel jön a megnyugvás. Az ember már nem vitatkozik a történelemmel: ami volt, az megtörtént, elmúlt. A kérdés azonban megmarad: a következő generáció miként dolgozza fel, és mit tanul belőle?”

Jegyzet

*Johann Andreas Eisenmenger: Entdecktes Judenthum Frankfurt, 1700 (A szerk.)