„A megfigyelőket is megfigyelték”

Szőnyei Tamással – a Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 című könyv szerzőjével – beszélget Várnai Pál

 

– Nemrég jelent meg kétkötetes munkája az állambiztonsági szolgálat és az irodalmi élet kapcsolatáról. Elég ijesztő, amit a hálózat működéséről, stratégiájáról ír. Volt ott minden, ami elképzelhető.

– Nem válogattak az eszközökben, a lényeg az volt, hogy információhoz jussanak, bármi áron. Technikai eszközök működtetése, helyiség és telefon lehallgatása, levelek felbontása, utcai követés, titkos házkutatás: ezek mind belefértek. Senkiben nem bíztak, a megfigyelőket is megfigyelték.

– Nemcsak a hálózat működésébe enged betekintést, hanem megismerhetjük a Kádár-korszak irodalmának eddig, legalábbis a nagyközönség számára, kevésbé ismert, titkos történetét. A hatalom rengeteg energiát fektetett az irodalom megfigyelésébe, írók beszervezésébe. A rendszerváltás óta viszont, az irodalom fontossága, társadalmi hatása jelentősen csökkent.

– Ezzel egyetértek, ma az írott szónak nincs akkora hatása. Akkor még számos író késztetést is érzett arra, hogy véleményt nyilvánítson közéleti és politikai ügyekben, sőt arra is, hogy a politika irányítóit befolyásolni, az ország sorsát alakítani próbálja. Az irodalom szerepe még a rendszerváltást megelőző években is megmutatkozott, hiszen a megalakuló két nagy pártban jelentős számban vállaltak vezető szerepet írók. Ezért is kerültek, mint célszemélyek, az állambiztonság látókörébe.

– Ön óriási anyaggal dolgozott. Kevés kivétellel az írók, irodalmárok többségét figyelték, s akit lehetett, akit meg tudtak zsarolni, azokat be is szervezték. Döbbenetes, hogy megfigyeltek olyan apolitikus költőt, mint Rába György, olyan megbízható írókat, szerkesztőket, mint Hegedűs Géza vagy Illés Endre. Egyes jelentések megmosolyogtatók, így Konrádról olvassuk, hogy „megdöbbentő a történelmi materializmus iránti közönye”.

– Igen, valamilyen szempontból mindenki érdekes lehetett, s egy idő után bebizonyosodott, hogy érdemes-e az illetővel tovább foglalkozni vagy nem. Ez volt a helyzet Moldovával, akinél azt kutatták, van-e esetében cionista szál, amelyen el lehetne indulni.

– Úgy tűnik, hogy a cionista jelzőt már akkor is összekeverték a zsidó származással. Pándi Pált például nemzetközi cionista érdekek szolgálatával vádolták, holott ő kétségtelenül a pártnak elkötelezett kulturális hatalmasság volt.

– Most rávilágított egy problémára, amely az állambiztonsági iratok olvasásánál mindig felmerül, tudniillik az ő szóhasználatukat nem szabad összekeverni a tudományos vagy a mindennapi szóhasználattal. Bizonyos fogalmakon ők mást értettek. Amikor a belügy szervei cionistákról beszélnek, ez finomabb szinonimája mindannak, ami a zsidósággal, Izraellel, annak politikájával és a hazai, akár cionistának nevezhető mozgalmakkal kapcsolatos. Pándi cionizmusán csupán azt értik, hogy ő zsidó.

– Egy képviselő nemrég cionistának nevezte Faludy Györgyöt, aki egyébként (ezt tőle magától hallottam), eléggé elítélte Izrael politikáját. Ahogy a francia mondja: „mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad”.
Könyvében részletesen foglalkozik a népi írókkal. Durva zsidóellenes kirohanásokat is idéz. A legmegdöbbentőbbnek azt találtam, amikor Sinka István örömét fejezi ki az 1953-as szovjet anticionista orvos-perrel kapcsolatban. Lehetséges, hogy a zsidókat még a szovjeteknél is jobban utálta?

– Ezeknek a jelentéseknek kissé pletyka íze van, nem kellene igazán komolyan venni, itt művészemberek ízlése, féltékenysége is szerepet játszik. El tudok képzelni hasonló, a népi oldalra vonatkozó megjegyzéseket a másik oldalról is. Ebből nem szabad következtetéseket levonni.
Tény, hogy a népi irodalom nagy generációja, tehát Németh, Illyés, Sinka, Kodolányi, Tamási Áron, túlélve a háborút, nem tudtak teljesen szabadon működni, mégis komoly potenciált jelentettek mind irodalmilag, mind a társadalmi hatásukat tekintve. Ez volt az oka, hogy olyan nagy figyelem irányult feléjük. Természetesen ahány ember, annyi egyéniség, annyi hozzáállás politikailag és idegileg. Az egészen elvetemült antiszemitától a szalon-zsidózóig minden előfordult közöttük. Ezt is regisztrálták a jelentések. De mindig felhívom a figyelmet, hogy ezeket a kijelentéseket, amelyek a jelentésekben szerepelnek, bizonyos távolságtartással kell fogadnunk. Nem lehetünk egészen biztos abban, hogy mindez egészen úgy vagy olyan körülmények között hangzott el, ahogy le van írva.

– Engem különösen érdekeltek az emigrációról írott jelentések. Az idősebbek, Ignotus, Pálóczi-Horváth, Faludy eléggé megszenvedtek ahhoz, hogy ne akarjanak semmiféle kapcsolatot az akkori Magyarországgal. A fiatalabbakkal más volt a helyzet. Ahogy konszolidálódott a Kádár-rendszer, közülük többen valamilyen híd szerepét szerették volna betölteni a két kultúra között, fordítani, netán publikálni is. Többeket próbáltak megzsarolni, beszervezni, cserébe felkínálták nekik a publikálás lehetőségét, magyarországi vízumot vagy kiutazó útlevelet édesanyjuk számára – akit aztán szintén megpróbáltak beszervezni.

– Az emigráció a magyar hírszerzésnek igen fontos terep volt, ebben is nagy hangsúlyt kapott az irodalom. Ezzel többféle céljuk volt. Kihúzni az emigráció méregfogát, hogy onnan ne ellenséges, hanem baráti hangok érkezzenek Magyarországra, akár a rádión, akár az irodalmi sajtón keresztül. Néha próbálták hazacsalogatni őket. Arra is gondolhattak, hogy a külföldön élők lojalitása fékezheti az itthoniakat. A nyugat és Magyarország közötti politikai feszültség enyhülését is befolyásolhatták a kint élők. Arthur Koestler lehetett például ilyen személyiség.

– A fent említett idősebb és jelentős emigráns írókat számukra terhelő adatok előbányászásával, elég aljas módon próbálták meg hitelteleníteni, abban az országban, ahol éltek.

– Ilyen eszköz lehetett például a korábbi kommunista hatalommal való együttműködésük (nem egyszer kreált) dokumentumainak a feltárása. Így próbálták lejáratni őket azzal a szándékkal, hogy a magyar hatóságokkal való együttműködés gyanújába keveredjenek. Ez egy éppen állampolgárságra váró embernek roppant kellemetlen lehetett.

– Könyve előszavában megkülönbözteti az olyan besúgókat, akiket kényszerítettek, zsaroltak, azoktól, akik ezt karrierjük, érvényesülésük érdekében tették.

– Erről csak annyit tudok mondani, amit könyvem előszavában is leírtam: ilyet nem tesz egy tisztességes ember, viszont utólag tartózkodjunk mások megítélésétől, mert a körülmények ismerete nélkül csak általánosságban tudunk beszélni. Aki nem élte át azt a helyzetet, az lehetőleg ne jártassa a száját. Természetesen a besúgást elítélem, de vannak fokozatai az együttműködésnek. Ahány ember, ahány szituáció, annyi sors – miközben persze vannak hasonló elemek is.