A magyarországi alija, 1949–1953

Vázlatos áttekintés

A második világháború véget ért, de az európai átmeneti és a ciprusi táborokból csak kevesek nyertek bebocsátást Erecbe. Izrael Állam alapítása után megnyílt az ország az alijázók előtt.

1949 februárjától 1953 novemberéig követem a magyarországi és részben a kelet-európai alija történetét az izraeli Országos Levéltárban és magyarországi archívumokban őrzött dokumentumok, néhány Magyarországon megjelent tanulmány, az izraeli sajtó, a diaszpóra egyetlen magyar nyelvű cionista lapjának, a Hatikvának (Buenos Aires) cikkei, valamint olék visszaemlékezései alapján.

A fiatal állam néhány diplomatájának kiemelkedő, különleges türelemmel és kitartással folytatott tárgyalása készíti elő az alijázók útját.

Az ország vezetése a befogadáshoz szükséges lakhatási és megélhetési feltételek megteremtésére törekszik. Az országépítéshez a lakosság létszámának növekedése szükséges, de a háborúban lerombolt európai országok is a helyét kereső vándorló népesség letelepedését szorgalmazzák. Izrael Állam az arab országokban veszélyeztetett zsidó közösségek befogadásáért is felelős. (Példaként két adat: 1948–1951 között több mint huszonnyolcezer fő érkezik Marokkóból, 1950–1952 között pedig százhúszezer vagyonát hátrahagyó zsidó Irakból.) A kormányüléseken rendszeresen visszatérnek az alijakérdés megvitatására.

1949 februárjában a sajtó értesülése szerint Csehszlovákia harmincötezer fős zsidó közösségéből húszezer személy távozását engedélyezik. Lengyelországban hatvanötezer zsidó közül harmincezren készülnek Izraelbe. Romániában, bár a zsidó külügyminiszter, Pauker Ana tiltakozik a tömeges alija ellen, mégis kiadnak ötezer távozási engedélyt. Jugoszláviából ötezren már megérkeztek, újabb hatezer személyt várnak. Magyarországon százhetvenezer zsidó közül ötvenezren készülnek alijára.

1949 végéig harmincezer lakás készül el Izraelben, de újabb tizenöt-tizenhatezer lakásra van szükség. Hetvenezren már megérkeztek a táborokból, de még ugyanennyien ott várakoznak, Jemenből tizenkétezer oléra számítanak. 1950-ben tizenkilenc százalékkal növekszik az izraeli lakosság (1 203 000 zsidó), a növekedés nyolcvanöt százaléka az alijának köszönhető.

A kelet-európai országok közül a Jugoszláviából érkezők vannak a legkedvezőbb helyzetben. A zsidó Moša Pijade, Tito marsall miniszterelnök-helyettese ugyan hithű kommunista, de Izrael Állam alapítása után meggyőzi Titót, engedje ki a zsidókat azzal a feltétellel, hogy a vagyonukat hátrahagyják. Ingóságaikból annyit vihetnek ki, amennyi egy tizenkét köbméteres konténerbe belefér, minden ingatlanuk a jugoszláv államra marad. A jugoszlávok megtartják a megállapodást, még a Tito-vonaltól eltérő nézetű, politikai okokból táborba zárt zsidókat is kiengedik. Fiumében (Rijeka) szállnak hajóra, 1948 novemberében a Kefalos indul el, majd a Radnik három alkalommal fordul (1949. május–július). Jugoszláv adatok szerint 1946-ban 12 495 főt számlált a zsidó közösség, 1952-ben a lélekszám a felére csökken. A jugoszláv alijával érkezett Izraelbe Bácska és Bánát csaknem teljes magyar anyanyelvű zsidó közössége.

Románia a Szovjetunióhoz hasonlóan reméli, hogy Izrael a keleti tömbhöz csatlakozik, küldi az eszmét terjesztő, elkötelezett kommunista zsidókat, de nem váltják be a hozzájuk fűzött reményt. Az izraeli kormánynak készült beszámoló szerint Romániából 1949 novemberétől egy év alatt 45 250 fő érkezik Izraelbe. A Transsylvania hajó Constanţa és Haifa között közlekedik, havonta hét-nyolcszáz személyt hoz. 1950-ben megkezdődnek Romániában az alija elleni kampányok, 1951 októberétől minden hajóval kevesebb ole érkezik, 1952 márciusában fut be az utolsó hajó. 1953 szeptemberében az Izraelt képviselő diplomata meglepetésére a román külügyminisztérium hajlandó mérlegelni a családegyesítésre vonatkozó kérést. Ugyanakkor nyilvánosságra hozzák az általános amnesztiáról szóló hírt, mindenkire érvényes, aki visszatér Romániába. Jogos az izraeli fél kérdése: a családegyesítést Romániában vagy Izraelben gondolja megoldani a román vezetés? A Romániából érkező alijával jöttek a magyar anyanyelvű erdélyiek.

Csehszlovákiából, aki akar, szabadon alijázhat, magával viheti, amit vinni tud, de az orvosok, gyógyszerészek, ápolónők távozását megtiltják. Az izraeli szervek beszámolója és a sajtó szerint harmincötezer zsidó közül húszezer kapott távozási engedélyt. 1950. október végén bezárják a prágai és pozsonyi aliját szervező irodákat. Már csak ötezer távozásra várakozó maradt Csehszlovákiában. A szlovákiai magyar anyanyelvű zsidók a csehszlovák alijával érkeztek Izraelbe.

Ugyanebben az időszakban lengyelországi szabad alijáról szólnak a beszámolók: egy-másfél éven belül mindenki szabadon távozhat, aki ezt elmulasztja, és nincs lengyel útlevele, elveszti az állampolgárságot, és nem térhet vissza. 1949 decemberétől 1950. október végéig huszonnégyezer zsidó érkezett Izraelbe.

A magyarországi alijával Izrael Állam alapítása után két diplomata foglalkozik, Prágában Ehud Avriel konzul (Bécsben született), Csehszlovákia és Magyarország, majd Románia is hozzá tartozik.

Budapesten a magyar anyanyelvű, Erdélyből 1934-ben alijázó konzul, Shmuel Bentsur. Az Izraelbe távozás a cionista mozgalomra kényszerített önfelszámolás, 1949 tavasza után is folytatódik a mozgalom szervezésében, 1949 első felében négy- és tízezer (a magyar kormány szerint nyolcezer) fő közti létszám lépi át illegálisan a határt Csehszlovákia felé. A menekülteket átmenetileg Bécsben, a Rothschild Kórházban helyezik el.

1949 februárjában az izraeli sajtó beszámol Ehud Avriel tárgyalásairól a magyar kormánnyal, Rákosi Mátyással (miniszterelnök-helyettes), Vas Zoltánnal (az Országos Tervhivatal elnöke), Dobi Istvánnal (miniszterelnök). A magyarországi izraeli képviselet szerint százhatvanezer a zsidók száma, és számításaik szerint ötvenezer fő kér majd távozási engedélyt. A két ország közti kereskedelmi szerződés az alijaengedélyek alapja: Izrael árut vásárol Magyarországtól, áruval és az olék kiengedett vagyonának ellenértékével fizet. Bentsur az izraeli külügyminisztérium kelet-európai osztályának küldött levelében számol be a Dobival folytatott beszélgetésről. A magyarországi zsidók nagy része több okból is Izraelben kíván élni (családegyesítés; nem akarnak ott maradni, ahol kiirtották a családjukat; a cionisták eszméiket szeretnék megvalósítani), és nem vet jó fényt az Izraellel barátságos viszonyt ápoló Magyarországra, ha visszatartja azokat, akik nem akarnak maradni, a fiatal államnak pedig szüksége van az olékra.

1949 szeptemberében az izraeli kormányülésen Ehud Avriel számol be a zsidók kiengedéséről a magyar féllel februárban kezdődött tárgyalásokról.

Rajktól „a szerencsétlen külügyminisztertől, akit most bíróság elé állítottak”, akkor azt hallotta, hogy a magyar kormány ellenzi a tömeges aliját, attól tart, hogy a zsidók távozásával elveszíti Magyarország az építő és alkotó erőt.

A cionista („polgári nacionalista”) szervezetek feloszlatására Szirmai István, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) szervezőbizottságának titkára terjeszt elő javaslatot (1949. január–február), márciusban a szervezetek „önként” feloszlanak, májusban (a Rajk-per áldozatainak letartóztatásával párhuzamosan) őrizetbe veszik a mozgalom vezetőit, a cionista per vádlottait (a következő cionista perben, 1953-ban Szirmai Istvánt is letartóztatják). A cionista per idején folytatódik az illegális határátlépés, a cseh kormány politikai menekültként kezeli, és egyelőre nem toloncolja vissza a csoportosan érkezőket. 1949 szeptemberében hetente kétszáz-kétszázötven személy lépi át a határt. (Később visszatoloncolják vagy tiltott határátlépésért letartóztatják a menekülőket.)

Az MDP szervezőbizottságának „Izraelbe történő kivándorlásról” szóló feljegyzése (1949. július 19.) érzékelteti a két ország közti tárgyalások vitatott pontjait. Május végén a magyar fél „ezer személynek Izraelbe történő önkéntes kivándorlásához” adna engedélyt, de az izraeli fél ötezer személy kiengedését kéri. A júliusi feljegyzés módosításokat javasol: az ezerszemélyes keretet (egyenes ági rokon) bővítsék ki még kétezer ötvenöt évesnél idősebb, „munkaképesség szempontjából már kevésbé fontos” korosztállyal, azzal a megszorítással, hogy a magyar kormány egyéni elbírálás során visszatarthassa „a magas szakképzettséggel vagy szaktudással rendelkező egyéneket”. A tervezet elfogadására ötnapos ultimátumot ad a magyar fél azzal a megjegyzéssel: „Nemleges válasz vagy a határidő be nem tartása esetén a magunk részéről a tárgyalásokat lezártnak tekintjük.”

Október 20-án Budapesten kelt a módosított javaslatok alapján a két ország közti „kivándorlási egyezmény” magyar és héber nyelven. A háromezres kereten kívül engedélyezik, hogy „legfeljebb negyven olyan magyar állampolgár kivándorolhasson, akik az önmagát feloszlatott Magyar Cionista Szövetség vagy valamelyik tagegyesületének felső vezetőségéhez tartoztak”, feleségük és kiskorú gyerekeik, ha „akaratukat nyilvánítják”, velük mehetnek. Az egyezmény részletesen felsorolja a kérelem benyújtásához szükséges okmányokat. A kérelmeket a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága Útlevélosztálya egyénileg bírálja felül, a kivándorlás lebonyolítását kizárólag az IBUSZ végezheti. Az egyezménybe két tiltás is bekerül: „a megállapodás ténye hirdetés, sajtótermékek, rádióközlemények vagy csoportos megbeszélés útján nem propagálható”; és mindkét fél ellenzi az illegális kivándorlást.

Az izraeli magyar nyelvű sajtó szerint 1949-ben körülbelül tizennégyezer magyar anyanyelvű érkezett Izraelbe, 1950 áprilisában újabb adatot közölnek: huszonhétezren távoztak Magyarországról, és Európa legnagyobb zsidó közössége, százötvenezer fő maradt Budapesten.

A háromezres keret első csoportjával Hegyeshalmon hosszasan várakozik a vonat, a szigorú ellenőrzés, motozás és holmijuk jelentős részének elkobzása után Ausztrián át érkeznek Bariba, az olasz tengerpartra. A Galila hajó hatszáz harminc-harmincöt éves lengyelországi utast hoz a haifai kikötőbe, és kétszázhuszonhárom Magyarországról alijázó felnőttet néhány gyerekkel. A hajó a függetlenségi napon (1950. április 22.) a fellobogózott kikötőbe fut be, hivatalos személyek, családtagok, barátok, a HOH (a magyarországi olék szervezete) képviselői várakoznak az érkezőkre, a kikötés pillanatában a tengerészek zenekara a Hatikvát játssza, a polgármester üdvözlőbeszédét magyarra fordítják.

Néhány hónappal az első csoport érkezése és a magyar konzulátus izraeli megnyitása után foglalkozik az izraeli kormány a konzulátus hivatalos közlésével: az 1945 után Magyarországról illegálisan távozó, tizenhat-húsz éves fiatalok közül vannak, akik visszatérési engedélyért fordultak a magyar szervekhez. Az izraeli külügyminisztérium az ifjúsági alija, a Szochnut, a magyar anyanyelvű izraeli közösség szervezeteinek fiatalokat támogató összefogására számít. Beer-Seván a HOH szervezésében népgyűlésen vitatják meg a visszatérés kérdését. A találkozó legfontosabb tanulsága: a távozni készülők nem tudnak beilleszkedni az országépítésbe; az érkezők szellemi befogadására több gondot kell fordítani; nem kell politikai-ideológiai okokra hivatkozni, amikor a kezdeti nehézségektől riadnak meg.

A gyakran egymásnak ellentmondó sajtóhírek szerint a visszatérővízummal nem mindenki szeretne Magyarországon maradni. A magyarországi iratok arról is tudósítanak, hogy a visszatérőket kihallgatásokon fogadják a magyarországi biztonsági szervek. A magyarországi izraeli képviselethez ugyanekkor magánlevelek érkeznek: támogassák egy-egy család vagy családtag mielőbbi kiengedését.

Májusban megérkezik a második, júliusban a harmadik csoport, háromszáz, illetve háromszáznyolcvan fő. Az izraeli sajtó a magyar csoportok létszámával együtt közli a többi kelet-európai országból érkező csoport létszámát: Romániából 1277 személy, sok, héberül beszélő fiatal; a lengyel kormány meghosszabbította a szabad alija határidejét, negyvenötezer lengyelországi zsidó jelentette be a hatóságoknál, hogy kivándorol.

Szeptemberben egy újabb csoportban négyszáztíz idősebb érkezik Magyarországról, majd megkezdődnek a találgatások: folytatódik-e és mikor a háromezres létszámhoz még hiányzók kiengedése? A magyar kormány egyre halogatja a következő csoportok indulásának időpontját.

1951. február végén újabb csoport érkezik Magyarországról, türelmetlen várakozók, hozzátartozók köszöntik őket.

1951 márciusában az izraeli diplomáciai képviselet és a Joint keresi a tárgyalási lehetőséget Rákosival és Vassal abban a reményben, hogy sikerül a háromezres létszámon felül újabb megegyezést kötni. Rákosi szerint a magyarországi zsidóság annyira asszimilált, hogy nem érzi magát zsidónak, így az alija nem tartozik a tervei közé.

1951. május 21-én megkezdődik csaknem tizenháromezer fő kitelepítése Budapestről, húsz százalékuk zsidó. Csehszlovákiában 1951 tavaszán kezdik a tisztogató-koncepciós perekbe belekeverni a cionista szálakat, ősszel letartóztatják Rudolf Slánskýt.

Az izraeli Országos Levéltárban elérhető diplomáciai levelezésből, a kormányülések jegyzőkönyveiből és az izraeli sajtóból kiérezhető, hogy értetlenül, tanácstalanul fogadják a kelet-európai országokból érkező híreket, csak a Rudolf Slánský és társai ellen indított, első, nyíltan zsidó- és cionistaellenes perbe (1951. november 23-tól) belekevert két izraeli (Simon Orenstein és Mordehai Oren) prágai letartóztatása után érti meg az izraeli közvélemény a már évek óta tartó és még Sztálin haláláig (1953. március 5.) folytatódó, áldozatok (köztük zsidók) sorát követelő perek természetrajzát. Joggal tarthatnak attól, hogy ez a légkör nem kedvez sem a már meglevő alijamegállapodás gyors lebonyolításának, sem az újabb tárgyalásoknak.

A magyarországi kitelepítésekről és a Slánský-perről szóló hírek felrázzák a magyar anyanyelvű zsidó közösségeket. A tengerentúlon is felháborodással fogadják a kitelepítések hírét, a magyar anyanyelvű dél- és észak-amerikai zsidók a magyar és az izraeli kormányhoz küldenek tiltakozó és megoldást sürgető petíciókat. A Hatikva főszerkesztője, Glück Andor is tiltakozik lapjában:

“Mindaddig, amíg egyetlen hazájába, Izraelbe kívánkozó visszatartott zsidó él Magyarországon, harcolni fogunk érte, és felemeljük hangunkat minden  magyarországi zsidóval szemben elkövetett igazságtalanság ellen. […] Elég volt a táborokból, elég volt a meghurcoltatásból! A magyar zsidóság maradéka a népi  demokráciának ‘megbízhatatlan elem’, nekünk viszont testvéreink, akikért jogunk és  kötelességünk szabad országból szót emelnünk!” (1951. június 29.).

Netanján a HOH rendez konferenciát, nem avatkoznak Magyarország belügyeibe, de nem értik, miért akadályozzák az alijára várakozók indulását.

Júniusban a HOH országos szervezetének küldöttsége Marton Ernő vezetésével kihallgatásra jelentkezik Saret külügyminiszternél, a kitelepítésekről szóló magyarországi hírekről szeretnének beszámolni. A magyar nyelvű szervezetek és a kormányszervek a gazdaságilag improduktív elemeknek minősített kitelepített zsidók Izraelbe kiengedéséért emelnek szót. Az első alijacsoport írásban fordul a Kneszethez: tegyen meg mindent Izrael, hogy a maradék magyarországi zsidóság távozni kívánó csoportját kiengedjék. Az évekkel korábban született megegyezés háromezer személy távozását engedélyezte, de még mindig nem érkezett meg a teljes létszám. Ezzel szemben az illegálisan távozni próbálkozók minden korábbi szenvedésük és csodával határos életben maradásuk után börtönök foglyai.

Goldman Pál saját fotóival kísért riportja a tel-avivi Eszter moziban tartott népgyűlésről is a Hatikvában jelenik meg. A szabad alijáért szervezett megmozdulás szónokai között találjuk a magyarországi cionista mozgalom egyik vezetőjének, a budapesti ostrom utolsó napjaiban meggyilkolt Komoly Ottónak az özvegyét, Komoly Lillát, Marton Ernőt, Kasztner Rezsőt.

A kitelepített-internált zsidók kiengedését szorgalmazó kéréseket a magyar fél elutasítja, de az alija folytatásáról – minden előrelépés nélkül – továbbra is tárgyalnak a diplomaták. A jeruzsálemi külügyminisztérium alijaügyi államtitkára, Josua Saj budapesti tartózkodásáról szóló beszámolójában írja: a jelenlegi magyarországi zsidó lakosság fele, ötezer fő szeretne alijázni. A nehéz gazdasági helyzetet a Joint mindeddig havi egymillió dollárral enyhíti. Tömeges alijáról a magyar fél hallani sem akar, úgy gondolja, mindent megtett, hiszen Izrael lakóinak tíz százaléka magyar anyanyelvű.

Az őszi hónapok sem hoznak megnyugvást, ellenkezőleg, a magyar fél minden izraeli megnyilvánulást beavatkozásnak minősít. A decemberben megjelenő hírekben olvashatjuk, hogy a háromezres létszámhoz még hatszáz kiutazási engedélyt kell kiadni Magyarországon, ezt azok kapják, akiknek elsőfokú rokona él Izraelben. Újabb számadatok is nyilvánosságra kerülnek: a népirtás százötvenezer magyarországi túlélője közül hetvenezren kértek izraeli beutazási vízumot.

A sajtóban keringő számokkal szemben 1951. december közepén megérkezik egy kétszázhuszonkét fős csoport, Shmuel Bentsurnak sikerült elérnie, hogy köztük van húsz Budapestről kitelepített személy is.

De a folytatás ismét elmarad, 1952 nyarán az izraeli városokban megismétlődnek a magyar anyanyelvű közösség népgyűlései, a sajtó követi és támogatja a szabad magyar alijáért folytatott megmozdulásokat. Bentsur egy október végén kelt levelében arról tájékoztatja a külügyminisztériumot, hogy a kilencvenezer magyarországi zsidó közül ötvenötezer fő jelentkezett alijára; ezerhatszáz zsidót internáltak Budapestről, a vidéki városokból internált zsidók száma ismeretlen.

Ősszel a Magyar Származású Zsidók Világszövetsége is bekapcsolódik a mozgalomba, alijakongresszust szerveznek Schultz Ignác, a világszövetség ügyvezető igazgatója és az első ízben Izraelbe látogató író, Kaczér Illés részvételével, aki a világszövetség európai tagozatát képviseli. Az alijakongresszus szervezői és a fórumok előadói a magyar anyanyelvű izraeli közösség ismert személyiségei, többek között a történész Zehavi Zvi és Gonda László, Herskovics Fábián rabbi, a sajtó munkatársai, Danzig Hillel, Marton Ernő, Jámbor Ferenc, a művelődéstörténész és fordító Feuerstein Emil, az egyetemi professzorok közül Breuer József és Fekete Mihály, a magyarországi cionista mozgalom doyenje, Bisseliches Mózes és a mozgalom nagyjainak özvegyei, Káhán Niszonné és Komoly Ottóné, Szenes Kató, a nemzeti hős Szenes Hanna édesanyja. Október–novemberben az alijakongresszus népgyűléseket szervez, hangsúlyozza, hogy egyetlen célja a szabad alijáért küzdeni, petíciós ívek aláírását szervezi meg az ország egész területén a HOH helyi szervezetein keresztül, a világban szétszórt magyar anyanyelvű zsidóság a helyi magyar diplomáciai testülethez juttatja el az aláírt íveket. A héber nyelvű hírszolgálatnak rendezett sajtótájékoztatón hangoztatják: az akcióval az izraeli diplomácia törekvéseit támogatják.

Izrael Kelet-Európával kialakított diplomáciai kapcsolatát megzavarja a tel-avivi szovjet követség elleni merénylet 1953. február 9-én. A bombarobbanás három szovjet állampolgár sérülését és az épület megrongálódását okozza. A két ország között időlegesen megszakad a diplomáciai kapcsolat. A Sztálin halála után megváltozó légkör is kedvezhet a kapcsolat újrafelvételének. Az izraeli diplomaták sürgetésére a magyar külügyminiszter jelentést juttat el Rákosinak (1953. augusztus 3.). A háromezer főről szóló megállapodás keretében három és fél év alatt 2790 személy hagyta el Magyarországot. A jelentés szerint „a Szovjetunió és Izrael közötti diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele után helyesnek látszik, hogy Izraellel való viszonyunkat enyhítsük”, a még hiányzó kétszáztíz személyt indítsák útnak.

De ez sem megy egyszerűen. A kétszáztíz fős listát ismét egyeztetik a magyar szervek az izraeli képviselettel, a magyar intézmények eltérő véleménynyilvánítása az időlegesen enyhülő magyarországi politikai légkört jelzi, egyesek a listából kiemelnének és bíróság elé állítanának néhány személyt, mások nem várnának izraeli kezdeményezésre, hanem a jó viszony érdekében javasolják, hogy a magyar szervek indítványozzanak újabb alijáról szóló tárgyalásokat. Az államvédelem is beleszól, pontos kimutatást készít a magyarországi zsidóság vallási, végzettségi, korosztályi megosztottságáról, a korábbi évek beidegződése alapján meg is vádol egy réteget a társadalmi rendet támadó ellenséges aknamunkával, és arra a következtetésre jut, hogy a termelőmunkában jelentéktelen, a politikai állásfoglalásában ellenséges, a kivándorlási szándékkal nyugtalanságot keltő tízezer zsidó kiengedését engedélyezhetnék (1953. december 7.). November 17-én elindul az utolsó csoport, de tizenhárom személy kiengedése még mindig várat magára.

1953. november 22-én a Nápolyból induló Negba hajón megérkezik az utolsó magyarországi csoport.

A külügyminisztériumnak készült beszámolóban olvashatjuk: ügyvédek, rabbik, tanárok jönnek, a legidősebb ole nyolcvanéves, több mint negyven különböző korú gyerek érkezik, a legkisebb nyolc hónapos. Százak gyűlnek össze a kikötőben, szülők várnak gyerekekre, gyerekek szülőkre, testvérek testvérekre. A minisztérium kelet-európai osztályának képviselője a tengerparti határőrség parancsnokával a fedélzetre lép.

Amikor az utolsó ole is partra szállt a Negbáról, leszálltam a hajóról. A hazatérők otthonában láttam az egymásra találó családokat, örömteljes nevetés hangja keveredett mindenfelől a meghatottság könnyeivel. A Kol Izrael és a diaszpórába sugárzott Kol  Cion rádióadó riportere örökítette meg az eseményt. Amikor az egyik oléhoz, fiatal budapesti rabbihoz lépett a mikrofonnal, és kérte, mondjon néhány szót, a meghatottság  hangján ezzel kezdte: „[Dicsértessél, Örökkévaló Istenünk,] hogy életben maradtam, hogy megtartottál, és engedted megérnem a mai napot”.

Nyomtatott lapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk a Szalai Anna által szerkesztett A Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig. A magyar anyanyelvű izraeliek története című antológiából. A fenti írás is itt jelent meg.