A kolozsvári Zsidó Közkórház

“Ő nem ment [Szász]Régenbe, mert nem volt ott senkije. Kolozsváron maradt, mert ott voltak valami rokonaink, akik el voltak bujtatva a zsidó kórház pincéjében, és túlélte a háborút az egész család.”          

Grün László visszaemlékezése (Centropa) 

Kolozsváron lépten-nyomon a valaha volt zsidó közösség nyomaira bukkanhatunk. A vasútállomás felé sétálva egy neológ zsinagóga található, Mátyás király szülőházától pár lépésnyire a Zsidó Múzeum, sőt, a méltán híres Házsongárdi temetőben is két külön parcellája van az elhunyt izraelitáknak: a vár felőli oldalon a neológ, a Farkas-utca, „Bolyai” felőli oldalon az orthodox temetőt láthatjuk. Kevesebben tudják azonban, hogy a Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem III. számú klinikája és a környező kórházi épületek egykor a Zsidó kórház részei voltak.

A kolozsvári Zsidó kórház előzményei egészen 1907-ig nyúlnak vissza, amikor Glasner Mózes felvetette, hogy nagyváradi mintára a kolozsvári zsidóság is alapíthatna saját kórházat. A felvetés azonban nem aratott sikert: a zsidó lakosság (amelynek létszáma ekkor 6500-7500 fő között mozgott) nem igényelte a felekezeti kórházat, hiszen az állami kórházakban is ellátták, sőt, az ott dolgozó orvosok jelentős része zsidó felekezetű volt.

1919-ben azonban a bevonuló román hatóságok egy kivételével[1] minden kórházat államosítottak. Az új rendszerben csak azok maradhattak meg állami egészségügy keretei között, akik hűségesküt tettek a román királyra. A magyar orvosok 1919 és 1921 között távoztak Kolozsvárról, sokan a Szegeden felállított Egyetemen kaptak katedrát és praxist. Ebben a helyzetben merült fel újra a saját kórház alapításának gondolata, aminek első lépéseként 1921-ben megalakult az Országos Zsidó Kórházegylet Wertheimer Miksa vezetésével. Az Egylet tényleges munkába nem tudott kezdeni, ehhez hiányzott az alaptőke. Ezen segített 1927-ben a Sebestyén család: Sebestyén Dávid vállalkozó[2] aranylakodalma alkalmából egy millió lejt és egy Kis-Szamos partján fekvő telket adományozott a nemes cél érdekében. Az adománynak köszönhetően 1928-ban az ambulatórium, a következő évben pedig egy 28 ágyas kórház nyílt meg Kolozsváron, Zsidó Közkórház néven.

A megnyitás évéből ismerünk néhány érdekes adatot: a 28 ágyas kórházban 32 orvos vállal hetente néhány órában ingyenes rendelést, a betegek 40%-a pedig nem az izraelita felekezethez tartozik. 1931-ben új kórházépületet avattak, amiben már két emeleten 85 ágy állt a betegek rendelkezésére.

A kórház avatása regionális esemény: beszédet mond a román egyetem rektora, Iuliu Hatieganu, Victor Hodor államtitkár, Sebastian Bornemisa helyettes polgármester és Glasner főrabbi. Neufeld Jenő főtitkár beszámolójából a közönség is megismerhette a kórház elmúlt három évének teljesítményét: 14.000 járóbeteg és 940 fekvőbeteg ellátása, 400 műtét és 185 szülés levezetése. Az új kórház Zsidó Közkórházról Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórházra változtatja a nevét.[3] Az avatás záróakkordjaként a rabbik imatermet avattak az új létesítmény földszintjén.

Az intézményben felekezeti hovatartozás nélkül elláttak minden beteget. Az új kórházépület átadása után már fizetős ellátásokat is bevezetnek. Elsősorban a bennfekvésért kértek térítést, amely napi 75 lej és 250 lej között mozgott. Hamarosan megalakulnak a zsidó kórházhoz kapcsolódó szakmai szervezetek is: először a Zsidó Kórház Orvosi Köre alakult meg, majd a Zsidó Gondozó- és Ápolónővérek Eszterrendje.[4]

Érdekességképpen megemlítjük, hogy fennállása alatt egyetlen alkalommal a kórház tudományos kiadványt is publikált, amelynek a címe „A circumcisio” volt. Ebben a kötetben Grünwald Ernő és Lasz Gyula orvosok a körülmetélés egészségügyi vonatkozásáról értekeztek, míg Strohli Ferenc Tóbiás rabbi a vallási aspektusát vette górcső alá.

1938-tól az antiszemitizmus egyre inkább érezteti hatását. Talán ennek hatására születik meg Róth Marcell sebész cikke, ami az egészségvédelem szempontjai mellett a kórház felekezeti jellegét hangsúlyozza. Cikke utolsó bekezdéseiben az többek között az alábbiakat írta: „A cluji Zsidókórház szegény betegeket kezel és ápol …… zsidó orvosok kiképzését segíti elő, zsidó ápoló nőket nevel és így a zsidó nép egészségét védi.”

A háború közeledésével sokasodnak a zsidó orvosok és a kórház gondjai is: 1938-ban a nem román orvosi diplomákat csak bukaresti akkreditáció után fogadják el. A kolozsvári zsidó orvosok többsége még 1919 előtt, Magyarországon szerezte diplomáját, ezért láttamozás céljából a román fővárosba küldik a papírjaikat. Akiét nem fogadják el, nem végezhet a továbbiakban orvosi tevékenységet. A bizonytalansággal terhelt időszakban a tervezett bővítést elhalasztották, aminek következtében a betegek a folyosókon zsúfolódtak össze. A kórház kénytelen volt egy városi lakást is kibérelni, hogy a kínzó helyhiányt enyhíthessék.

A magyar csapatok 1940. augusztusi bevonulása és az 1945 közötti időszakról csak kevés információ áll a rendelkezésünkre.[5] Az újraszervezett Orvoskamarához 664 orvos nyújtotta be a csatlakozási kérelmét, akik közül 233 fő zsidónak minősült. Végül csak 36 zsidó felekezetű orvost vettek fel, csak ők praktizálhattak tovább. Róth Marcell lemondása után[6] nem tudjuk, ki vette át a kórház vezetését. Az 1944. májusi deportálások kezdetekor a Zsidó Közkórházat a MÁV-kórházhoz csatolták, közös vezetés alá rendelve az intézményeket. Néhány zsidó orvos és a nem szállítható betegek egy magyar rendőrorvos segítségéve a kórházban maradhattak, így kerülve el a megsemmisítőtáborokat.

Fülöp Elza, a Zsidó Közkórház egykori ápolónője visszaemlékezéseiben ezt írja: „Volt a magyar rendőrségen egy rendőrorvos, Konczwaldnak hívták Ez egy rendkívüli ember volt. Mi, az egész áthelyezett személyzet ennek az orvosnak a parancsnoksága alatt voltunk. Közöttünk volt három orvos is, idősebb férfiak, a többi zsidó orvost elvitték munkaszolgálatra. Ez a rendőrségen alkalmazott orvos annyira emberséges volt, hogy ez ma is ritka lenne. Az csoda, ami velünk történt. Mi néhányan – vagy húsz személy -, akik, ennek az orvosnak köszönhetően maradtunk, aki nem hunyhatott szemet ezek fölött az embertelenségek fölött.”

A háború után a visszatérő orvosok újraalapítják az Orvoskamarát és a Zsidó Kórházegyesületet is. Az újbóli működéshez azonban rengeteg pénzre volt szükség, aminek egy részét adományokból szedik össze (Zsidókórház-bált is tartanak), de a nagyobbik részt a Joint biztosítja.[7]

Az újbóli működés nem tart sokáig: 1948-ban a román állam minden magán és felekezeti kórházat államosít, Kolozsváron a Zsidó Kórház mellett a Református Kórházat, a Szűz Mária Szülőotthont és másik öt intézményt is. Felekezeti jellegére és múltjára már csak neve emlékeztette: Spitalul Public Evreiesc de Stat (Állami Zsidó Közkórház). A kolozsvári hitközség közreműködésével a kóser étkeztetést azonban fenntartják. Hamarosan nevét is elveszíti: 1951 és 1953 között a kórházi összevonások után itt alakították ki a III. számú Belgyógyászati Klinikát (ez lett a hivatalos neve), de ide költözik a Református Kórház sebészete is.

Manapság az egykor volt Zsidó Közkórház csak a történelem lapjain és az idősebbek emlékeiben létezik: az új kórházi épületek által alkotott intézmény Octavian Fodor professzor nevét viseli, de a korosabb kolozsváriak még mindig zsidókórháznak nevezik a tömböt.

A cikk létrejöttében nagy szerepe volt Gaál György helytörténész tanulmányának és Bruder Edit szakmai segítségének, amit a zsidó egészségügyi intézmények kapcsán nyújtott.

Jegyzetek

[1] A kivétel az Erzsébet Mária Szanatórium volt, ez akkoriban a Vöröskereszt tulajdonát képezte.

[2] Ebben az időszakban az orthodox hitközség elnöke is volt.

[3] Sebestyén Dávid 1930-ban elhunyt.

[4] A létrejöttét Róth Marcell sebésznek köszönhetjük.

[5] A bevonulás után szinte azonnal megszűnik az Új Kelet című zsidó napilap.

[6] Budapestre költözött és a Maros utcai Zsidókórház főorvosa lesz. 1945. január 12.-én egy nyilas különítmény kivégezte több más orvossal és 200 beteggel együtt.

[7] 1947-re a Jointnak köszönhetően újra működik a szatmári, a nagyváradi és a kolozsvári zsidó kórház.