A kitelepítések és a hitközségi politika

A történészek között időnként vita alakult ki arról, hogy a vallásfelekezetek együttműködését a kommunista rendszerrel minden esetben elvtelen kollaborációnak kell-e tekinteni, vagy helyesebb-e kényszerű kompromisszumokról beszélni, amik lehetővé tették a felekezeti intézmények működésének fenntartását és a hívők minimális szükségleteinek kielégítését.

Ez a kérdés a zsidó hitfelekezettel kapcsolatban is felvethető. Kétségtelen, a sztálinista diktatúra körülményei között kevés lehetőség nyílott az ellenállásra – akik mégis emellett döntöttek, börtönben végezték. Ennek fényében a lehetőségek racionális mérlegelésén alapuló döntésnek tekinthető a zsidó hitközség vezetőinek az a politikája, hogy a zsidóság ügyeinek kizárólag a vallásgyakorlással kapcsolatos ügyeket tekintették, és teljesen feladták a szekuláris zsidóság képviseletét. Valóban gondolhatták úgy, hogy megéri lemondani az amúgy is elérhetetlen szekuláris zsidó célokról a vallási intézmények életképességének megőrzése fejében. Ebből a döntésből egyenesen következett, hogy a zsidó vezetők és a felekezeti sajtó rituálisan ismétlődő frázisokkal utasította el a cionizmust, és durván bírálta Izraelt, és az is, hogy szinte minden kapcsolatot megszakítottak a nyugati zsidó szervezetekkel, és engedelmesen részt vettek a kommunista rendszer legitimációját szolgáló olyan intézmények tevékenységében, mint a Hazafias Népfront vagy a békepapi mozgalom. A felekezeti vezetőknek ezzel valóban sikerült a hétköznapi vallásgyakorláshoz szükséges feltételek egy részét kicsikarniuk, ami fontos eredmény volt még akkor is, ha az ötvenes években az országban élő zsidóknak csak egy kis része volt vallásos zsidó.

Mindazonáltal úgy tűnik, néhány nagy fontosságú, sok zsidó hétköznapi életét és egzisztenciáját érintő esetben a hitközségi vezetés magatartása tovább ment annál, mint amit józan megfontolásokon nyugvó reálpolitikának lehet nevezni. A kitelepítése ügye is egy ilyen ügynek tekinthető.

A budapesti kitelepítések adatait a pártvezetés számára összegző hivatalos beszámoló szerint 1951. május 21. és július 18-a között 5182 családot (12704 személyt) telepítettek ki a fővárosból, majd – a becslések szerint – később további 1200-1400 családot kényszerítettek vidékre költözni. A nagyobb vidéki városokból is pár ezerre tehető a kitelepítettek száma.[1] A jelentés szerint a kitelepített családok családfői közül 781 volt gyáros, bankár vagy nagykereskedő, tehát olyan foglalkozási kategóriák képviselője, amelyekben a háború előtt hagyományosan nagy volt a zsidók részaránya.  További 1028 családfőt „egyéb” – azaz valószínűleg többségében értelmiségi és hivatalnok – foglalkozási kategóriába sorol a jelentés.  Gyarmati György (Gyarmati, 2018, 204) 900 olyan kitelepített budapesti családdal számol, akik már a holokauszt idején is az üldözöttek közé tartoztak.

A különféle becslések alapján, háromfős családokkal számolva, minimum 2000, de inkább 3000 lehetett a zsidó kitelepítettek száma, azaz alig volt olyan zsidó család, amelyet közvetlenül vagy közvetve – távoli rokonok, barátok révén – ne érintettek volna ezek az intézkedések. Nem csoda, hogy – mint arról korabeli források tudósítanak – nagy pánik tört ki a zsidó társadalomban. Sokan a hitközség vagy az izraeli külképviselet védelmét keresték.

Vas Zoltán 1951. június 8-án feljegyzést küldött Rákosi Mátyás részére, amelyben arról tudósítja a pártvezért, hogy aznap megjelent nála Stöckler Lajos, a hitközség vezetője, aki szerint a kitelepítések miatt pánik tört ki a budapesti zsidók között. Stöckler azt hangsúlyozta, hogy ezt a pánikot az izraeli követség és a cionisták szítják, és arra kérte Vas Zoltánt, hogy „…valamilyen intézkedés történjen egyrészt az izraeli követség felé, másrészt a még kétségtelenül meglévő cionista csoportok felé”. A kor atmoszférájára jellemző Vas kézzel írott megjegyzése a lap alján, amely Stöcklert provokatőrnek állítja be: „Én feltételezem, hogy Stöckler esetleg az izraeli követség elleni lépésre azért akar bennünket rávenni, hogy azután nyíltan beszéljenek erről a kérdésről, azaz diplomáciai bonyodalmat szeretne okozni”.[2]

A források szerint a hitközségi vezetők egyes esetekben megpróbáltak enyhítéseket kieszközölni. A kitelepítettek egy részét a hitközség segélyezte, és közreműködött különféle szeretetotthonokban való elhelyezésükben. A dokumentumok szerint a segélyezett kitelepítettek száma 300 és 400 között lehetett.[3] Stöckler akciója mögött is meghúzódhatott az a szándék, hogy a pánikra és a külföld figyelmére való utalással a hatóságokat a zsidókat sújtó intézkedések enyhítésére késztesse. Hivatalos megnyilatkozásaiban azonban a hitközségi vezetés teljes mértékben azonosult az intézkedésekkel, és elutasított bármiféle szolidaritást az üldöztetések után néhány évvel újra meghurcolt zsidókkal. 1951. július 19–én a zsidó hetilapban, az Új Életben a zsidó közösség vezetői a következő nyilatkozatot tették közzé:

„A magyar zsidóság legfőbb szervei lelkiismeretbeli kötelességüknek tartják, hogy felemeljék tiltakozó szavukat azokkal a rágalmakkal szemben, amelyeket a nyugati sajtó, rádió és a mögöttük álló uszítók népi demokráciánknak a magyar zsidósággal kapcsolatos magatartásáról terjesztenek. Mindkét Rabbitesületünk, Rabbitanácsunk, valamint a Magyar Izraeliták Országos Intézőbizottsága nevében ünnepélyesen kinyilatkoztatjuk, hogy a magyar népi demokrácia Alkotmányában rögzített teljes vallásszabadságnak megfelelően hittestvéreinket semmi sem gátolja vallásuk szabad gyakorlásában, hitközségeink és ezek intézményei az egész ország területén zavartalanul működnek, felekezeti megkülönböztetést semmiféle vonatkozásban hittestvéreinkkel szemben senki sem alkalmaz. A most folyamatban lévő kitelepítések során egyetlen zsidó vallású egyén sincs, aki azért került volna a kitelepítettek közé, mert felekezetük tagja. Ellenkezőleg – valamennyien, mint volt dúsgazdag nagykereskedők, gyárosok, földbirtokosok – részesei voltak annak a Horthy-rendszernek, melynek zsidóüldözése az egész világon közismert és amely rendszert a kitelepítettek annak idején anyagi és erkölcsi támogatásban részesítettek. … Vonatkozik ez a tiltakozás és visszautasítás Izrael államának és magyarországi képviseletének állásfoglalására és tevékenységére is. Felháborodással látjuk, hogy még a zsidó állam szervei is az uszítók szekértolóivá szegődtek, szajkózzák azok rágalmait, amelyek valótlanságáról pedig könnyűszerrel meggyőződhetnek”.

Ez a cinikus nyilatkozat – és utána a felekezeti sajtóban megjelenő, hasonló hangnemű cikkek –, amely a zsidók kitelepítését jogos bűnhődésként állítja be a háború előtti antiszemita rendszerrel való kollaborációért, nemcsak azt juttatta kifejezésre, hogy a háború után néhány évvel otthonukat és vagyonukat újra elvesztő zsidók nem számíthatnak a zsidó szervezetek támogatására, hanem egyben védelmébe vette a kommunista diktatúra politikáját egy fontos nemzetközi fronton. A kitelepítettek kiválasztásában – hivatalosan – valóban nem játszott szerepet az antiszemitizmus (más kérdés, hogy milyen súlya lehetett a zsidóellenességnek a helyi funkcionáriusok döntéseiben, az egyes esetekben).

De az adott helyzetben, amelyben az érintettek jelentős része zsidóként számított segítségre, ennek nem volt jelentősége. Egy másfajta politika – az egyszerű hallgatás, a repressziók nyílt támogatásának megtagadása és segítség annyi konkrét esetben, amennyi csak lehetséges – sok zsidó számára azt jelezte volna, hogy a zsidó képviseletek az ő oldalukon állnak, ha nem tehetnek is értük sokat. A nyílt támogatás megtagadása talán azt is megnehezítette volna a kormányzat számára, hogy enyhítse a kitelepítések miatt sokfelől ránehezedő, nagy külföldi nyomást, és ezzel esetleg megnyithatta volna számos „osztályidegen” zsidó számára a kivándorlás lehetőségét – amit az izraeli kormány felkínált. A kitelepítések kezelése volt az egyik első, döntő fázisa annak a folyamatnak, amelynek végén a magyar zsidók óriási többsége teljes mértékben elidegenedett a hivatalos zsidó szervezetektől, és csak elenyésző kisebbsége tekintette saját szervezetének a zsidó hitközséget.

Irodalom

Gyarmati 2018, Gyarmati György, „Egyszer már kellett így utaznunk”. Zsidó kitelepítettek sorsközössége és különbségei, Gyarmati György és Palasik Mária szerk., Honukban otthontalanok. Tanulmányok az 1951. évi budapesti kitelepítések történetéből, ÁBTL-Kronosz, Budapest

Rátki, 1981: Rátki András: A volt magyar uralkodó osztályok. In: História, 1981. 3.évf. 3. Szám. 28-29. old.

Romsics 1999: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris, Budapest

Jegyzetek

[1] A budapesti kitelepítésekről beszámoló dokumentumot lásd MOL KS -276-65/183. Az ebben közölt adatokat először elemezte Rátki, 1981. A kitelepítettek számát máshol 14-15000 főre becsülik. Lásd Romsics, 1999. 343.o.

[2] MOL KS-276-65./367-88.

[3] Zsidó Levéltár, XXXIII-5-b/2. 191-300.