„A holokausztnak voltak hétköznapjai”

Hogyan született meg a honlap, amely összegyűjti és bővíteni igyekszik a magyar holokauszt „fotóarchívumát”? Miért maradt fenn meglehetősen kevés kép a holokausztról? Miért mosolyognak ránk munkaszolgálatosok keretlegényekkel közösen a képeken, és hol vannak a névtelen elkövetők? Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk a holokausztfoto.hu-t létrehozó Barta Péter informatikai szakemberrel, oktatóval és Lénárt András történésszel.

Két éve részt vettetek a holokausztfoto.hu online felület elindításában. Miről szól ez a projekt, és pontosan mi a ti szerepetek benne?  

Lénárt András: A Fortepan szerkesztőjétől, Tamási Miklóstól jött az ötlet, aki az elmúlt években, nem meglepő módon, felmérhetetlenül sok fotót látott. Néhány évvel ezelőtt egy Facebook-posztja nyomán megkérdezték a terület legjobb ismerőjét, Jalsovszky Katalin muzeológus-fotótörténészt: valóban olyan kevés kép maradt fenn, ahogy Miklós állítja? Tamási Miklós egy nagyon alacsony számot mondott, Jalsovszky ezt valamelyest pontosította, Miklós pedig még gondolkodott egy keveset azon, vajon miért tudunk ilyen keveset erről – bő 75 évvel az események után. Miért nem lehet ezeket a képeket, lehetőleg egy helyen összegyűjtve, megtekinteni, végignézni, és miért ugyanaz a néhány tucat kép jelenik meg mindig a kiadványokban, azt a benyomást keltve, hogy csupán annyi van összesen? Miért ilyen hiányos a magyar holokauszt képi emlékezete, amely ráadásul a folyamat utolsó stádiumára, a koncentrációs táborokra, a gázkamrák előterére koncentrál? Ebből az igényből született a mi kezdeményezésünk, azzal a céllal, hogy gyűjtsük össze, amit lehet, legyenek meg egy helyen, és folyamatosan lehessen bővíteni az anyagot, nemzetközi archívumok, civilszervezetek és családok bevonásával. Informatikai segítségre is szükségünk volt, ezen a ponton lépett be a képbe Péter és az informatikai fejlesztésekkel foglalkozó T3 Alapítvány.

Mi volt a személyes motivációtok, hogy épp ti csináljátok meg az oldalt?

LA: Szeretem kitágítani a munkám, a történész kutatói szakma határait, részt venni a múltunkkal foglalkozó közösségi akciókban. Az utóbbi években egyre komolyabban érdekelt a magyar holokauszt története, és bíztunk a nyilvánosság erejében, abban, hogy ha felhívjuk a figyelmet a már meglévő képekre, akkor jó eséllyel újabbak is előkerülhetnek, elindul egy szerteágazó diskurzus.

Barta Péter: Alapítványunknak deklarált célja, hogy a technológiákat a különböző humán területek szolgálatába állítsa, a feladat tehát jól illeszkedett a profilunkba. Személyesen emellett az motivált, hogy fontosnak tartom megőrizni a huszadik századi történelem legmeghatározóbb eseményét, hozzáférhetővé tenni minden képet, ami csak fennmaradt róla. Ma, amikor minden mozdulatunkról fotót készítünk, és végtelenül csekéllyé válik emiatt a képek értéke, ezek a képek egyre inkább felértékelődnek.

Hány fotóval indultatok, és hol tartotok most?

LA: A legelején hozzávetőleg száz fényképpel indultunk, jelenleg ezeregyszáz fotónál járunk. A felületre gyors regisztrálást követően bárki feltölthet fényképet és leíró szöveget, melyet a szükséges pontosítások után rögtön láthatóvá is teszünk. Az új képek többsége nem magánszemélyektől, hanem intézményektől érkezett. Eddig a legtöbb képet a Holokauszt Emlékközpontnak köszönhetjük, de egyre több komoly magán- és közgyűjteménnyel működünk együtt a Magyar Nemzeti Levéltártól a Nemzeti Múzeumon át a Kassák Múzeumig, a Néprajzi Múzeumig vagy az Állambiztonsági Iratok Történeti Levéltáráig. A vidéki zsidó hitközségek szintén fontos partnereink, de jóformán bárki, akihez fordulunk, nyitottnak, érdeklődőnek és támogatónak bizonyul.

Mi számít holokausztfotónak?

LA: Menet közben, a tapasztalataink nyomán maga a holokausztfotó fogalma, ennek kezdeti definíciója is jelentősen megváltozott. Eredeti meghatározásunk szerint a holokausztfénykép olyan képi anyag, amely a második világháború alatti zsidóellenes diszkrimináció, az antiszemita törvényhozás hatásának látható jeleit mutatja meg. Tehát nem a bevonuló német csapatok, a csendőrök, a háborús bűnösök portréfotói érdekeltek minket – sőt, ezeket eleinte ki is zártuk –, de kiderült, hogy ezen a felületen felesleges túlzottan definiálni a gyűjtőkört.  Nem kell, és nem is lehet a magunknak szabott kritériumokat szigorúan betartani. A holokauszt személyes, családtörténeti, mikrotörténeti bemutatása az a fotó is, amelyiknek a hátuljára valaki azt jegyezte fel, hogy „ez az utolsó kép Verámról”.

Még most is a hideg futkos a hátamon ezektől a rövid bejegyzésektől az önmagukban jelentéktelen portrék hátoldalain. Az „utolsó fotó” akár évekkel is megelőzhette a háborút, a holokausztot, ezeket a képeket az események tették visszamenőleg a holokausztfotóvá.  Így aztán a tapasztalatainkból kinőtt egy másik projekt, a „Jphoto Archive”, a huszadik századi zsidó élet nyomait őrző fényképek digitális gyűjteménye is.

Fontos tudni, hogy a magyar holokauszt képi ábrázolásának gerincét a munkaszolgálatosok fotói adják. A munkaszolgálat bevezetését követően egy ideig lehetett még fényképezni. Pető György munkaszolgálatos még filmfelvételeket is készített munkaszolgálatai alatt. A „szünetekben”, amikor éppen otthon lehetett, filmeket vágott belőlük össze, filmjének a szellemes „Emléklapátosok” címet adta. Mi meg a minket fotókkal támogatók munkáját az Emléklapátosok oklevéllel igyekszünk elismerni.

Sok olyan fotót látni az oldalatokon, melyeken az emberek mosolyognak. Ezek a helyzetek hasonlatosnak tűnnek a koncentrációs táborok boldogságához, amiről Kertész Imre főhőse beszél a Sorstalanság végén. Ezek a képek mennyire teszik könnyebben megérthetővé a holokausztot?

BP: A holokausztnak is voltak hétköznapjai. A gettókban, a munkaszolgálaton az emberek kialakítottak életstratégiákat, szabadidő-eltöltési szokásokat. Van sárga csillagos esküvői kép is a gyűjteményünkben, nem tudni, pontosan honnan. Az élet erős, és amíg lehet, zajlik a holokauszt alatt is. Másfelől pedig a jelenben mi is a pillanattal, a magunk dolgával törődünk. Mosolygunk vagy mi hárman éppen itt kedélyesen beszélgetünk, miközben kisebbségeket megbélyegző törvények születnek. Nézzük a derűs életképeket a holokausztfotókon, és tudjuk, hogy sokan az út szélén tarkón lőve, az ukrán fronton megfagyva, a Dunában vagy gázkamrákban végezték. Szerintem ezeket a képeket tekinthetjük nekünk szóló, a jelenkornak intézett figyelmeztetésnek is.

LA: A jól megtanult rutinjaink, konvencióink elég hosszan velünk maradnak azután is, hogy már nyilvánvalóan nem érvényesek, de hiszünk bennük, hogy hátha mégis jelentenek valamit. Az ember, ha fotózzák, próbál jó képet vágni, valahogy „kinézni”, reprezentálni valamit. Adott esetben kapcsolódni próbál a keretlegényekhez, jó pontokat szerezni: ha közösen veszünk részt a fényképezésben, akkor tulajdonképpen bajtársak vagyunk. Nagyon nehéz megérteni egy szélsőségesen bizarr helyzetben rögzített mosolyt több mint háromnegyed évszázad messzeségéből.

Milyen fejlesztési terveitek vannak, hogyan tovább?

BP: Ez egy minden szempontból nagyon behatárolt terület, oktatási anyagok már készültek, ki akarjuk próbálni őket, több szálon akarunk elindítani beszélgetéseket és közös gondolkodást. A célunk, hogy az ismert fotók egy helyen elérhetőek legyenek, és segítsük újabb fotók begyűjtését. Ugyanakkor a holokausztfotó kapcsán elkezdtünk egy másik projektet, a Jphoto Archive-t, ahol viszont még rengeteg képet szeretnénk összegyűjteni és bemutatni.

A beszélgetés a Szombat folyóirat és a Mozaik Zsidó Közösségi Hub együttműködésében készült interjúsorozat része. (x)