A hírnök – Karski, a világ igaza

Könyv Jan Karskiról, aki először vitt hírt nyugatra a náci megsemmisítő táborokról. 

Jan Karski (valódi nevén Jan Kozielewski, 1914-2000) rendkívüli személyiség: a Honi Hadsereg katonája, a földalatti ellenállás emisszáriusa; kétszer kereste fel a varsói gettót, bejutott a bełżeci lágerbe, ahol a saját szemével látta a magányos halál borzalmait, gyerekek, nők és férfiak ezreinek megsemmisítését. A titkokat, melyeket a hazai földalatti ellenállás vezetői bíztak rá, átadta az emigrációs hatalmi köpontnak. Tájékoztatta a szövetségeseket a két országrabló által megszállt Lengyelország tragikus helyzetéről. Különleges audiencián fogadta az Egyesült Államok Elnöke, Franklin D. Roosevelt.

Alább a róla szóló könyvből közlünk egy részletet.

 

Audiencia Rooseveltnél

 Úgy tűnt, Lengyelország számára Roosevelt az egyetlen remény, mert kevésbé függ Oroszországtól, mint Churchill. Bár utóbbi nagy köztiszteletnek örvendett Lengyelországban: „Churchill a lengyelek szemében tipikus angol, aki mindenekelőtt a Brit Birodalom strázsája”. Churchill a háború embere volt, míg Roosevelt a háború utáni világbéke embere. „Szerintünk Roosevelt e háború vezetőjeként rengeteget gondol az egész emberiségre. A béke embere, és ez a szerepe a történelemben.” Egyedül ő vehette észre, „milyen komoly szerepet játszhat Lengyelország abban, hogy sikerüljön megőrizni a rendet, a biztonságot és a társadalmi igazságot Európa e részében”. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az amerikaiaknak nagyon imponált az elnökük lengyelországi kultusza.

Karski egész amerikai missziójának kétségkívül az volt a legnagyobb sikere, hogy 1943. július 28-án, szerdán találkozott Franklin D. Roosevelt elnökkel. E találkozó lefolyása mindmáig komoly érdeklődést kelt, ezért elég pontosan mutatom be, annak a beszámolónak megfelelően, amelyet maga Karski írt egy nappal később. (A következő fejezetben is visszatérek az ott fölvetett zsidó témákra.) Hősünk szerint a találkozó igazi kezdeményezői az elnök közeli munkatársai voltak – Cohen, Frankfurter, Bullitt, Henderson –, akik csak szuperlatívuszokban beszéltek Rooseveltnek Karskiról. Különösen William C. Bullitt, az USA franciaországi nagykövete (előtte Németországban volt nagykövet), befolyásos személyiség, s ami még fontosabb, Oroszországra és Sztálinra igen nagy gyanakvással tekintő politikus hangsúlyozta, milyen súlyuk van Karski bizonyos információinak, melyek a szovjet partizánok tevékenységére vonatkoznak. Karskinak alig két órája volt a beszélgetés előtti utolsó felkészülésre. Ciechanowski nagykövet részletes útmutatókat adott neki, megígérte, hogy nem javítja és nem is egészíti ki a közleményeit. De nem kellett túloznia semmiben, mert épp elég borzalmas volt az igazság. A zsidókérdés szerepelt a szóba hozandó ügyek listájának legvégén, a lengyel–cseh–szlovák viszonyok elemzése után.

Roosevelt egy óra tizenöt percet beszélt Karskival, vagyis több mint fél órával többet, mint tervezte. Az elnök magánlakosztályában beszélgettek. Ciechanowski valamelyest kiszínezte a tényeket, amikor bemutatta Rooseveltnek Karskit (azt mondta, márciusban hagyta el Lengyelországot, vagyis csaknem fél évvel később, mint a valóságban, és az év őszén tér majd haza). Miután kifejezte háláját azért, hogy az elnök volt szíves személyesen is megismerni, és biztosította Rooseveltet arról, hogy közismert és népszerű személyiség Lengyelországban – „mint olyan ember, aki az igazság és az emberség elvei (human principles) alapján szervezi majd a békét, ahogy tennie is kell” –, Karski válaszolt a feltett kérdésekre.

Az első így hangzott: „Tényleg nagyon rossz-e Lengyelország anyagi helyzete?” Karski erre elmondta, hogy milyen élelmiszer-fejadagokat osztogatnak az országban, s azt is hozzátette, hogy 1942-ben nem volt szénkiutalás, s szeptemberben nem lehetett cukrot kapni. A varsói körzet kormányzója, Fischer dicsérte lengyel alattvalóit, amiért állítólag önként lemondtak a cukorról a Wehrmacht javára. Az elnök ezt így kommentálta: „Ez döbbenetes, minden képzeletet felülmúl az aljasságuk”. Karski ekkor mesélt a feketepiacról, ahol minden áru a sokszorosába kerül. Hozzátette, hogy a lakosság többsége már az egész vagyonát pénzzé tette, különösen a gyerekeket fenyegeti éhezés. Az összehasonlítás kedvéért Franciaországra hivatkozott, amelyen átutazott, és annyit evett, hogy elrontotta a gyomrát. Az elnök megkérdezte, milyen a hangulat Franciaországban. Karski szerint a franciák többsége egyszerűen nyugalmat akar. A lengyel földalatti ellenállás kapcsolatot tart a francia konspirációval – itt a nagykövet közbeszólt, azt mondta, hogy a németországi ellenzékkel is –, ez pedig megkönnyíti a futároknak azt, hogy eljussanak Londonba.

Az elnök ezután a lengyel falu helyzetéről érdeklődött. Karski természetesen hangsúlyozta, hogy fokozódik a terror, és a megszálló igen jól eligazodik a helyi viszonyokban. „Még a kacsákat meg a tyúkokat is lepecsételik.” De az elnököt jobban érdekelték a marhák és a lovak. „Nagyjából a háromnegyedét elvették” – felelte Karski. Roosevelt megkérdezte, mi lett a nagyobb tulajdonok sorsa. Karski elmagyarázta, hogy csak a Birodalomba olvasztott területeken koboztak el minden lengyel földtulajdont; a keleti határvidéken a németek a birtokok egy részét visszaadták a volt tulajdonosoknak, a Főkormányzóságban pedig német intézőket (Treuhandereket) rendeltek ki, akikkel nem könnyű szót érteni. A nagykövet hozzátette, hogy az ő birtokát is elkobozták.

A következő kérdések a németek közt terjedő korrupcióra vonatkoztak. Csak a Gestapo és a tisztikar nem fogad el csúszópénzt – felelte Karski –, másutt mindenki lefizethető. A lengyelek vesznek tőlük könnyű fegyverzetet, a földalatti kiadóknak szánt papírkészleteket, egész nyomdákat, egyenruhákat, dokumentumokat. Az egyszer már lefizetett német a földalatti ellenállás csapdájába esik. Ez a téma láthatóan felkeltette az elnök érdeklődését, mert arról kérdezősködött, mennyire demoralizálódott a német hadsereg és a közigazgatás. A németek elég gyakran dezertálnak, a gyengélkedők pedig próbálnak pénzt szerezni „vodkára és lányokra” – magyarázta Karski. Ezért adják el a fegyverüket és az egyenruhájukat.

A német terrorra vonatkozó kérdések a népesség sterilizálásának problémájával kezdődtek. Karski tanusította, hogy köztörvényes rabokat, elmebetegeket és gyógyíthatatlan betegeket vetnek alá ilyen eljárásnak. Terrorista módszereik jellemzésekor összehasonlította ezeket a szovjetek által 1939-től 1941-ig alkalmazott módszerekkel. A bolsevikok a politikailag aktív személyeket pécézték ki, az egyszerű állampolgárokat pedig az ország belterületére száműzték. Ehhez képest a németek „mindenekelőtt a tömeges terrort és a kollektív felelősség elvét alkalmazzák. Ha találnak egy gyanús orvost, letartóztatnak minden orvost, ha találnak egy nyomdát, letartóztatnak minden fiatal férfit a közelben.” Mindenütt elterjedtek az utcai razziák, a begyűjtött járókelők többségét koncentrációs táborokba küldik (az adatai szerint Varsóban 1942 júniusában összesen 35 000 embert tartóztattak le). A gyanúsabbakat olyan sokáig hallgatják ki, hogy végül mindig találnak valami rájuk nézve terhelőt – mondta Karski.

Ekkor bekapcsolódott a beszélgetésbe Ciechanowski nagykövet is, s felhívta a figyelmet arra, hogy a lengyel tájékoztató szolgáltok rengeteg anyagot készítettek a terror valódi mértékéről. Karski folytatta ezt a témát, említette a koncentrációs táborokról készült brosúrákat, különös tekintettel Auschwitzra, ahol már 60–100 000 embert gyilkoltak meg, főként az értelmiségi rétegből. Arra a társadalmat megfélemlítő módszerre is felhívta a figyelmet, hogy túszokat jelölnek ki a polgári lakosok közül, így akarják garantálni a nyugalmat az adott területen. Nagyon nehéz volt ilyen körülmények között kiépíteni a fegyveres földalatti ellenállást. A szabotázsakciókhoz kívülről kellett embereket küldeni.

Karski a beszélgetés e pontján hozta szóba először a zsidó népesség sorsát, s az adott pillanatban 1 800 000 főre értékelte a veszteségeit. Egyértelműen megkülönböztette egymástól a németek terveit: „a lengyeleket mint nemzetet akarják elpusztítani, [mert a németek] lengyel népet akarnak munkaerőnek ezekre a területekre, ezzel szemben minden zsidót biológiai értelemben akarnak kiirtani”. Említette a hazai ellenállás külföldre jutatott közleményét, mely szerint „ha a németek nem változtatnak a zsidó népességgel szemben alkalmazott módszereiken, ha nem avatkoznak be a szövetségesek – akár megtorló intézkedésekkel, akár másképp –, s végül ha nem alakulnak ki előre nem látható körülmények, másfél évvel azután, hogy elutaztam az országból, a lengyelországi zsidó népesség megszűnik létezni, leszámítva azokat az aktivistákat, akik a zsidó földalatti ellenállási mozgalomban tevékenykednek, és tartják a kapcsolatot velünk”.

Az elnök megkérdezte: „Önök együttműködnek-e a zsidókkal?” Karski válasza magától értetődő okokból igenlő volt. Az együttműködés egyik formája a PPS-en belül tevékenykedő „zsidó munkásmozgalommal” való kapcsolattartás volt. A másik pedig az, hogy a delegátus mellett ettől függetlenül megalakították „a zsidókat segítő és védő különleges bizottságot, amelyhez csatlakoznak a lengyel társadalom képviselői. Egy zsidó vezeti, akinek elég komoly anyagi lehetőségei vannak.” – tájékoztatta Rooseveltet Karski, aki szerint „sok zsidót sikerül bújtatni”, „a legtöbben vagy a földalatti mozgalomban részt vevő elemhez, vagy a legkiválóbb és legértékesebb zsidó egyének közé” tartoznak. Arról csak szűkszavúan beszélt, miért ilyen korlátozott a segítség: „a zsidók azért kerültek ilyen szörnyű körülmények közé, mert a legtöbben felismerhetők szemita vonásaikról”, ezen túl pedig „ha valaki támogatja, rejtegeti a zsidókat, vagy segít nekik megszökni, csak egyféle büntetést kaphat, halált, az ítéletet pedig az egész családján végrehajtják”. Végül erre a következtetésre jutott: „Ha valami segíthetne itt, az feltételezésünk szerint a szövetségesek beavatkozása lenne, mindenekelőtt a német lakosságot sújthatnák megtorló intézkedésekkel, Németországban és Európán kívül is. Ez a lengyelországi földalatti zsidó vezetés álláspontja, személyesen adták át nekem az üzenetüket, hogy továbbítsam mind a nemzetközi zsidóságnak, mind a szövetségesek kormányainak.”

Mint láthatjuk, Karski lelkiismeretesen teljesítette a kötelességét, ahogy megígérte a varsói gettóban Leon Feinernek és Menachem Kirszenbaumnak. De Roosevelt nem vette fel a fonalat, csak annyit kérdezett: „Hogy lehet ilyen körülmények között fellépni a németek ellen?” Ezen a ponton Ciechanowski nagykövet javasolta, hogy az elnök úr engedelmével Karski hosszabban és részletesebben beszéljen a lengyel konspiráció felépítéséről. (A beszámolójában öt és fél oldalt tesz ki a beszélgetés e részének kivonata.)

[…]

Az elnök kétségkívül tisztességes tájékoztatást kapott a megszállt Lengyelország helyzetéről (egyébként nem először és nem is utoljára), s feltehetően valódi érdeklődéssel és mély megindultsággal hallgatta Karski beszámolóját. Az európai zsidók megsemmisítéséről hozott hírekre reagált a leggyengébben, ami igazán meglepő. Nem mutatott különösebb érdeklődést a részletek iránt.

Arról sem szabad azonban megfeledkezzünk, hogy egy héttel Karski előtt fogadta a Zsidó Világkongresszus elnökét, Wise rabbit, aki már nem először tájékoztatta a zsidó népesség tömeges megsemmisítéséről. Viszont csak Karski említette Rooseveltnek a Lengyelországban szerveződő zsidó konspirációt, amely korlátozott mértékben együttműködik a lengyel földalatti ellenállással; ő beszélt arról, hogy halálbüntetés fenyegeti azt, aki bármiféle segítséget nyújt a bujkáló zsidóknak. Máig eldöntetlen, hogy említette-e Karski az elnökkel folytatott beszélgetés alatt, hogy járt haláltáborban. A jelentésében nem ír erről, Ciechanowski nagykövet viszont feljegyezte.

 

Andrzej Żbikowski: A hírnök – Karski, a világ igaza. fordította: Pálfalvi Lajos, Budapest, 2014, Kossuth Kiadó. 478 oldal, 3990 forint.