A fordított asszimiláció

Írta: Ungvári Tamás - Rovat: Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Ki nem zsidó ennek, biztos zsidó annak
S végül kizárólag csakis zsidók vannak

Gábor Andor

A diaszpóra zsidóságának nincs egyetemes, vagy európai története. A Galut, a szétszóratás azt jelenti, hogy a zsidóság az egykori befogadó országok történelmének része, akár akarják a felek, akár nem.

A magyar zsidó sors követte az ország változásait. Az emancipáció engedmény volt, összeurópai trend, a liberalizmus kötelező következménye, kikerülhetetlen áldozat a francia forradalom elhamvadt oltárán. A retorika szintjén mindenki óhajtotta, a valóságban ennyi fenntartással kevés európai törvény érvényesült.

Az emancipáció a visszavonások története is: a befogadottakra képzelt és valóságos veszélyek egyaránt leselkedtek. Az emancipációra végül Istóczy Győző, majd Tiszaeszlár felelt, amiképpen a Dreyfus per a harmadik császárság csődjét hozta napvilágra.

A tizenkilencedik század második felére Európára a Szent Szövetség árnya borult. A védekező nemzet-államokban a kulturális antiszemitizmus virágzott ki, magvai máig termő talajra hullanak. Wagner elébb névtelenül, majd büszkén vállalt röpirata, a „Zsidók a zenében” megtagadta Júda gyermekeitől az önálló tehetség képességét. Csak imitációra alkalmasak, hirdette meg a század kultikus figurája, aki a drezdai forradalmi barikádról Bayreuth királyi kegyébe jutott.

A kulturális antiszemitizmus a hétköznapi, kocsmai zsidózásnál jóval veszélyesebb. Mert pontosan a kulturális diszkriminációnak van ez a sajátos „trickle down effect”-je, hogy leszivárog a tömegekbe. Nem kell ahhoz Wagnert olvasni, hogy a „másság” bélyegét rásüssék akárkire. A kulturális antiszemitizmus „gesunkenes Kulturgut”, a lesüllyedő kulturális javak módjára oszlik szét, mint a halálos szarin gáz. Egyetlen cseppje is halálos méreg.

Magyarország felszívta a kulturális antiszemitizmus minden cseppjét. A törvényi egyenlőség és a recepció után a zsidóság kulturális helyét firtatta a Huszadik Század vitája. A leülepedett zaccból Szabó Dezső és Németh László főzött fogyasztható pótkávét.  „Szíttál e lassú mérgeket” – kérdezte Babits 1919-ben, nos, e lassú mérgek sűrűsödtek a vesztett háború után. Megindult az új bűnbak-képzés, a numerus claususszal a magyar elit a nemzetközi antiszemitizmus vezetője lett. Innen minden konszolidáció alatt ott parázslott a „zsidókérdés”, ezer alakban, mint dzsentri pöffeszkedés, akadémiai gőg, kocsmai átok, trianoni felelősség, új népiesség, kaszáskereszt, Gömbös hazug ígérete.

Az antiszemita indulat könnyen volt lángra lobbantható a német és olasz szövetséggel. Az antiszemitizmusok itt kanyarodtak el egymástól. Kelet-Európában nagyobb zsidó közösségek éltek, mint Németországban.

A német és osztrák értelmiség jelentős, szellemi súlyával jelentős része emigrálhatott, s így megőrződött „egy másik Németország”, az antifasiszták idegen-légiója, melyben a német zsidók és a nem-zsidó németek valóságos egységfrontba tömörülhettek.

Magyarországon ellenben az antikapitalizmus és az antifeudális mozgalmak örvén a nyelv, amin követeléseiket megfogalmazhatták az antiszemitizmus eszperantója volt. A Duna-Tisza közéről csak a húszas években volt nagyobb emigrációs hullám, a harmincas évek börtönkapui gyorsan csapódtak rá az antifasiszta értelmiségre.

Ennek az értelmiségnek, mely egy „haza a magasban” lakója lehetett volna, zsidó többségét lemészárolták. A második világháború utáni évtizedek pedig gondoskodtak arról, hogy többszörösen képezzenek kisebbséget azokból, akikből csak lehetett.

A folyamat tehát százados, a diszkrimináció mindig rátalál az elátkozott nyelvre, az eszmevilágnak azokra a szintagmáira, amelyik kulturális kitaszítottságba, új sivatagba űzheti a megtizedelteket.

Csak egyetlen példát. Az antiszemita szótár klasszikusa, cserélhetetlen alap-fogalma a „verjudung”, „enjuivement”, vagyis az elzsidósítás. Eszerint egy természetében változhatatlan kisebbség olyan mágikus szellemi erővel és befolyással rendelkezik, hogy megfertőzheti a többségi kultúrát.

Itt elhagyom az elzsidósítás kulturális történetét Moses Hesstől Marxon át Wagnerig és tovább. Ez a vád gyorsan talált hazai honosítókra. Hatvany Lajos rontotta meg Ady Endrét, Ignotus és Osvát a Nyugatot. A menedzserek uralkodtak az igazi tehetségeken, hirdette Németh László. S még azt is, hogy két nép beszél és ír magyarul, s ez a nyelv elrablása jogos tulajdonosaitól.

Nehogy már túlzottan sok zsidó fiú akaszkodjon rá a Párt szekerére – óvta hasonló szavakkal Losonczi Gézát a pragmatikus Rákosi Mátyás. Nehogy már elzsidósodjon az antiszemita bolsevikok irányítása alatt működő magyar kommunizmus. Rákosi bukása után a szellemi elit megtizedelésében csak a börtönök elzsidósodásától nem féltek, amikor Déryt és Zelk Zoltánt, Háy Gyulát és Tardos Tibort tartóztatták le, hogy aztán Eörsi István, Litván György és Mérei Ferenc számára nyissák meg ama kapukat.

Ezt az üzenetet olyan jól olvashatta mindenki, hogy gyorsan kreáltak a népiesek, Tamási Áron, Illyés, Féja elleni határozatot, hogy ne kelljen elmagyarázni, miért nem tartóztattak le közülük senkit.

A szocializmus végnapjai is akkor kezdődtek, amikor valamely írótanácskozáson Kiss Ferenc és Csoóri Sándor a zsidó kultúr-csinovnyikok elbocsájtását követelték, Pándi Pál és Rényi Péter fejét.

Majd láss csodát: a pártállam bukása után, 1990 táján Csoóri az, aki a „Verjudung”, az elzsidósodás veszélyére figyelmeztetett. Cikkének első része ellen tiltakoztak, hogy a zsidóság a Vészkorszak után már nem képes összeforrni a magyarság ügyével. A másik, alattomosabb gondolatra ügyet sem vetettek. „Ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ’asszimilálni’ a magyarságot.”

Ezt írta Csoóri. Vegyük észbe végre, hogy „fordított asszimiláció” csak akkor létezhet, ha a szabadelvű zsidóság valaminő fertőzet, amely megbetegíti az erős törzset.

A szabadelvű zsidóság ármányának képzete csak akkor merülhet fel, ha a nemzetfogalmat hozzáigazítják a törzsi összetartáshoz. A kulturális antiszemitizmus beépül az etno-nacionalizmus ideológiájába.

Arra a kérdésre, van-e antiszemitizmus Magyarországon, nehéz válaszolni, mert rossz a kérdésfeltevés. Társadalmi mélyáramok feltárására gyarlók az eszközeink. A kulturális antiszemitizmus százados története azonban bizonyosan nem ért véget. Ennek csak néhány mai tünetéről.

Akadt egy úr, aki a nagy történész Romsics Ignácot vádolta antiszemitizmussal. Elterelő hadmozdulat volt. Hazánkban hivatalos intézetek foglalkoznak történelemhamisítással. Szakály Sándor intézetigazgató a Kamenyec Podolszkij-i deportálást idegenrendészeti műveletnek írta le. Egy másik hasonló aranykalitkában az a Bíró Zoltán trónol, akitől Esterházy Péter vett búcsút, mert főszerkesztőként antiszemita-gyanús írásokat közölt.

A diszkriminatív oldal fenntartja magának a kánonképzés jogát. A Nemzeti Könyvtárban helyet kerestek Wass Albertnek és Nyírőnek, de ide nincs belépése a Nobel-díjas Kertész Imrének.

A Holocaust magyar áldozatai közül némelyek a temetetlen holtak sorát gyarapítják. Jeltelennek rémlik Hevesi András, Molnár Ákos, Komor András műve, Elek Artúrt már nem is említik.

Ha van antiszemitizmus, akkor a legnagyobb pusztítást a történelmi emlékezetben végzi el. A névtelenségbe porladás beteljesíti a merényletet. Az „elzsidósodás” ellentéte a zsidótlanítás. Sohasem járt itt Kiss József, Heltai Jenő, Kóbor Tamás, Szilágyi Géza, Ignotus, Fenyő Miksa, Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Peterdi Andor, Füst Milán, Szomory Dezső, Szép Ernő, Somlyó Zoltán, Lukács László, nem volt itt Hajnal Anna, se Szerb Antal, Radnóti Miklós, Vas István, Komlós Aladár vagy Kertész Imre.

Nevek: a név szent, a név ott ragyog a temetők falán és az igaz emlékezetben. Ez az emlékezet arról tanúskodik, hogy a magyar zsidóság értelmisége az akkulturációban képzelte szolgálni azt az országot, ahol hazájára lelt. A német antiszemiták azt terjesztették, hogy a Doktor az zsidó vezetéknév, mert ott is, miképp magyar földön, a Bildung vagyis a művelődés volt egy kulturális nemzet felépítésének közös álma.

Az anti-szemitizmus ma kelet-európai sajátosság. Történelmi perverzitás, hogy zsidógyűlölet ma már csak ott létezik, ahol az európai zsidóság többségét megölték. A mag-Európában a zsidó-gyűlölet tabu. Az arab antiszemitizmusnak nincsenek kulturális gyökerei.

A népirtás tényével, traumájával három emberöltő múltán sem birkózott meg némely ország. Itt kísért a freudi „Unbehagen”, az „uncanny”, a kibeszéletlen rosszkedv, az új irigység, melyben mindenki az áldozatiság szerepére vágyik.

Az elgennyesedett történelmi sebek országaiban mindent az emlékezet-politikának rendelnek alá. A német sas ott terpeszkedik az ártatlan rabnak ábrázolt magyaron.

De antiszemitizmus nincs.

A szerző író, történész

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017