„A főnöknő azt mondta, csináljak, amit akarok”

Benda Iván fotóművész 75 éves.

Zavarba ejtően sokoldalú, gazdag az életpályája, az ember azt sem tudja, mit mutasson be és mit hagyjon ki belőle. Nem nevezik portréfotósnak, pedig készített képet Solti Györgyről, Yehudi Menuhinról, Isaac Sternről, Kocsis Zoltánról, Markó Ivánról, Jancsó Miklósról, Heller Ágnesről, Göncz Árpádról. Képeket alkotott a színpadok világáról, táncról, drámákról és koncertekről. Képein Maurice Bejart, a Győri Balett és a moszkvai Kreml Balett, Pablo Casals, BB King, Vásári Tamás, Lorin Maazel tűnnek fel. Képek és képek a világról, ha nem is az egészről, de majdnem. Az Alföld tanyavilága, a doberdói harctér, az ókori görög Olympia, Párizs, London, Ady Nagyváradja – és mindenekelőtt és felett: Jeruzsálem. Huszonnégy éve fényképezi a zsidó-keresztény kultúra bölcsőjét, Jeruzsálemet és a modern Izrael életét. Nem véletlenül nevezik Jeruzsálem fotósának. Önmagát fotográfusnak tartja, bár szerelmével, a zenével soha nem hagyott fel.

Önálló fotókiállításai megközelítik a félszázat Budapesttől Tel-Avivig, Rómától Betlehemig. Több önálló kötete jelent meg, és még több könyv alkotó közreműködője. Képeiről méltatóan írtak Heller Ágnes, Gábor György, Schweitzer József, Csorba László, Radnóti Sándor és mások.

Hogy is volt az az első banánoddal és fényképezőgépeddel?

Voltam vagy tizenöt éves, amikor életem első banánját megkóstolhattam, méghozzá Moszkvában! Budapesten akkor még nem volt kapható. Ági nővérem és férje, Feri akkoriban a moszkvai Magyar Kereskedelmi Kirendeltségen dolgozott. Anyámmal boldogok voltunk, amikor meghívtak bennünket. Az első repülőút nem olyan, mint az első szerelem, de örök emlék maradt.

Így voltam az első fényképezőgépemmel is, egy Szmena 8-cal, amelyet a híres Gum áruházban vettünk, és kezdetét vette egy hatvanéves kaland.

Az első felvételem még aznap elkészült. Ágiék elvittek bennünket a Moszkvai Nagyszínházba, Hacsaturján Spartacus című balettjének előadására. Az előadásból csak arra emlékszem, hogy a végén megjelent a színpadon az ősz mester. Mindenki állva tapsolt, csak én maradtam ülve, mert abban a pillanatban, ahogy Aram Hacsaturján megjelent a színpadon, felkapcsolták a nézőtér feletti csillár lámpáit. Megbűvölve néztem felfelé a kristálycsodára, és elkészült életem első felvétele. A fotóra – ki sem merem mondani – majd hatvan év eltelte után, Anyám albumában találtam rá. A színház csillárja olyan nagy volt, hogy csak a fele fért a képre. Anyámnak így is remekmű volt, és megőrizte.

Hivatalosan zenész is vagy?

Igen, de ma már csak a magam kedvére zenélek, és néha-néha meghívásoknak is eleget teszek.

A kezdet egy hétrubeles orosz gitár volt, amelyet jóval korábban kaptam. Imádtam pengetni. A Városligetben a haverokkal sokszor sötétedésig játszottuk a slágereket. Azokban az időkben csak a foci meg a zene érdekelt. A tanulást, az iskolát említeni sem akarom. Viszont bújtam a könyveket, imádtam olvasni, és suli helyett sokszor a Nemzeti Galériában bóklásztam és bámultam a festményeket.

A zeneórákról sosem hiányoztam. Nemcsak gitároztam, hanem dobolni és énekelni is tanultam. Micsoda tanáraim voltak… Kovács Andor, Ákos Stefi, na és a kiváló dobtanár Bányai Lajos.

Manyi néni, a szomszédunk tanúskodhatna, – ha még élne -, hogy naphosszat „nyaggattam” a hangszereimet. Dicséretére legyen mondva, hogy sosem zavarta, ha órákon át dobolok, vagy skálázok. Viszont, ha meghallotta a furulyám hangját, rögtön könyörgésre fogta. „Ivánkám mindent, csak ezt ne!” Megkegyelmeztem neki. Soha többé nem vettem kezembe a furulyát.

Az első profi zenei szerződésemet 1968 nyarán kaptam. Az Inotai Hőerőmű éttermében játszottam végig az egész nyarat, saját zenekarommal. Micsoda nyár volt! Inotáról beszélnék még, de talán később.

Hogyan lett aztán mindebből fotózás?

Alig érettségiztem le, amikor egy beszélgetés közben Anyám azt mondta, „fiam nyugodtan zenélj, de azért kell, hogy legyen egy rendes szakmád.” Sokat latolgattuk, hogy melyik szakmát válasszam. Fotózni szerettem, így a döntés megszületett. Fényképész leszek. Felvettek.

A fotóműterem világa beköltözött a szívembe. Alig vártam, hogy a világításokkal bíbelődhessek. A portrézás volt a kedvencem, de a laborban is szerettem szöszölni. Szabadidőmben jártam a Városligetet, és fotóztam. A tanév hamar elszaladt.

A városszéli műteremben, ahol tanuló voltam, a felvételező fényképész hirtelen felmondott. Mivel a nyári szünetben mindenki nyaralni ment, a főnöknő felajánlotta, ha maradok felvételező fényképésznek, felőle azt csinálok ott, amit akarok. Na, ilyet nekem még előtte soha senki nem mondott. Szóval, bevállaltam.

Tényleg azt csináltad, amit akartál?

Igen. Portréztam, laboráltam hétköznap reggeltől estig. Majd minden szombaton esküvőket fényképeztem a közeli templomban, de előtte a tanácsházán a kötelező polgári szertartásokat is. Kőkemény munka volt. Nagyon élveztem. Augusztus vége felé a főnöknőm azonban elzavart szabadságra. Azt mondta: pihenned kell. Pihentem is a magam módján. Volt gimis osztálytársammal elhatároztuk, hogy pár napra lemegyünk fotózni az Alföldre.

Nagy kaland volt?  

Igen, utólag én is így gondolom. Hátizsákkal a hátunkon kimentünk a pályaudvarra, felültünk egy vonatra és irány az Alföld. Csongrádnál szálltunk le. Aztán, mint a régiek, elindultunk toronyirányban csak úgy gyalog, neki a világnak. Három napon keresztül az izzó napsütésben jártuk a vidéket, és fényképeztünk.

Bárkivel találkoztunk úton vagy útszélen barátságosan köszönt, szívesen megállt és beszélgetett velünk. Sőt még fotózni is hagyta magát. Emlékszem Gergő bácsira, aki a déli napsütésben kicsit hunyorogva mesélt az életéről. Ahogy nekünk érdekes volt az, amit mondott, és főleg, az ahogy mondta, úgy mi is események voltunk az ő életében, mivel városi emberrel ritkán találkozhatott. Egy gazda vasvillára támaszkodva mutatta a helyes útirányt, közben kíváncsiskodva kérdezte, hogy honnan „gyüttünk”.

Az Alföld látszólag unalmas, szinte egyhangú, csendes világ. De csak a felületes szemlélőnek. Ott kell lenni, részévé kell válni, és akkor, de csak akkor lehet ráérezni a csodálatos csendjére.

Már késő délutánra járt, és szállás után kellett néznünk. Egy nagyobb faluban találtunk egy kiadó szobát. Mivel egész nap alig ittunk, gyorsan ledobtuk a cuccainkat, és az első utunk a falu egyetlen nyilvános intézményébe, a kocsmába vezetett. Az utcák teljesen kihaltak voltak, de azért a kocsmában volt élet. Belépve hangosan köszöntünk, mindenki visszaköszönt, mint régi jó ismerősöknek.

A csapos kitalálta vágyunkat, és már előttünk is volt a két korsó sör. Annyira ki voltam száradva, hogy egy pillanat alatt lecsúszott a nedű. Nem kertelek. Ez volt életem legjobb korsó söre.

A kedves csapos, helyi szokás szerint kérdés nélkül elénk tette a következő két korsót. A második korsó azonban meglepetés volt.

Ittam, de nem ám úgy, mint az elsőt, hanem lassabban, egyre lassabban, rezzenéstelen arccal nyomtam le a garatomon a „húgymeleg”, szinte ihatatlan sört. Nem értettem, hiszen az orrom előtt csapolta a kedves kocsmáros a második korsót is, és ugyanabból a csapból. Azonban ez a második korsó volt életem legrosszabbja.

Rövid gondolkodás után rájöttem a dolog nyitjára. A szomjúság a kulcs. Az ott levő férfiak láthatóan naponta átélték ezt az érzést, és szorgalmasan küzdöttek is ellene.

Másnap reggel a faluban piaci nap volt. Nagy volt a jövés-menés, a falusiak nem törődtek az idegen fényképészekkel.

Ekkor készült a falusi madonnát ábrázoló képed?

Igen, ekkor köszöntött rám a fotós szerencse. A Zenit „távcsöves fotópuska” segítségével elkészítettem életem első madonna képét.

Csodálatos lány volt. Gyümölcsöt, zöldséget árult. Ámulva néztem, és nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan volt, mintha egy festményről lépett volna le. Néztem, néztem, aztán valahogy felbátorodtam, és lassan odamentem az asztalához. Megszólítani nem nagyon mertem, egy madonnát az ember csak úgy mégsem szólíthat le. Ő, mármint a madonna azt hitte, hogy gyümölcsöt akarok venni, és bátran beszédbe elegyedett velem. A beszélgetés, mindössze pár mondat volt.

Ez volt az a pillanat amikor megértettem, hogy mire gondolhatott Lao-ce amikor a tűzről beszélt. „Ha közel mész megégsz, ha távol vagy megfagysz”. Hosszú évek tapasztalata, hogy a madonnákkal és a múzsákkal általában így van az ember.

A fotó, amely csodálatos lányról készült, jóval később a „Hetvenes évek” című fotóalbumom első borítóján látható. Utólag úgy gondolom, hogy ezen a nyáron léptem be a fotográfusok társadalmába.

Az első alföldi fényképezéskor nagyjából katonakorú voltál, ha jól számolom?

Igen. A hetvenes években nem volt mese, mindenkinek be kellett vonulni két évre. A szerencse mellém szegődött, és felvettek a Néphadsereg Művészegyüttesébe. A kiképzést azonban nem úsztam meg, ami másfél hónap kúszás, mászás, menetelés és egyéb finomsággal járt. Mint mondjak, gyötrelmes volt. Sokszor hallottam akkoriban az idősebbektől, hogy senkinek sem árt egy kis katonai kiképzés. Annyi bizonyos, hogy a kiképzésem után megkérgesedve, fáradtan jelentem meg a Néphadsereg Művészegyüttesének székházában.

Megérkezésemkor a nagyzenekar éppen a Háry szvitet gyakorolta. Leültem, és hallgattam a zenét. Úgy éreztem, hogy a pokolból a mennyországba kerültem. Ott is maradtam évekig.

Csodálatos időszak következett. Esztrád műsorokban énekeltem táncdalokat, és színdarabokban zenészként működtem közre. A katonaévek alatt a művészegyüttes társulatával többször bejártam az országot. A turnék alatt volt időm fotózni. A hetvenes évek képanyagának egy része ebben az időszakban készült.

Inotáról szerettél volna még valamit mesélni.

Harminc évvel később kocsival arra jártam, és hirtelen elhatározásból bementem a „kulturközpontba” ahol egykor az étterem játszottam.

Az előtérben a kávézó inkább kocsmaszerűnek tűnt, az étterem már nem működött. A pultos hölgy körülbelül velem egyidős lehetett. Egy ideig beszélgettünk a régi időkről, aztán a kedvemért kinyitotta az étterem ajtaját. Belépve rögtön megállapítottam, hogy semmi sem változott, minden olyan, mint régen. Aztán megláttam a helyet, ahol estéről estére, három hónapig zenéltünk. Megdöbbentem, és nem akartam hinni a szememnek. A falon egy körülbelül három méter hosszú és több mint egy méter magas gyönyörű fali kerámia dombormű volt látható. Azonnal felismertem Kovács Margit alkotását. Egyáltalán nem emlékeztem rá, de ott kellett, hogy legyen, mert mélyen be volt ágyazva a mögöttes betonfalba. A pultos hölgy látta, hogy lenyűgözve nézem a domborművet. Azt is észrevette, hogy meg vagyok döbbenve. Erre nem emlékszik? Nem, mondtam. Pedig higgye el, hogy már az én gyerekkoromban is itt volt.

Tudtam, hogy igazat mond, de nem fért a fejembe, hogy három hónapig szó szerint egy remekművel éltem együtt. Végig ott volt a hátam mögött, és nem maradt róla semmi emlékem.

Folytatás következik egy hét múlva