A filosefardísmo születése – a spanyol közéletben és kulturális életben a 19-20. század fordulóján

A spanyol közéletben és kulturális életben a 19-20. század fordulóján

 

1. A filosefardísmo történeti háttere és következményei

Egy 2015-ben meghozott törvény értelmében 2019 szeptember végéig nyújthatták be kérvényüket azok a szefárdok, akik az úgynevezett visszatérési törvény értelmében igényt tartottak a spanyol állampolgárságra. A minden ellentmondásával együtt szimbolikus értelemben mégis jelentős, és a szefárdok által régóta várt, erkölcsi elégtételnek tekintett lépés majd egy évszázad kampányának az eredménye. Eszmei hátterét Spanyolországban az úgynevezett filosefardísmo, azaz a szefárdok vagy a szefárd ügy szeretetének mozgalma teremtette meg. A kifejezést a spanyol tudomány használja annak a 19. század végén kibontakozó, kezdetben főleg liberális spanyol értelmiségi mozgalomnak a megnevezésére, amely a spanyolországi zsidó kultúra emlékeinek feltárását, Spanyolország zsidó örökségének ápolását, a szefárd közösségek védelmét, a szefárd kultúra lejegyzését és megőrzését, a szefárd zsidók repatriálását tűzte ki célul, valamint a spanyol zsidó kultúra integrációját, azaz értelmezésük szerint reintegrációját a spanyol kultúrába. A kulturális reintegráció gondolata – mint látni fogjuk – a szefárdok nyelvének státuszát is érinti majd, és komoly viták forrása lesz. Az alábbi tanulmányban a filosefardísmo mozgalmát és azoknak a személyiségeknek a tevékenységét és munkásságát kívánom bemutatni, akik a mozgalom és a repatriálási kampány vezetői vagy közreműködői voltak, és akik politikusként, tudósként vagy művészként elindították a 2015-ös törvényhez vezető folyamatot. Az orvos, filológus és szenátor Ángel Pulido (1852-1932), a filozófus Miguel de Unamuno (1864-1936), az író Benito Pérez Galdós (1843-1920), a filológus, folklorista és történész Ramón Menéndez Pidal (1869-1968), a muzikológus, folklorista Manuel Manríque de Lara és a költő, esszéíró, irodalomtörténész és műfordító Rafael Cansinos Assens (1882-1946) munkássága különböző módon járult hozzá a szefárdok „felfedezéséhez”, később a holokauszt idején a spanyol diplomaták embermentő tevékenységéhez, majd az említett törvény megszületéséhez.

1492-ben a Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd által kiadott kiűzetési rendelet véget vetett a királyság területén a több évszázadra visszanyúló zsidó történelemnek. Ettől az időszaktól kezdve egészen a 19. század végéig hivatalosan nem létezik zsidó élet Spanyolországban, és nem létezik hivatalosan zsidó kultúra sem. A vallásgyakorlat és a zsidó identitás fenntartása nem egyszerűen tiltottá vált, hanem egészen a 18. század végéig az inkvizíció brutálisan megkínozta és máglyahalálra ítélte azokat, akiket judaizálással, a zsidó vallás titkos gyakorlatával vádoltak. Ők az úgynevezett conversók vagy marranók,[1] ahogyan hosszú időn keresztül a szakirodalom is nevezte őket. A conversók, azaz a konvertiták olyan spanyol (és portugál) zsidók voltak, akik a kiűzetés után a maradás, és az ennek feltételéül szabott áttérés mellett döntöttek, vagy akiket a korábbi kényszerkeresztelési hullámok során erőszakkal kereszteltek meg. Ennek ellenére a zsidó vallás és kultúra egyáltalán nem vált történelemmé Spanyolországban, mivel számos converso, egyes esetekben – mint a Belmonte nevű falu lakói vagy a mallorcai xueta-közösség esetében – teljes közösségek ragaszkodtak zsidó identitásukhoz és vallási hagyományaikhoz, és a legnagyobb titokban gyakorolták és adtak tovább nemzedékről nemzedékre a judaizmus örökségét, amíg valamilyen módon lehetőségük nem nyílott a visszatérésre a judaizmushoz.

Paradoxonnak mondható, hogy miközben a spanyolok még a 19. században is számon tartották, hogy ki converso család leszármazottja, némi túlzással elfeledkeztek azokról a szefárdokról, akik 1492-ben tömegével a távozás mellett döntöttek, mert nem voltak hajlandóak feladni zsidóságukat. A szefárdok iránt először a modernkori Spanyolország társadalmi és gazdasági elmaradottságával szembenéző értelmiségiek kezdtek érdeklődést mutatni, akik a visszamaradottságért a kiűzetést és az inkvizíciót tartották felelősnek. Az 1840-es évektől kezdődően egyre több tanulmány és könyv hangsúlyozta a zsidók szerepét a középkori Spanyolország gazdasági és kulturális életének fejlődésében Az egyik első könyv Adolfo de Castro 1847-ben megjelent Historia de los judíos de España (A spanyolországi zsidók történet) című munkája volt, ami a kiűzetés előtti spanyolországi zsidó kultúrát magasztalta, valamint élesen elítélte a kiűzetési dekrétumot és az inkvizíció üldözéseit. Ennek ellenére Castro egy majdnem húsz évvel későbbi könyvében hitelt adott egy 1491-es vérvádnak.[2] Joseph Pérez a Los judíos en España munkájában ezt Castro „reakciós” fordulatának tulajdonítja, a magyarázat azonban ennél komplexebb lehet. A két könyv szemlélete közötti ellentmondás pontosan illusztrálja, hogy a múlttal való szembenézést a több évszázados, mindent átható zsidóellenesség árnyékában nem annyira a zsidók ellen elkövetett bűnök felett érzett bűntudat váltotta ki, hanem inkább az elmaradottság tudata. Benito Pérez Galdós, a spanyol irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja viszont 1877-ben megjelent, Glória című regényében szakít a zsidóellenes múlttal, és regénye zsidó főszereplőjét, Daniel Monzónt, nemeslelkű, erkölcsös fiatalemberként mutatja be, aki keresztény szerelmével együtt felülemelkedik szüleik vallási fanatizmusán.

A kiűzetés után vagy a későbbi századokban elmenekült szefárdokkal azonban Spanyolországnak a 19. század második feléig csak sporadikus kapcsolatai voltak, a politika alig-alig mutatott érdeklődést irántuk, az átlagemberek pedig gyakorlatilag semmi ismerettel nem rendelkeztek róluk. Így nem meglepő, hogy 1860-ban, Spanyolország marokkói hadjárata idején a spanyol katonák Tetuánban megdöbbenve tapasztalták, hogy a helyi zsidók valami archaikus spanyol nyelven üdvözlik őket. Joseph Pérez szerint:

„Óriási volt a meglepetés. A szefárdok felszabadítóként fogadták a spanyolokat: valami honfitársakhoz hasonlót láttak bennük, akik segíthetnek kiszabadulni nekik abból a nyomorból, amibe sokan belesüllyedtek.” [3]

A tetuáni zsidó közösség hangulata érthető volt, miután nem sokkal a spanyolok partraszállása előtt a muszlimok lerohanták és kifosztották a város zsidónegyedét. A spanyolok az első meglepetés után tudományos érdeklődéssel fordultak a marokkói szefárdok nyelve és kultúrája felé, különös tekintettel a népdalokra, azon belül is a románcokra. 1862-ben a spanyolok elhagyták a várost, de az ott maradó konzul szoros és jó kapcsolatokat alakított ki a zsidó közösséggel. A közösség több képviselője is ellátogatott Spanyolországba, ahol lelkes fogadtatásban részesültek. A spanyol kormány viszont nem igazán foglalkozott a kapcsolatok ápolásával, és ebbe az űrbe a francia zsidók által alapított filantróp szervezet, az Alliance Israélite Universelle (AIU – Egyetemes Izraelita Szövetség) lépett be. Az AIU azzal a céllal jött létre, hogy a szefárd és általában a keleti zsidóságot segítse. Tevékenységük, hatékony, modern iskolahálózatuk és a spanyol kormányok érdektelenségének következtében a szefárd kultúra a 20. századra meghatározóan frankofón kultúrává vált.

Hosszú ideig az egyetemi szabadság korlátozása elleni tiltakozásként 1876-ban létrehozott madridi Institución Libre de Enseñanza (Ingyenes Oktatási Intézmény) volt az egyetlen, szefárdokkal komolyabb kapcsolatot ápoló spanyol szervezet. Pedig a hivatalos Spanyolország érdeklődését számos spanyol diplomata próbálta felkelteni a szefárdok iránt – részint nemzetstratégiai okokból, részint személyes szimpátiától vezérelve. A 19. század végén, az oroszországi és balkáni közösségeket sújtó pogromokat követően az isztambuli spanyol nagykövet, Rascón gróf hívta fel a spanyol kormány figyelmét az egykori török birodalom területén élő spanyolzsidó nyelvet beszélő szefárd közösségekre. Rascón gróf francia mintára ambiciózus terveket terjesztett be a szefárdok támogatására, hangsúlyozottan a spanyol gazdaság és politika érdekében, de a spanyol kormány figyelmen kívül hagyta javaslatait.[4] A szefárd-ügy akkor került középpontba, amikor 1903-ban Dr. Ángel Pulido (1852-1932) – orvos, nyelvész, filológus, liberális politikus és a spanyol parlament, a Cortes Generales szenátora – meglátogatta Bécsben tanuló fiát. Pulido egy Budapestről Szerbiába tartó hajókirándulás során megismerkedett Enrique Bejaranóval, a bukaresti szefárd iskola igazgatójával és feleségével, ezt követően pedig számos szefárd értelmiségivel épített ki kapcsolatokat, sőt, személyes barátságot.

Ez a jól ismert történet a kezdete Ángel Pulido kampányának, amelyet a szefárdok, vagy ahogyan ő hívta őket: españoles sin patria, azaz haza nélküli spanyolok repatriálásáért indított, és amit a spanyol liberális politika gyorsan felkarolt. Pulido kampánya számos területre kiterjedt: sürgette a kormányt, hogy nevezzenek ki konzulokat a Balkán főbb városaiba, akik konzuli védelmet vállalnának a szefárdok fölött; spanyol tannyelvű iskolák létrehozását javasolta az AIU iskoláinak mintájára és kereskedelmi kapcsolatok létesítését szorgalmazta a helyi szefárdokkal. A repatriálást azonban nem tömeges visszatérésként képzelte el – ezt „őrültségnek” gondolta –, hanem mint „a zsidó-spanyol nép visszahódítását”.[5] Pulido vitathatatlanul rokonszenvet érzett a szefárdok iránt, de a több évszázados zsidóellenesség az ő attitűdjét is befolyásolta, és hogy az ellentmondást feloldja, a szefárdokat az askenázi zsidók fölé emelte.[6] Ennek következményeként a filosefardísmo egyik irányzata nyakatekert logikával megteremti az „antiszemita filoszefardizmust”,[7] és éles megkülönböztetést tesz az askenázi és a szefárd zsidóság között. Pulido kampányával a spanyol nemzeti érdekeket és Spanyolország befolyási övezetének kiterjesztését tartotta szem előtt, másik oldalról azonban viszonya a szefárdokhoz mélyen emocionális és romantikus alapokon állt. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy meghatotta a szefárdok évszázados ragaszkodása spanyol eredetű kultúrájuk iránt, és tisztelettel fordult a szefárd közösségek felé. 1905-ben jelentette meg a Los españoles sin patria y la raza sefardí (Haza nélküli spanyolok és a szefárd faj)[8] című művét, ami kampányának egyfajta „hivatalos” kezdete és proklamációja volt. A könyvben több száz levelet közölt a balkáni szefárd közösségekkel folytatott levelezéséből. A könyv kiváltotta a konzervatív egyházi körök rosszallását, és 1910. március 7-én egyházi indexre került. Pulido törekvéseinek ugyanakkor nemcsak a konzervatív klérus körében voltak ellenzői, de a szefárdok között is, különösen a cionisták ellenezték a spanyol befolyás lehetséges erősödését. A repatriálás gondolata és az a tény, hogy Pulido és követői „haza nélküli spanyolokként” tekintettek a szefárdokra, a ladino nyelvvel kapcsolatos spanyol tudományos attitűdöt is meghatározta. A spanyol tudományosság a mai napig is inkább nyelvtörténeti jelenségként tekint a ladino nyelvre, amelynek revitalizációs törekvéseit figyelmen kívül hagyja, vagy éppen ellenzi.[9] Ez az álláspont a szefárd szervezetek számára elfogadhatatlan, és gyakran vált ki keserű tiltakozásokat.

A kampány azonban nem sokkal kezdete után számos pozitív eredményt is hozott. 1910-ben XIII. Alfonz védnöksége alatt létrehozták a Spanyol-Héber Uniót a spanyol-szefárd kapcsolatok ápolására, Marokkóban pedig királyi védnökséggel iskolákat alapítottak. Szimbolikus értelemben a legfontosabb lépés az volt, amikor 1909-ben megnyílt Spanyolország első újkori zsinagógája, és ezt követte 1920-ban a konzervatív és republikánus politikusok által közösen alapított Szefárdok Egyetemes Házának a megnyitása, majd ugyanebben az évben a madridi zsidó hitközség megalakulása. 1915-ben a madridi egyetemen héber tanszéket hoztak létre, amelynek vezetésére Abraham Shalom Yahuda (1877-1951) professzort kérték fel, aki 1915-1922 között tanított ott zsidó irodalmat, történelmet és arab kultúrát, több fontos forrásanyagot kutatott fel és publikált spanyol levéltárakból, emellett aktív kapcsolatot tartott fent madridi, toledói és lisszaboni akadémiai körökkel, sőt, XIII. Alfonz királlyal is baráti kapcsolatokat ápolt.

A spanyol politika ezekben az években kezd foglalkozni a szefárdok állampolgársághoz jutásának megkönnyítésével is. 1916-ban a spanyol kormány védett státuszt adott a szefárdoknak, ami általános – tehát nemcsak egy-egy országra terjedő – konzuli védelmet jelentett, és spanyol útlevélért is folyamodhattak. Primo de Rivera diktatúrája idején, 1924-ben egy, a 2015-ös törvényhez hasonló törvény lehetővé tette, hogy a szefárdok 1930 decemberéig benyújthassák állampolgárság iránti igényüket. A francóista diktatúra szefárdokkal kapcsolatos politikáját viszont számos ellentmondás jellemzi, Joseph Pérez és Gozalo Álvarez Chillida szerint ez az időszak a „jobboldali filosefardísmo” korszaka volt,[10] és az „antiszemita filosefardísmo” gyakorlatilag a hivatalos politika része lett. Maga Fransisco Franco már 1926-ban a Revista de Estudios Coloniales című lapban foglalkozott a szefárdokkal, akiknek erényeit szembe állította szembe a „mórok” „barbárságával.”[11] Franco a spanyol felsőbbrendűség egyik bizonyítékaként arra hivatkozott, hogy a spanyol nemzet a zsidókat is képes „megtisztítani” és szefárddá tenni,[12] azaz átvette és tovább fejlesztette Pulido gondolatát a szefárdok magasabbrendűségéről az askenázi zsidókkal szemben. Ezzel az abszurd gondolattal Franco a szefárdokat gyakorlatilag hispanizálja és szinte leválasztja a zsidóságról, de a francóista Spanyolország gyakran korántsem bizonyult következetesnek a szefárdokkal kapcsolatban. Ennek egyik következményeként a holokauszt idején a hivatalos spanyol politika csak a „spanyol alattvalók” segítését irányozta elő a diplomatáknak. A megszállt országokban diplomáciai szolgálatot ellátó misszióvezetők és konzulok többsége azonban, a hivatalos utasítással ellentétben, automatikusan spanyol iratokkal látta el a hozzájuk forduló szefárd zsidókat, sőt, az askenázi zsidókat is. Többek között Ángel Sanz Briz nagykövetként – Giorgio/Jorge Perlasca segítségével – Budapesten, Julio Palencía Álvarez szófiai nagykövet Bulgáriában, Bernardo Roldán, Eduardo Gasset, Díez de Ulzurrun franciaországi és Sebastian Radigales athéni konzulok vagy Ginés Vidal nagykövet és munkatársa, Federico Oliván Berlinben végeztek embermentő tevékenységet, önkényesen kitolva az 1924-es törvény 1930-ban lejárt határidejét.

Az állampolgársághoz jutás feltételei csak 1977-ben egyszerűsödtek újra számottevően, amikor az első demokratikusan választott Cortes megszavazta, hogy két év spanyolországi tartózkodást követően a szefárdok is kérvényezhetik az állampolgárságot, hasonlóan a dél-amerikai, andorrai és filippinó közösségekhez. A törvényt előterjesztő Ernest Lulch nemcsak Pulido kampányára hivatkozott, de érvei között az is elhangzott, hogy Spanyolország ezzel a törvénnyel súlyos történelmi adóságot törleszt, és tartozik vele a szefárdoknak a kiűzetés miatt.[13] A szefárdok által régen várt, a bevezetőben ismertetett törvényt pedig 2014-ben Mariano Roy konzervatív kormánya terjesztette be.

​2. A filosefardísmo és a spanyol értelmiség

Pulido kampánya nemcsak a politikai életben keltett nagy érdeklődést, hanem a kulturális életben is, és támogatói között az irodalmi és tudományos élet több kimagasló személyiségét is megtaláljuk. A már említett Miguel de Unamuno, Benito Pérez Galdós, Ramón Menéndez Pidal, Manuel Manrique de Lara vagy éppen Rafael Cansinos Asséns mellett érintőlegesen bár, de ide kívánkozik a Magyarországon is jól ismert argentin író, Jorge Luis Borges, azaz teljes nevén Jorge Francisco Isidoro Luis Borges Acevedo neve is. Borges zsidóság és Izrael iránti vonzódása, műveinek zsidó vonatkozásai jól ismertek olvasói számára, és magát az írót, hasonlóan a mestereként tisztelt Cansinos-Asséns-hez – aki, mint látni fogjuk, magát conversók leszármazottjának tekintette – erősen foglalkoztatta esetleges converso háttere. Egy 2019 májusában megjelent könyv szerint többször is utalt arra, hogy anyai családnevét, az Acevedo nevet, szefárd zsidó névként azonosítják,[14] és 1934-ben az argentin Megáfono című lapban „Yo, judío” („Én, a zsidó”) című írásával válaszolt egy őt ért antiszemita támadásra, nem cáfolva, hogy zsidó lenne – ami az Argentínában is egyre erősebb antiszemita légkörben nem kis bátorságról tanúskodott. Hogy Borges-nek valóban voltak-e converso gyökerei vagy sem, az a mai napig vita tárgya, ami biztos, hogy számos zsidó témájú elbeszélést és verset írt, alaposan ismerte a zsidó kultúrát, és sokszor kifejezte szimpátiáját Izrael Állam iránt, ahova többször is meghívták – egyszer maga Ben Gurion, akivel személyes barátságot ápolt.[15]

A filosefardísmo pártolói közül többen is kötődtek a Generación del 98 (’98-as Generáció) csoportjához. A ’98-as Generáció soha nem volt egységes, az is viták tárgya, hogy voltaképpen kiket is tekinthetünk a tagjainak. Az elnevezést José Martínez Ruiz találta ki 1913-as La generación de 1898 (Az 1898-as generáció) című esszéjében. A név a csoport születésének történeti-társadalmi hátterét meghatározó, Spanyolországot megrengető 1898-as eseményekre utal: a kubai, Puerto Rico-i, Fülöp-szigeteki gyarmatok elvesztésére és a spanyol–amerikai háborúban elszenvedett vereségre. A generáció tagjainak többsége a hetvenes években született, és pályájuk éppen ezekben az években vette kezdetét. Számos kérdésben megosztottak voltak, néhányan antiklerikális álláspontot képviseltek, míg mások a spanyol katolicizmus hívei voltak. Azonban a csoporthoz erősebb-lazább szálakkal köthető alkotókat összekötötte a spanyol művészeti és szellemi élet kulturális és esztétikai megújításának szándéka. Mindannyian osztoztak abban a meggyőződésben, hogy Spanyolország szellemi-spirituális megújítására van szükség ahhoz, hogy megoldást találjanak a társadalmi problémákra, az ország régi fényének újrateremtésére, és hogy megalkothassák a modern Spanyolország identitását.[16]

A Generación del 98 és a filosefardísmo metszéspontjába tartozott a filozófus Miguel de Unamuno, Ramón Menéndez Pidal, Benito Pérez Galdós, Manrique Lara és Rafael Cansinos-Asséns is, akik többé-kevésbé kötődtek mindkét mozgalomhoz. Az Észak-Afrikában, a Balkánon vagy Törökországban élő szefárdok, mint „haza nélküli” spanyolok részint „természetes” szövetségesnek tűntek a spanyol értelmiség számára, részint viszont a spanyol identitás újradefiniáláshoz is kiindulópontot tudtak nyújtani[17] azáltal, hogy évszázadokon keresztül fenntartották az aranykori spanyol kultúra tudatát és örökségét. Lara – és általában a spanyol irodalomtörténet – például a spanyol románcirodalom rekonstruálásához rengeteg anyagot talált a balkáni szefárd románcirodalomban. Ezért érdemesebb kicsit részletesebben megvizsgálnunk Lara és a többiek helyét a filosefardísmo mozgalmában.

Miguel de Unamuno y Jugo (1864-1936) a fentiek közül talán a legismertebb személyiség Magyarországon. A salamancai egyetem professzora író, költő, drámaíró is volt, de leginkább teoretikusként, filozófusként és esszéistaként vált világhírűvé. Több spanyol értelmiségihez hasonlóan Unamunónak is kiterjedt kapcsolatai voltak szefárd értelmiségiekkel, és különösen a ladino nyelv iránt lelkesedett. Ismerte a héber karaktereket, és számos ladino nyelvű könyvet olvasott. [18] A ladino iránti rajongását egy 1928-as verse is kifejezi:

Spanyol nyelv, ladineált

amivel siratta, Ciont

és téged, Spanyolországot, a szállást

vigasztalás fészkét.[19]

Unamuno szimpátiáját és érdeklődését a szefárdok Spanyolország iránti nosztalgiája és spanyol nyelvű kultúra megőrzése vívta ki, ugyanakkor érezhetően jól ismerte a szefárd emlékezet, identitás és történeti tudat alapjának számító kettős kiűzetés gondolatát, ami összeköti a Templom lerombolásának és a zsidók elűzésének traumáját az 1492-es kiűzetés tragédiájával. Sőt, verse alapján ismeri azt a szefárd románcot is, ami a kettős kiűzetés fájdalmát fogalmazza meg: „Perdimos bella Sión, perdimos también España” („Elvesztettük szép Ciont, elvesztettük Spanyolországot is”).

Unamuno lelkesedését azonban még inkább felülmúlta Benito Pérez Galdós (1843-1920) érdeklődése. Az író, aki a 19. századi spanyol realista regény legjelesebb képviselője volt, és egyes vélemények szerint a Cervantes utáni második legnagyobb spanyol regényíró. Ezen felül számos drámát is írt, és politikusként részt vett a spanyol közéletben is. 1912-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, ami azonba kivívta a spanyol konzervatív egyházi körök felháborodását Galdós antiklerikalizmusa miatt. Galdós a Glória című regényében – mint fentebb láttuk – nemeslelkű zsidó karaktert teremtett és aktívan vett részt a filosefardísmo mozgalmában. Részvételét rendszerint megemlítik a mozgalommal foglalkozó munkák, ennek ellenére – ahogyan azt Venon A. Chamberlin megjegyzi „Galdos and The Movimiento Pro-Sefardita” című 1981-es tanulmányában – az életrajzok és a monográfiák nem tárgyalják Galdós érdeklődését és a mozgalomhoz fűződő kapcsolatát.[20] Chamberlin a Pérez Galdós Múzeumban őrzött levelek alapján próbálta rekonstruálni az író tevékenységét, amelyekből kiderül, hogy Galdós Pulido kérésére több regényének példányait is elküldte szefárd ifjúsági csoportoknak, azzal a céllal, hogy a szefárd fiatalok hozzáférhessenek kortárs spanyol irodalmi művekhez, erősítendő spanyol nyelvtudásukat. Levelezésben állt szefárd személyiségekkel, és tagja volt egy spanyol-szefárd szervezetnek is, valamint – Pulidóval együtt – a La Liga Española para la Defensa de los Derechos del Hombre y del Ciudadano (Spanyol Liga az Emberi és Polgári Védelméért) nevű szervezetnek, amely 1916-ban levélben tiltakozott az ellen, hogy az olasz kormány török állampolgársáságú szefárdokat internált. A levél aláírói kinyilvánították, hogy a szefárdokat spanyol állampolgárokként kell kezelni – amit az olasz kormány elfogadott. A levél második aláírója Galdós volt.

Miközben Unamunót és Pérez Galdós-t a rokonszenv kötötte a mozgalomhoz, Menéndez Pidal és Lara a személyes szimpátián túl a szefárd folklór kutatásában is komoly eredményeket értek el, jelentős mértékben hozzájárulva a szefárd kultúra megismeréséhez és megőrzéséhez. Ramón Menéndez Pidal (1869-1968) filológus, történész, folklorista volt, elsődlegesen a spanyol középkor specialistája. 1907-ben ő állította össze az első szefárd románcgyűjteményt a marokkói szefárd közösségekben gyűjtött románcokból, és több ezer románc szövegét és dallamát jegyezte le a balkáni, törökországi szefárd közösségekben is. Mint más spanyol értelmiséginek, neki is kiterjedt szakmai és baráti kapcsolati voltak a szefárd világban, de Menéndez Pidal volt az egyetlen, aki ellátogatott a Szentföldre, pontosabban már Izrael Államba, 1964-ben. Diego Catalán szerint a tudóst nagyon foglalkoztatta a szefárd bevándorlók integrációja és a szefárd örökség megőrzésének lehetősége.[21] Felvette a kapcsolatot Moshe Attias-szal, a jeles izraeli szefárd irodalmárral-folkloristával, románckutatóval; és 95 évesen Izraelbe utazott, ahol a helyi szefárd vezetőkkel és közösségekkel találkozott, majd Izrael lelkes csodálójaként tért haza. Látogatása azonban túlment az udvariassági gesztusokon. Izrael és Spanyolország között ekkor nem voltak diplomácia kapcsolatok, és Menéndez Pidal nem habozott ezt szóvá tenni:

Ebben az országban van 300 000 ember, aki beszéli a djudeoespanyolt. Micsoda bűn megfeledkezni róluk! Spanyolország 300 000 potenciális nagykövete, akiknek az unokái elfelejthetik a nyelvet, egyszerűen azért, mert Spanyolország ma nem tartja szükségesnek, hogy egyetlen nagykövetet küldjön [ide], hogy vigyázzon rájuk![22]

Manuel Manrique de Lara (1863-1929) munkássága talán kevésbé nagy volumenű, mint mesteréé, Menéndez Pidalé, akinek szefárd gyűjteménye ma a világ legjelentősebb szefárd románcarchívuma, de nem kevésbá jelentős. A spanyol zenetudomány eddig nem foglalkozott komolyabban munkássága feldolgozásával, noha gazdag életművet hagyott maga után. Elsődlegesen zeneszerző és zenetudós volt, Enrique Granados-szal és Isaac Albénizzel együtt a Generación 98 zenészcsoportjához tartoztak; azonban komoly katonai karriert is befutott, dandártábornoként vonult nyugdíjba. 1910-1916 között gyűjtött szefárd balladákat, Menéndez Pidal irányítása alatt. Boszniai utazása során ismerkedett meg a Levi-családdal és hét gyermekükkel, és szoros barátságot kötött az öt lány egyikével, Lunával, aki később Laura Papo Bohoreta (1891-1942) néven vált ismerté, és akinek írói, drámaírói munkássága iránt az utóbbi években komoly tudományos érdeklődés bontakozott ki; történetét pedig unokahúga, Gordana Kuić regényként is megírta Balada o Bohoreti (Ballada Bohoretáról) című regényében.[23] Bohoretát nagyrészt Lara példája és biztatása inspirálta arra, hogy maga is gyűjtse a szarajevói folklórt, különösen a románcokat, amelyek közül többet későbbi drámáiban is megörökített. Lara – és Bohoreta – a holokauszt előtt, az utolsó pillanatban gyűjtötték össze azt a hagyományt, amit néhány évvel később a soá elpusztított.

(A tanulmány második, befejező részét hamarosan közöljük.)

Jegyzetek

[1] A „marrano” kifejezés etimológiája meglehetősen homályos, azonban durva gyalázkodásként spanyol és portugál közhasználatban azt jelentette, hogy „hitvány disznó”, ezért én minden esetben a converso kifejezést használom.

[2] Pérez, Joseph. 2005. Los judíos en España. Madrid: Marcial Pons, p. 292.

[3] In: Pérez, 2005, p. 296. A spanyol fordítások itt és a továbbiakban is tőlem származnak, PSZ.

[4] Pérez, 2005, pp. 298-299.

[5] Pérez, 2005, p. 301.

[6] Pérez, 2005, pp. 301-302.

[7] Álvarez Chillida, Gonzalo. 2007. ”La eclosión del antisemitismo español: de la II República al Holocausto2”. In: Gonzalo Álvarez Chillida y Ricardo Izquierdo Benito (ed). El antisemitismo en España. Ediciones de la Universidad de Castilla-La Mancha, Cuenca, pp. 261-263.

[8] Pulido Fernández, Ángel. 2016. Los españoles sin patria y la raza sefardí. Riopierdas, Zaragoza.

[9] Czöndör, Klára. 2008. A szefárd zsidók nyelve a történelem tükrében. Piliscsaba, PPKE. 164-165.

[10] Álvarez Chillida, Gonzalo. 2007. p. 181.

[11] Pérez, 2012, p. 313.

[12] Álvarez Chillida, Gonzalo. 2007, pp. 188-189.

[13] Álvarez Chillida, Gonzalo. 2002. El Antisemitismo en España. La imagen del judío (1812-2002). Marcial Pons, Madrid, p. 463.

[14] Borges, el judaísmo e Israel. Edición especial 70 años de Amistad Israel-Argentina. 2019. Embajada de Israel en Argentina, Buenos Aires, p. 61, 66.

[15] Borges és Izrael kapcsolata, illetve a Ben Gurionnal ápolt barátsága alaposan dokumentált témák, legutoljára 2022-ben, egy Buenos Aires-ben rendezett kiállításon foglalkoztak vele részletesebben. Lásd: Melamed, Juan. 2022. „Renowned author’s passion for Israel, Judaism showcased in Buenos Aires.”, in: https://www.timesofisrael.com/renowned-authors-passion-for-israel-judaism-showcased-in-buenos-aires/ 11 November 2022. és Borges, el judaísmo e Israel, pp. 41-46.

[16] A mozgalomról magyarul részletesen lásd: Csejtei Dezső. 1998. „A 98-as nemzedék és a spanyol történelem”. In: Aetas, 1998/4, pp. 12-30.

[17] A filosefardísmo és a spanyol nemzeti identitás újraalkotásának kérdéséről lásd: Gibbons, Christian. 2020. Crisis, Memory, and Change: The Philosephardic Reinterpretation of Spanish National Identity. MA-thesis (kézirat), CEU.

[18] Chamberlin, Venon A. 1981. „Galdos and The Movimiento Pro-Sefardita.”, in: Anales Galdosianos, 16 (1981), p. 93. Online hozzáférés:

https://kuscholarworks.ku.edu/bitstream/handle/1808/24271/chamberlin_1981_movimiento.pdf?sequence=1

[19] Idézi: Rosario García, María de; Cadavid, Margarida. 2011. Los sefardíes en Colombia. Editoriad Universidal de Rosario. p. 58.

[20] Chamberlin, 1981, 91.

[21] Catalán, Diego. 2001. El archivo del Romancero, patrimonio de la humanidad. Historia documentada de un siglo de historia. Fundación Ramón Menéndez Pidal-Seminario Menéndez Pidal-Universidad Complutense.

Online hozzáférés:

https://cuestadelzarzal.blogia.com/2010/102801-7.-men-ndez-pidal-en-israel-y-el-romancero-sefard-1964.php

[22] Uo.

[23] Kuić, Gordana. 2018. Balada o Bohoreti. In: Kuić, Gordana: Tetralogija Magični Svetovi Gordane Kuić (Duhovi nad Balkanom/Legenda o Luni Levi/Bajka o Benjaminu Barhu/Balada o Bohoreti). Vulkan, Beograd.