A cservenkai exhumálások története

A szerbiai Borból Magyarországra vezényelt munkaszolgálatosok gyalogmenete 1944. október 5-én érte el a nyugat-bácskai Cservenka községet. A magyar katonák kísérte csoport létszáma ekkor mintegy 3000 főt számlálhatott.

A zömében bácskai svábokból verbuválódott Waffen-SS alakulatok katonái erőszakkal átvették a magyaroktól a munkaszolgálatosok feletti irányítást. A helyi téglagyárba terelték a zsidókat és a Jehova Tanúit. A kilenc nazarénust a község egyik istállójában helyezték el. A zsidó munkaszolgálatosok szisztematikus legyilkolása két nappal később, október 7-én éjszaka kezdődött el és másnap hajnalig tartott. A német katonák, a magyar katonai keret támogatásával mintegy ezer zsidót gyilkoltak meg. Az élve maradt zsidókat SS-katonák több csoportban Zomborba kísérték. Innen az egyik gyalogmenet a Gádor–Hadikfalva útvonalon érkezett meg Bajára, míg a másik csoport Monostorszegen, Bezdánon, Kiskőszegen és Udvaron át érte el Mohácsot. A menetek Cservenka és a mai magyar–szerb (Hadikfalva) és magyar–horvát (Udvar) határig összesen mintegy 400-500 főt veszítettek. A magyar keret a Jehova Tanúit és a nazarénusokat először szintén Zomborba, majd innen vonaton Szentkirályszabadjára kísérte, ahol a Cservenkán elvált bori munkaszolgálatos csoportok ismét találkoztak.

 

A Cservenkától Hadikfalváig, valamint Udvarig terjedő útszakaszon a bori zsidó munkaszolgálatos halottak összegyűjtésének és eltemetésének, majd ismételt exhumálásának és újratemetésének eddig feldolgozatlan a története. A történtek kutatását számos tényező gátolta. A tömeggyilkosság áldozatainak számbeli nagysága, az elkövetés helyének földrajzi kiterjedtsége és az anyagi korlátok hatalmas terhet róttak a helyi adminisztrációra. A halottak számbavételét és exhumálását akadályozta Tito marsall nemzetiségi és elnyomó politikája, a terület népességi viszonyainak megváltozása, a vérengzés bácskai elkövetőinek ismertsége és büntetlensége, valamint a történtekkel való szembenézés elmaradása. Mindezek miatt az áldozatok kegyelettel történő eltemetése csak részben sikerült, és az áldozatokra való méltó emlékezés is ellentmondásos. A tanulmány nem kisebb feladatra vállalkozik a tömeggyilkosság után közel 80 évvel, hogy megnevezze a halottak eltemetési helyeit, összeállítsa az exhumálások és újratemetések kronológiáját, elkészítse az áldozatok exhumálástörténetét.

 

A Cservenkán és az országutak mellett meggyilkolt bori munkaszolgálatos áldozatok döntő többsége agnoszkálás nélkül alussza örök álmát. A hozzátartozók döntő többsége éppen ezért máig úgy gondolja, hogy a családtagja Borban halt meg, onnan nem jött haza. A bori munkaszolgálat áldozatainak döntő többsége azonban Szegedtől mintegy 80 kilométerre (Cservenka) vagy a mai déli határvonaltól néhány kilométerre (Zombor, országutak mellett) nyugszik.

A cservenkai téglagyár első és harmadik udvarán hasonló nagyságrendben maradtak halottak a német és magyar katonák elvonulása után. A halottak a kisebb és a nagy téglagödrökön kívül a téglagyárak egész területén nagy számban fordultak elő. A községen a vérengzés befejezése után átvonuló munkaszolgálatosok is számottevő veszteséget szenvedtek el. A téglagyárak területén hagyott és odavitt áldozatok számát a hivatalos iratokban, a visszaemlékezésekben egyaránt 700-1000 főre becsülték. A német katonák a halottak eltemetéséről sehol sem gondoskodtak, egyedül a halálárokban lévő tömegsírra hánytak némi földet. Az egyik horvát partizánegység, köztük Eszéki Frigyessel, ez alól a vékony réteg alól mentette a menthetőket. A téglagyárak udvarán maradt temetetlen áldozatok eltemetéséről elsőként még az orosz csapatok bevonulása, azaz 1944. október 14-e előtt a magyar közigazgatás gondoskodott. Az 1944. október 11-én összegyűjtött temetetlen halottakat a téglagyár egyik szakadékába dobták, mésszel leöntötték, és a szakadék melletti domboldalról, felülről földet szórtak rá. Az ily módon betemetett szakadék konkrét helye nem lokalizálható, de nagyjából meghatározható. Ez pedig minden bizonnyal az első téglagyár mögött húzódó szakadék lehetett. Tehát a vérengzés után három nappal azokat a halottakat gyűjtötték össze és dobták a szakadék mélységű árokba, akik meghatározóan az első téglagyár területén, a föld felszínén elásatlanul, még földdel is beszóratlanul hevertek. Az 1944. december 19-i, az 1945. január és az 1945. október eleji exhumálások valójában eltemetések, kiásások, újraeltemetések és visszatemetések voltak. A betemetett első téglagyári szakadékban lévők kihantolása nem történt meg. A cél a temetetlen halottak elföldelése, a járványveszély elhárítása és a téglagyári termelés zavartalan biztosítása volt. A téglagyárak területén maradt és 700-1000 főre becsült áldozat földi maradványainak egy része tehát kihantolásra, majd a téglagyárak területén való újra eltemetésre került. Az áldozatok másik része viszont a szakadékban maradt. Bármelyik udvarban érte is őket a halál, földi maradványuk nem hagyta el a téglagyárak szakadékokkal övezett területét. Később, az egyetlen hivatalos exhumálásként emlegetett, 1957. november 4–5-én elvégzett kihantolás hozott részleges változást. Ekkor került sor a 465 fő exhumálására és a zombori izraelita temetőbe szállítására. A téglagyárak területén később sem folyt semmilyen kutatás vagy exhumálás, tehát a 700-1000 áldozat közül 235–535 fő alussza örök álmát a téglagyári szakadékban. Az első téglagyárnak minden bizonnyal a korabeli, keleti kerítés vonalában lévő szakadékában. Mai megközelítésben ez azt is jelenti, hogy a kb. 1948 óta Jedinstvo [Egyesült; Egyesített] nevű téglagyárnak a sorozatos és jelentős bővítései, modernizálása során a szakadék fölé betonalapú, esetleg fedett gyárépületek kerültek. Személyes bejárásaim során ennek természetesen nem lelhettem meg a nyomait, viszont a fejlesztésekre vonatkozó építési tervdokumentáció alapján pontosan meghúzható lenne a korabeli kerítés és egyben a szakadék sávja.

Az országutak mellett megöltek száma mintegy 400 fő volt. Az áldozatok földi maradványának további sorsa, az arányokat tekintve hasonló a téglagyárakban megöltekéhez. Az ósziváci temetőben eltemetetteket, valamint a két méter mélyen elhantoltakat nem vitték át a zombori izraelita temetőbe. Ide kizárólag a szovjet csapatok bevonulását követően szállítottak halottakat. Ezt követően 1948-ig – dokumentálhatóan – folyamatos helyzetfelmérés, tervezgetés, levelezés zajlott az országutak mellett lévő áldozatoknak a zombori izraelita temetőbe viteléről. A halottak összegyűjtésére és ideszállítására azonban végül nem került sor. Becsülni tudjuk csak, hogy a mintegy 400 halottnak körülbelül fele maradhatott a meggyilkolásuk helyén és a másik fele került a zombori izraelita temetőbe. A téglagyárból 1957-ben ideszállított 465 fő minden bizonnyal a már meglévő, az országutak mellől 1944 októberében idehozott és itt eltemetett mintegy 200 fővel azonos sírba került. Számszerűen ez összesen 665 fő, amely alatta marad a sírhelyen nevesített 700-as számnak, miközben biztosra vehető, hogy ez is csak becsült adat.

Az áldozatok ennek megfelelően, exhumálási és kegyeleti szempontból két, arányaiban megegyező csoportba oszthatók. A „számontartottak” csoportjába tartoznak a zombori és az ósziváci izraelita temetőkben nyugvók, akiknek a nyughelye közös abban, hogy egyaránt Cservenkától távol, egyházi fenntartású, elvileg látogatható, de zárt temetőben van. A különbség nem kizárólag a temetők Cservenkától való távolságában, az oda eltemetett bori munkaszolgálatosok számában, hanem az azonosításuk arányában is van. Lényeges különbség, hogy az ósziváci izraelita temetőben eltemetettek sírja teljes feledésbe merült és izraelita hitközség hiányában a temető sem látogatható. A „számon nem tartottak” közé azok tartoznak, akik a cservenkai téglagyár szakadékában nyugszanak, és akiket az országutak mellett temettek el. A cservenkai téglagyár kerítésén belül, egy zárt ipari területen lévő épületen található emléktábla kizárólag és pontatlanul az ott lemészárolt „többszáz” (sic!) zsidóra emlékezik. A vérengzés ezen helyszíne teljesen „visszaalakult” a békés ipari termelés helyévé. Az országutak mellett eltemetettek sírjai szintén a „számon nem tartottak” közé tartoznak, mivel, ha néhány áldozat nevét fel is jegyezték, a sírok és tömegsírok jeltelen sírhantok maradtak. Ezeket pedig hamar birtokba vette a természet vagy területe ismét része lett a mezőgazdasági termelésnek. Cservenka település, a téglagyár és az országutak melletti területek papíron végleg megszabadultak a corpus delictiktől.

Az áldozatok tehát sem Cservenkán, sem máshol nem kaptak köztéri emlékművet vagy emléktáblát. Mindez annak kinyilvánítása is egyben, hogy Cservenkának mint településnek nincs köze a történtekhez, legalábbis nem akar emlékezni erre. A halottak idegen helyre való „kitelepítése”, az emlékezés helyeinek „elidegenítése” hozzájárult ahhoz, hogy a vérengzés ismerete nem része a kitelepítettek, az ott maradtak identitásának és Cservenka történetének.

Cservenka nemcsak hogy nem akar emlékezni, de alig volt kinek visszaemlékezni. A község demográfiai összetétele ugyanis teljesen megváltozott a második világháború alatt és az utána következő években. A zsidókat elhurcolták, a cservenkai zsinagógát lerombolták, a svábok és magyarok döntő többségét kitelepítették vagy megölték, a templomaikat, így az evangélikus és református templomot szintén lerombolták. Helyükbe a vérengzésekről mit sem tudó szerbeket telepítettek be a távoli Boszniából, Hercegovinából és Montenegróból. Ők biztosan nem hallották a tömeggyilkosság éjszakáján a lövéseket, semmit sem tudtak a bori munkaszolgálatos zsidókról, sem pedig a vérengzésben részt vevő bácskaiakról és azok esetleg otthon maradt ismerőseiről. Ők még a község történetét sem ismerték. A kitelepítetteknek, akik Nyugat-Németországban új hazára találtak, lett volna mire emlékezniük, de erre nem voltak képesek. Máig szinte kizárólag saját kálváriájukra hajlandók emlékezni. Mindez talán jobban érthetővé teszi az exhumálások félbeszakításának, majd pedig befejezetlenségének történetét.

A leírtak számos kérdés feltevését teszik szükségessé. Nem könnyű megválaszolni őket. Miért volt tíz évre szükség a téglagyári exhumáláshoz? Miért merült feledésbe az összes korábbi részleges exhumálás? Az eredeti szándéktól eltérően miért hagyták az áldozatok közel felét egy elfeledett és végül beépített szakadékban? Miért hagyták az országutak mellett megölt áldozatoknak szintén mintegy felét a meggyilkolásuk helyén nyugodni? Milyen tényezők akadályozták az eredeti és sokszor átgondolt terv megvalósítását? Az ismert helyszínek ellenére miért övezi máig a teljes feledés az összes áldozat mintegy 42 százalékának nyugvóhelyét? Sorstársaikkal ellentétben miért nem kaphatták meg ők is a végtisztességet? Miért szerepelnek pontatlan és hamis adatok a zombori izraelita temetőben lévő tömegsíron és a téglagyár falán lévő emléktáblán? Miért nincs az áldozatoknak Cservenkán vagy máshol köztéri emléktáblája és emlékműve? A kérdések megválaszolását csak a tágabb történelmi összefüggések ismeretében lehet megkísérelni.

A halottakról való megfelelő gondoskodásra a Bácska végleges elhagyására kényszerülő magyar csendőrségnek nem volt elég ideje. A közegészségügyi helyzet megoldásán túlmenően nyilván nem tartották fontosnak, hogy a magyar részvétellel történt tömeggyilkosság zsidó áldozatainak összegyűjtéséről bármilyen dokumentáció készüljön. Ez egyben a tömeggyilkosság tényének dokumentálása is lett volna. A szovjet csapatok – szintén közegészségügyi okokból –, azonnal elrendelték a számukra irreleváns körülmények között megölt bori munkaszolgálatosok földi maradványainak összegyűjtését. A szovjet katonák nyomában érkező partizánokat, majd a Népfelszabadító Bizottságot, a helyi szerb lakosságot elsősorban szintén nem a megölt magyar zsidók eltemetése foglalkoztatta, hanem – a közfeladatok ellátása mellett – az 1942 elején a magyar megszállás nyomán ért sérelmek megbosszulása. Ekkor ugyanis a magyar katonák által a Délvidéken végrehajtott „tisztogatási akció” („hideg napok”) során több mint 3000 ártatlan szerbet és zsidót öltek meg. Nagyon sokakat közülük ismeretlen helyen temettek el, illetőleg a Duna és a Tisza jege alá lőttek. A titói hatalom azonnal megkezdte a helyben maradó lakosok, elsősorban a magyar és a sváb férfiak összegyűjtését, majd tízezerszámra való meggyilkolását, vagy a mintegy 40 vajdasági, köztük a kúlai táborba történő internálásukat. Az impériumváltás nyomán tehát tovább nőtt a területen elkövetett tömeggyilkosságok, majd pedig a titokban történő, temetőkben és kietlen, jelöletlen helyeken történő elhantolások száma. A vérengzés folytonosságát jól mutatja, hogy a bori munkaszolgálatosok nyomában Ószivácra érkező partizánok 1944. október 15-én 73 magyar nemzetiségű férfit öltek meg. Előtte a katolikus temetőben megásatták velük a sírjukat, majd eltemetésükben ugyanaz a személy, Tokodi József dögnyúzó vett részt, aki napokkal korábban a bori munkaszolgálatos zsidókat temette el az ósziváci izraelita temetőben. A cservenkai első téglagyár tulajdonosa, Welker Antal, aki a svábokkal együtt hagyta el a községet, visszatért Cservenkára. A partizánok Zomborba vitték, és szintén meggyilkolták sváb származása és vagyona miatt. A szerbek által elkövetett tömeggyilkosságok után maradt „halálárkok” exhumálását és a halottak temetőkbe való áthelyezését 1945 márciusától engedélyezték, de sok helyen máig nem történt kihantolás.

Az impériumváltás utáni években a hatalom nem a bori munkaszolgálatosok terhére elkövetett gyilkosságok végrehajtóit, hanem a razzia áldozatainak gyilkosaival együttműködőket kereste. Az etnikai alapú tisztogatás részeként utóbbiakat megtalálta vagy megtalálni vélte, de mindenképpen kivégezte. A bori munkaszolgálatosok gyilkosai után egyébként sem volt értelme kutatni, hiszen azok kivétel nélkül elhagyták Jugoszláviát. A helyiek ismerték – az itt maradt sváboknak a szomszédaik, esetleg rokonaik, de mindenképpen ismerőseik voltak – a gyilkosságokban jelentős szerepet vállaló bácskai és sok esetben cservenkai születésű Waffen-SS-tagokat. Ez az ismeret a cservenkai tömeggyilkosságtól való időbeli távolodás során egyre halványult, majd pedig az 1950-es évek végére „elfelejtődött”. Úgy látszik, hogy a zombori izraelita temetőben való emlékmű avatásának idején (1964) ebből a tudásból már semmi nem maradt meg. A mindenkinek megfelelő, konszenzuson alapuló, általánosító meghatározás lett uralkodó, miszerint a vérengzéseket „a fasiszta gonosztevők”, „a német megszállók”, „a hitleri fasiszták” követték el.

A vizsgált időszakban a térségben történt súlyos emberveszteségek sorából nem hagyható ki a háborús áldozatok tömege sem. A nyugatra tartó bori gyalogmenetek útvonala egyben a Tiszától a Dunáig vezető fontos frontvonal részét is képezte. Ebben a térségben zajlott a második világháború egyik nagy vérveszteséggel járó csatája. A dunai átkelőnél lezajlott batinai ütközetben összesen mintegy 5000 német, orosz és jugoszláv katona vesztette életét. Ők ott maradtak a harcmezőkön, majd ők is sírokba, tömegsírokba kerültek.

A bori munkaszolgálatosok által „érintett” táj 1942 elejétől 1945 tavaszáig szinte megszámlálhatatlan gyilkosság és tömeggyilkosság színhelye volt. A terület civilek, katonák, munkaszolgálatosok, zsidók, magyarok, svábok, szerbek, ártatlan emberek és harcoló felek tetemeivel megtöltött „halálárkainak” szinte megszámlálhatatlan színhelyévé lett. A népirtás, a holokauszt, az etnikai tisztogatás nyomán elkövetett brutális vérengzések területei lettek, a térség az erőszak eszkalálódásának terévé vált. A vérengzések topográfiai egybeesése és időbeli közelsége, valamint nagyságrendje máig feldolgozhatatlan következményekkel járt. Az áldozatoknak haláluk után is meglévő megkülönböztetése, a történtek letagadása, egyoldalú kezelése, átírása megnehezítette az emlékezést, a nyomozásokat, az elkövetők és a sírok megtalálását, a szükséges adminisztráció elvégzését és a szakszerű exhumálásokat. Logisztikai szempontból is lekötötte a hatalmat, és szinte ellehetetlenítette a helyzet kegyeleti szempontból való megfelelő kezelését.

 A teljes tanulmány, lábjegyzetekkel és forrásmegjelölésekkel együtt a Történelmi Szemle legutóbbi számában olvasható (2022. 3. szám, 481–513. oldal.)

 * 

A témában a szerzőnek a közelmúltban megjelent, szabadon elérhető tanulmányai:

A cservenkai halál-árok túlélői. REGIO, 2021. 3. szám, 137-167. oldal.

https://regio.tk.hu/wp-content/uploads/regio-2021-3-06-csapody-137-167.pdf

 

A cservenkai tömeggyilkosság elkövetői. In: Margittai Linda–Tomka, Béla (szerk.): Történelem és erőszak. Hajnal István Kör–Társadalomtörténeti Egyesület 2019. évi szegedi konferenciájának tanulmánykötete. Szeged, Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület, 2021. 449-475. oldal.

https://www.hajnalkor.com/_files/ugd/b39cb9_9103de583c164e1992fb8554ecad992b.pdf