A cionista pillanat

A magyar zsidóság 1918-1919-es története elválaszthatatlan attól, ami előtte történt. Az őszirózsás forradalmat megelőzte az összeomlás – minden tekintetben felfordulás volt jellemző. Nagy erők forrongtak a háborús Magyarország felszíne alatt, óriási társadalmi változások készülődtek a mélyben és megváltozott a zsidó nyilvánosság politikai alakzata is.

A neológ hitközségi zsidóság status quo iránti vágyát az antiszemiták és a cionisták elleni támadásokban vezette le és megegyezést keresett a zsidóságot (mint vallást) hagyományosan a magyarság részének tekintő politikai pártokkal és mozgalmakkal is. A cionisták a kormányzó Munkapárt szövetségesének tartották a neológiát, igazából azonban hamar kiderült, hogy a neológia minden mozgalommal hajlandó volt szövetséget kötni, amely a hagyományos magyar-zsidó asszimilációs (politikai) alkut tiszteletben tartotta.

Ez a szövetségkeresés kiterjedt 1918-1919-ben a szociáldemokrata mozgalomra is, míg a cionistákkal az új Károlyi-kormány néhány minisztere – köztük Jászi Oszkár, de Lovászy Márton (1864-1927) is – nyíltan rokonszenvezett vagy legalább is világképébe beilleszthetőnek tartotta azt, hogy azok, akik nemzetiségi alapon szerveződni akarnak (még ha zsidók is) szabadon tehessék ezt meg.

A patriotizmusnak vagy a magyar zsidók magyarságérzésének megkérdőjeleződése nélküli szimpátiában és/vagy támogatásban természetesen benne volt a tabula rasa is, az, hogy ezek a szereplők nem igazán ismerték ki magukat a magyar zsidóság viharos belviszonyaiban, ideológiai-és identitásvitáiban, ugyanakkor a magyar zsidó elit és a magyar kormányzat (korábbi) hivatalos szövetsége, azaz az asszimilációnak és a magyar nemzeti szupremáciának (a magyar zsidók által is) a nemzetiségi vidékeken való militáns hírdetése nem volt a számukra  rokonszenves és ezen kívül is kontraproduktívnak és károsnak tartották.

A neológ vezetés viszont – a cionistákhoz hasonlóan – élethalálharcnak tekintette azt, hogy az új magyar államvezetés képviselői hogyan tekintenek rájuk, illetve meghagyják, esetleg megengedik-e a számukra azt, hogy a zsidóság (mint felekezet) nevében kizárólag ők beszélhessenek. Az ideológiai különbségen túl ez az alapvető legitimációs és reprezentációs vita volt a fő oka a neológok és a cionisták között régen fennálló (fő)konfliktusnak, mely az új korszakban fokozódott.[1]

Az ortodoxia sem volt kibékülve a cionistákkal s (bár voltak kivételek és megalakult a vallásos cionista szárny Magyarországon is), de alapvetően elítélte a cionista törekvéseket. Frazeológiájában pedig a neológiához hasonló hazafias szólamok is megfigyelhetőek voltak.[2]

A cionisták számára óriási jelentősége volt annak, hogy kicsiny politikai szektából észrevehető politikai közösséggé válhattak és csökkent a velük szembeni zsidó és nem zsidó társadalmi elutasítás. A magyar államhatalom számára pedig szintén megnőtt a jelentőségük; az egész folyamat elválaszthatatlan volt attól, ami a világpolitika színterén történt az első világháborúban a cionizmussal, hogy legitim és trendi világpolitikai projektté változott. Az 1917-es Balfour-deklarációt magyar cionista katonák is üdvözölték.[3] Ezt a Monarchia Főparancsnoksága elítélte, mire a magyar cionisták tiltakozást nyújtottak be az osztrák-magyar külügyminisztériumhoz, melyben az elhúnyt cionista vezető, az 1914 őszén elesett Dömény Lajos (a Kadima zsidó cserkészcsapat kezdeményezője) hősiességére és a magyar hazához való lojalitásra hivatkoztak. Ottokar Czernin gróf külügyminiszter (1872-1932) nem maradt részvétlen, arra utasította a Főparancsnokságot, hogy ne avatkozzon be a cionisták belső ügyeibe, különben „az ellenfél táborába fog vezetni az útjuk”.[4] Czernin (tudatosan vagy nem) a német modellt követte, hiszen amikor a berlini cionisták is üdvözölték a Balfour-deklarációt, a német kormány semmi kivetnivalót nem látott ebben.

A cionisták tehát megérezték a Monarchia elvárásait, de elkülönítették magukban azt, amit Lord Balfournak (és az angol adminisztrációnak) köszönhettek és amit az angolokkal háborús viszonyban álló hazájuknak. Üdvözölték az angol akaratot, mely a zsidó nemzeti haza lehetőségét felvázolta Palesztinában, ám ez nem érintette az angolokkal kapcsolatos (ellenséges) hazafiúi hozzáállásukat. A bécsi cionistákat, szűkebben Robert Stricker (1879-1944) álláspontját követve 1918 őszén egy cionista gyűlésen a magyar cionisták ugyan felhívták a zsidóságot arra, hogy szervezzenek zsidó nemzeti tanácsokat, de egyben arra is figyelmeztettek, hogy maradjanak semlegesek azokban a vitákban, mely az Osztrák-Magyar Monarchiában magyarok és osztrákok között folynak.

Az első világháború a bővülést jelentette a cionista mozgalom számára. 1918 augusztus 12-én Budapesten nagy cionista konferenciát rendeztek, a világháború kitörése óta az elsőt.[5] A magyar szervezet egyébként a világ cionizmusának aktív része volt. 1913 májusában David Wolffsohn (1856-1914), a Cionista Világkongresszus elnöke, 1914-ben pedig Semaryahu Levin (1867-1935) cionista aktivista (az első szabadon választott orosz parlament tagja 1906-ban) látogatott Budapestre, ahol is a szervezet élesen állást foglalt az akkori un nyelvi háborúban, melynek a lényege az volt, hogy egy német zsidó szervezet a németet akarta erősíteni Palesztinában – a héber rovására.  A cionisták a világháború évei alatt galiciai zsidó menekülteket is támogattak, a galíciai orosz betörések után Budapestre menekültek „gondozására” külön hivatalt is alakítottak.[6] Olyanok is erősítették a még meglévő magyar birodalom cionista mozgalmát mint a bakteriológus dr. Alexander Marmorek (1865-1923), aki Temesvár környékén tevékenykedett – katonaként 1917-ben.

A szervezet – melynek alapszabályai formális elfogadtatását a hivatalos zsidóság megakadályozta – új alapszabályokat hozott és fogadott el.  Az egész országban terjeszkedés kezdődött, melynek alapját – hasonlóan a magyar katonák baloldali radikalizálódásához és/vagy „politikai öntudatra” ébredéséhez – az orosz hadifogolytáborokban folyó cionista propaganda-tevékenység teremtette meg.[7] A sok frontról visszatért cionista katona az országos gyűlésen is jelen volt, ahol is Dr. Strausz Adolfot (1853-1944) választották meg elnöknek, aki mellett olyanok dolgoztak mint például a kiváló Richtmann Mózes (1880-1972), a Rabbiképző tanára. Ugyanakkor a koppenhágai cionista iroda (a világháború kitörése után a berlini cionista központ – hogy áthidalja a szétesett tábor kommunikációs és egyéb problémáit – külön hivatalt létesített Koppenhágában) nem látta ennyire rózsásan a helyzetet. 1918. október 31-én a budapesti cionista központba (Király u.36.) címzett levelükben leszögezik, hogy „Sajnálatos azonban, hogy hogy ez a belátás (mármint az, hogy a magyar nyilvánosság érdeklődik a cionizmus iránt – NA) Magyarországon későn született meg és hogy volt elég idő arra, hogy széles rétegekbe hatoljon be és hozzájáruljon a magyar cionista mozgalom megerősödéséhez.”[8] A külföldi kétkedő hangok ellenére is teljesen új képlet alakult ki Magyarországon, a cionisták német nyelvű „sajtóvállalatot” is alapítottak, a Juedisches Pressbureau Budapest-et, melynek kiadványából 1918.december 19-én már a 6. száma jelent meg és amely a változásokról hírt adott.[9]

Az 1918. október 20-án tartott cionista országos intézőbizottsági ülés felhívással fordult (8 pontban) a zsidósághoz, mely egyszerre ad diagnózist és próbálja az orvosságot is előírni.[10] Megállapítják, hogy a „zsidó néptudat és faji önérzet helyett” helyett „felekezetiesség” határozza meg a zsidó intelligenciánál a közösséghez tartozást. A magyarországi cionista szervezet azt gondolja, hogy az általános emberi jogokbó következik az, hogy „a zsidó polgár minden országban, mely neki hazája, a legteljesebb egyenjoguságát élvezze, azonképpen követeli a népek önrendelkezési jogának proklamálása (hacsak értéktelen szólammá nem akar lenni) azt, hogy mindenütt, ahol a zsidók sürübb tömegekben laknak és környezetüktől eltérő nyelven beszélnek, nemzetiségi jogokat nyerjenek.”[11] Szintén szóltak arról, hogy az eljövendő békekonferencián a magyar állam képviselője támogassa a lengyel zsidó nemzetiségi autonómiát, valamint hogy ha felmerül az „egyetemes zsidókérdés” megoldása, úgy  zsidó nép képviseletének is legyen szava. Nagyon fontos pontja a felhívásnak az, hogy kérik, a jövendő békekonferencia fogadja el a Balfour-deklarációt.[12]

 

Zsidó forradalom a pesti Vigadóban

A magyar zsidóság megosztottsága, egyben az új és forradalmi idők jellege jól megmutatkozott a pesti Vigadóban 1918. november 6-án lejátszódott országos zsidó gyűlésen, melyről különféle és egyedi beszámolók is rendelkezésre állnak. Rendelkezésünkre áll a zsidó és nem zsidó sajtó (Egyenlőség, Zsidó Szemle, Zsidó Újság, Pester Llloyd stb.), olvashatóak Szabolcsi Lajos visszaemlékezései is az eseményekről[13], valamint a Központi Cionista Archívumban is vannak olyan levéltári anyagok[14], amelyek erről szólnak. Ennél jóval szélesebb merítés is lehetséges, azonban a különféle erővonalak bemutatásához, a gyűlés fő történéseinek rekonstruálásához  (ilyen rövidségben) ezek elegendőek.

Az országos zsidó gyűlés egybehívásának fő oka (vagy inkább ürügye) az új és megváltozott helyzet volt, a magyar zsidóságot ért sorozatos fizikai támadások (1918. október végétől ezek zajlottak az országban, a sajtó pedig részletesen beszámolt róla) és az erre adandó (lehetséges) reakciók voltak; önvédelmi liga alapítása merült fel még a neológoknál is, míg a cionista vezetők a gyűlés előtt pár nappal már cionista védelmi ligát alapítottak. A Vázsonyi Vilmos által még korábban kezdeményezett országos gyűlés zavaros állapotban találta az országot. Maga Vázsonyi időközben elhagyta az országot és a pesti hitközség is felbomló állapotban volt, a vezetők elhagyták posztjaikat, ezért a gyűlés élére Mezey Ferenc az Országos Iroda vezetője, Székely Ferenc (1858-1934) és maga az Egyenlőség gárdája lépett. A gyűlésre jegyeket kértek, Szabolcsi többszáz  (520) jelentkező hitközségről tudott (az Egyenlőség a november 2-i szám lapzártájáig 400-ról[15]). A gyűlés előtti napon jelentkező egyik hitközségi titkár, Krámer Málkiél, aki a cionista ifjúság számára 100 darab belépőjegyet kért, nem talált meghallgatásra, Mezey megtagadta számára ezek kiadását. „Akkor majd jegy nélkül fogunk bemenni” – mondta a dühös titkár és – mint ahogyan azt az események megmutatták – megtartotta a szavát.  A hazai ortodoxia nyílt levélben utasította vissza a részvételt.[16]

A pesti Vigadóba összehívott konferencia délelőttjén (10 órakor) volt egy un.előkonferencia, amelyet Székely Ferenc nyitott meg. Négypontos deklarációt olvasott fel, melyben nem csak Magyarország területi integritása mellett foglalt állást, de bejelentette, hogy a Magyar Nemzeti Tanácshoz és az egyetemes zsidósághoz fordul és egy állandó védelmi szövetség megalakítására tett javaslatot.[17] Az utána következő hitközségi és cionista szónokok  a javaslatok mellett és ellene is érveltek, dr.Richtmann Mózes, a Rabbiképző tanára például leszögezte, hogy azért sem tartja alkalmasnak ezt a vezetőséget a mostani fellépésre, mert a „mult korszak politikájával össze volt nőve” és ez a neológ vezetőség Jászi Oszkárt antiszemitának tartotta. A neológ vezetés ekkor már a gyűlés elmaradása mellett érvelt, de a közhangulattal szemben nem tudtak mit tenni, sőt dr.Mezey Ferenc a végén még egy a „megalakuló palesztinai zsidó népotthon” támogatására is felszólító pótlást is javasolt a szövegben, amit el is fogadtak.

Szabolcsi Lajos  (1889-1943)  – a visszaemlékezésében – minimalizálja a cionisták és maximalizálja a hitközségiek szerepét és jelentőségét, a délelőtti eseményeknél csak azt emeli ki, hogy ők hívták meg a kormány képviselőit a délutáni ülésre, illetve hogy „rendfenntartó közegeket” sikerült szereznie délutánra. Bródy Ernő képviselőt (1875-1961), Vázsonyi bizalmasát kérte fel Mezey Ferenc (1860-1927) a délutáni szónoki szerepre.

A délután történtekről szóló beszámolók meglehetősen egyöntetűek és kitapinthatók. Az Egyenlőség a cionisták „felforgató” tevékenységét emelte ki, míg a Zsidó Szemle, illetve a koppenhágai cionista irodának küldött beszámoló[18] a cionisták átütő jelenlétéről és sikeréről számolt be. Az igazság nyilván a kettő között helyezkedik el, ugyanakkor annyiban tényleg sikeres volt a cionisták fellépése, hiszen legfontosabb közpolitikai céljaikat az új magyar államhatalom legitimnek ismerte el, ráadásul az ellenérdekelt fél jelenlétében.

Ami az átütő siker fő oka (és ez a mozzanat a neológ sajtóban alul volt hangsúlyozva), hogy a gyűlésen megjelenő és beszédet mondó Buza Barna földművelésügyi miniszter elismerte a nemzetiségi alapon szerveződő zsidók jogát a szerveződésükre. A gyűlés nem békésen zajlott, többszáz cionista fiatal (főleg a Makkabea tagjai és katonák) vonultak be a Vigadóba. Székely Ferenc – fogalmaz a koppenhágai cionista irodának íródott jelentés –  „egy olyan határozati javaslatot olvasott fel, mely üdvözölte az új szabad magyar államot és a magyar népet a magyar zsidóság iránti toleranciája példájaként mutatta be. Ennek a javaslatnak a felolvasása a cionisták kiabálásai mellett történt. Amikor a parlamenti képviselő Dr. Bródy Ernő a javaslat támogatását a következő szavakkal kezdte: „A magyar nemzettel foglalkozom”…ezt nagy kiáltás zavarta félbe: „Nem, elsősorban a zsidó nemzettel!” Dr. Bródy kijelentette, hogy ennek az indítványnak az elfogadása azt a célt követi, hogy meggyőzze az antant vezetőit és Amerikát, hogy ők minden befolyásukkal a kormányaiknál arra törekszenek, hogy Magyarországot megóvják és hogy a jelenlegi területeit meg tudja őrizni és védelmezni…”[19]

Buza Barna miniszter (1873-1944) kifejtette: „…Olyan országban vagyunk, a melyben több nemzet él együtt. Magyarország egész multja, ennek az országnak történelme mutatja, hogy az itt élő nemzetek sohasem alkottak zárt egészet. De azt állítom, hogy az itt élő nemzetek nagy része a magyar nemzettel egybeforrt. (Élénk helyeslés.) A magyar zsidóság joggal lehet büszke arra, hogy a zsidók külön nemzetet alkotnak. Egyuttal azonban meg kell állapítani, hogy valamennyi itt élő nemzet közül a zsidó nemzet olvadt legmélyebben a magyar nemzetbe….”[20] A hozzá csatlakozó Juhász-Nagy Sándor államtitkár (1883-1946) is csak azt tudta mondani, hogy nincs mit hozzáfűznie ezekhez a szavakhoz. A vihar kitört, a cionisták olyan vádakat vágtak a hitközségiek fejéhez, amely nem csak a korábbi lojális álláspontjukat vette górcső alá, hanem a belső demokratizmust, a választójogot is kritizálta amellett, hogy saját alapszabályaik belügyminiszteri láttamozására, ill.annak hiányára is felhívták a figyelmet.

A neológ vezetők kétségbeesetten menekültek ki a teremből, melyet így teljesen a cionisták uraltak, akik saját programot fogadtak el (saját új szervezetük, a Független zsidóság Szabadszervezeti Tanácsa nevében), míg kint Mezeyék a neológ programot fogadták el. Az egész gyűlés nagyon mélyen érintette az Egyenlőséget és körét, még hetekkel később is (az általuk alapított Magyar Zsidók Központi Szövetsége nevében is) „külön “zsidó nemzetiség” jelszava alatt hivatlanul betört és minden felelősségérzet nélkül zajongó csoport”-ként írták le a Vigadóban összegyűlt cionistákat – egy a vidéki hitközségekhez intézett körlevélben.[21]

Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar államhatalom magasrangú képviselője először ismerte el hivatalosan és nagy plénum előtt lehetőségként a cionista opciót, pedig a magyar zsidóság hivatalos vezetése mindezidáig eme államhatalom egyetértésének tudatában is akadályozta a cionisták érvényesülését. Nemcsak Buza Barna nyilatkozott a cionisták mellett, de Jászi Oszkár is (aki 1919. január 19-ig nemzetiségügyi miniszter volt) a Károlyi-kabinetben és aki nemcsak külön levélben köszönte meg[22] Hajdu Miklós cionista újságírónak a Vigadóban történő kiállását (aki többször is beszélt a miniszter mellett).[23]

A budapesti cionista Pressbureau külön anyagot jelentetett meg arról, hogy a magyar kormány programja egyezik a cionistákéval és védte Jászit, akinek a  „bűneit” még az is „tetézte”, hogy a máramarosszigeti zsidó nemzeti tanács megalakulását is jogosnak ismerte el. Az Egyenlőség (később) a már lemondott Jászi ellen is tovább folytatta hajtóvadászatát, Szabolcsi egyenesen úgy fogalmazott, hogy ő „engedte meg”, hogy a magyar zsidók külön nemzetiségként szerveződjenek. Ami persze nem „véletlen”, mert „Ugyanaz a kéz, amely tavaly a “Huszadik Század” emlékezetes zsidófüzetét szerkesztette ellenünk. Mily kedves és előzékeny! Jászi urnak nincs kifogása ellene, hogy külön nemzetiségképpen szervezkedjünk. Ez a wilsoni elv….Neki, Jászi urnak, a magyar miniszternek mindegy, tizenegy millió magyar van-e vagy egy millióval kevesebb!” a hírre felujjongott az Alkotmány…[24]  A neológ Egyenlőség és köre nem tudta megbocsájtani a Huszadik Század 1917-es körkérdését[25] Jászinak, magyarul még az akkori (és a neológok által is megválaszolt) kérdésfeltevéseket is soknak tartotta.[26]

Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a zsidó nemzetiségi elv megjelenését a cionisták nem a magyar államhatalom ellenében képzelték el, teljesen magyar nyelvűnek és kultúrájunak vallották magukat, sőt azzal is tisztában voltak, hogy egy új nemzetiségi kérdéssel csak a szétszakadó ország bajait tetéznék.[27] Ugyanakkor felhívták a Magyar Nemzeti Tanács figyelmét „arra az eltolódásra, amelyet az uj nemzetiségi rend jelent a zsidóságnak a magyarsághoz való viszonyára”.[28] Arra hivatkoznak, hogy nemzetiségi területeken a zsidóság (főleg az intelligencia) asszimilálódik és így elveszik a magyarság számára és a kormány csak úgy tudja neutralizálni a zsidókat, hogy ha elrendeli a nemzeti megszerveződést „…s így az új rend értelmében felruházza őket a nacionális kisebbségek jogaival az oktatás, közigazgatás, politikai képviselet terén.”[29]

A cionisták felhívták a Magyar Nemzeti Tanács figyelmét arra, hogy szakítsanak azzal az „ósdi” felfogással, miszerint a zsidó kérdés pusztán „felekezeti” kérdés lenne. Strausz Adolf cionista szövetségi elnök hiába adott ki egy nyilatkozatot, mely a magyar patrióta szólamok hangoztatása mellett arról szólt, hogy a cionisták csak Palesztinában szeparatisztikusak, a magyar nemzeti kérdésben nem azok.[30] Akinek füle volt, meghallotta az új üzenetet.

A cionista pillanat tehát elkövetkezett: 1918 végén a magyar politikai élet egyes vezetői a zsidókra vonatkozóan fogadták el azt a nemzeti(ségi) önrendelkezési elvet, melyet a magyar cionisták is csak a Monarchia felbomlásának káoszából, a Balfour-deklarációból és a wilsoni elvek megjelenéséből  pártoltak ki, hiszen a hangnem korábban kizárólagosan magyar patrióta volt és a cionizmus egyfajta zsidó karitatív politikai mozgalomként volt ábrázolva – a külvilág felé.[31] Az új kelet-közép-európai nemzetállamok így kerültek szinkronba a Palesztinával kapcsolatos (szintén kelet-közép-európai) lokális zsidó diaszpóra-igény megjelenésével, azzal, hogy a zsidóság egy kisebbsége magát nemzetiségnek akarta tekinteni, ezzel is szaporítva a nemzetiségek számát. A világháború folyása, a győztesek és a vesztesek csoportjának „kialakulása” pedig egy oldalra varázsolta az új nemzetállamokat és a Palesztina felett jogot nyert cionista mozgalmat, benne a (sikeres) nemzetiségi elvre hivatkozó magyar cionistákat is. Ez még akkor is így volt, hogy ha a magyar területek elvesztése feletti őszinte aggodalmat a magyar zsidóság túlnyomó részével együtt a cionisták is osztották.

 

[1] Peter Haber, Die Anfänge des Zionismus in Ungarn (1897–1904). Cologne, Weimar, Vienna: Böhlau Verlag, 2001.

[2] A számos ezzel foglalkozó írás közül pár magyar nyelvűt emelnék ki: Mislovics Erzsébet: A magyar ortodoxia a századfordulón (1891-1906), az ortodox hetilap, a Zsidó Hiradó alapján. In: Múlt és Jövő  2006/2 57-68. http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/703/ Adam S. Ferziger: A magyar ortodoxia és a cionizmus. Salamon Cvi Schück rabbi szentföldi utazása. In: Mult és Jövő 1993/4. 36-41. http://www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/1598/

[3] Livia Elvira Bitton: A Decade of Zionism in Hungary. The Formative Years. The Post World-War I Period: 1918-1928. Chapter 3.

[4] Friedman: The Austro-Hungarian Government and Zionism. Jewish Social Studies, Vol.27. (1965) 165.

[5] Cvi Zehavi: Me Hitbollelut-lecijonut. Makor cijonutó sel Herzl: Toldot hibat cijon vehacijonut beHungarija mesnat 1860 ad 1949. (Az asszimilációtól a cionizmusig. Herzl cionizmusa gyökerei. A Hibat Cion és a cionizmus története Magyarországon 1860-tól 1949-ig.) Haszifrija hacijonit. Jerusalajim, 1972. 292-320. (A továbbiakban: Zehavi)

[6] Zehavi

[7] Magyar zsidók Szibériában. In: Zsidó Szemle 1919. január 12. 5-6. „Shunko Maru”. In: Múlt és Jövő 1920. augusztus 19.

[8] 1918.október 31. A Magyar cionisták országos bizottsága számára írt levél (németül, Ha szignóval). In: In: Központi Cionista Archivum (Central Zionist Archives avagy: CZA), Jeruzsálem, Izrael L6/366

[9] CZA L6/371

[10] „A Magyar zsidósághoz”. In: Zsidó Szemle 1918. október 25. 1.

[11] In: uo.

[12] A 8. pontban pedig köszönetet mondanak a berlini irodának: „A magyarországi cionista szervezet a világháboru befejezésének fordulójához érve, visszapillantva az elmult 4 ½ év eseményeire, bizalmát és köszönetét nyilvánítja a világszervezet berlini központjának, amely semleges magatartásával a szervezeti egyéget megmentette a világháboru viharai között s meg van győződve, hogy bárhová helyeződik a cionista szervezet központja, politikája mindenkor a zsidó sajátos értékeknek az általános emberi s népi jogok keretében s eszközeivel való megőrzésére fog irányulni.” In: uo.

[13] https://www.szombat.org/archivum/nagygyules-a-vigado-ruhataraban

A részlet Szabolcsi „Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei 1881-1931” című önéletrajzi kötetéből való.  Budapest, 1993.

[14] L6/366, L6/371 Z2/73  In: CZA

[15]  Egyenlőség 1918. november 2. 1.

[16] „Az országos nagygyűlés”. 10. In.: Zsidó Szemle 1918. november 8. Az egész cikk: 10-13. (A továbbiakban: „Az országos nagygyűlés”)

[17] Az országos nagygyűlés”.

[18] Die ungarische Volksregierung für die Anerkennung der jüdischen Nations in Ungarn. (A magyar népkormány a zsidó nemzet elismeréséért Magyarországon.) In: CZA L6/366

[19] Die ungarische Volksregierung für die Anerkennung der jüdischen Nations in Ungarn. In: CZA L6/366

[20] „Az országos nagygyűlés”. 11.

[21] „Az új szervezet.” 5-6. In: Egyenlőség 1918. november 16.

[22] Igen tisztelt Uram!
Fogadja hálás köszönetemet azért a nyílt és bátor magatartásért, amellyel az országos nagygyülésen az elveim és személyem ellen tervezett aknamunkát megbélyegezte.
Budapest, 1918.november 29.
Kiváló tisztelettel kész híve:
Jászi Oszkár
In: Zsidó Szemle 1918.december 13. 4.

[23] “A legutóbbi országos gyűlést Jászi Oszkár ellen akarták összehívni az intézkedő urak. A legutóbbi országos gyűlés előtt hónapokig hírdették, hogy a papok szónokoljanak Jászi Oszkár ellen, aki merte kijelenteni azt amit ma a zsidóság gyülekezete előtt kijelentett Buza Barna…” In: „Az országos nagygyűlés”. 11.

[24] „Kérdések a kormányhoz” (Szabolcsi Lajos). In: Egyenlőség 1919.január 18. 2.

[25] Lásd Frojimovics Kinga írását: „Zsidó vélemények a „zsidókérdés”ről 1917-ben”. In:  http://www.yadvashem.org/yv/en/education/languages/hungarian/pdf/zsidokerdes1917.pdf

[26] Lásd Litván György írását: „Jászi Oszkár és a zsidókérdés”.  http://hdke.hu/files/csatolmanyok/02_LitvanGyorgy_JasziOszkar_es_azsidokerdes.pdf

[27] Az MCSZ Intéző Bizottsága felirata. “A Magyar Nemzeti Tanácshoz”. Zsidó Szemle 1918. november 8. 6.

[28] In: uo. 6-7.

[29] In: uo. 7.

[30] „Egy nyilatkozat”. In: Zsidó Szemle 1918. november 8.   7.

[31] Schweitzer Gábornak is ez volt az észrevétele. Lásd: „ „Vigyázó szemetek Cionra vessétek” I. Nézetek a magyarországi cionista mozgalomról a két világháború közötti zsidó sajtóban.”

Szombat 5:(10)  pp. 31-35. (1993) https://www.szombat.org/archivum/vigyazo-szemetek-cionra-vessetek-i-2