A cionista mozgalom a felbomló Osztrák–Magyar Monarchiában

A politikai cionizmust az Osztrák–Magyar Monarchián belül a változatosság és sokszínűség jellemezte, amiképp az egyes tartományokban élő zsidók is sajátos (elsősorban Bécs felé fenntartott) politikai-társadalmi kapcsolattal rendelkeztek. Mivel Herzl Tivadar mozgalmát Bécsből irányította, egy jelentős sékelfizető bázison felül a cionista vezetők is ide csoportosultak. Azonban a hivatalos bécsi zsidóság, a Kultusgemeinde szinte kezdettől foga elutasította Herzl eszmerendszerét.

Mégis létrejött 1892-ben egy, a birodalom cionista csoportjait összefogó Zsidó Nemzeti Párt, amelynek tagjait több cikluson keresztül beválasztották a Monarchia parlamentjébe, a Reichsratba. A zsidó párttömörülés Galíciából és Bukovinából indult ki, ahol a zsidó etnikai politizálásnak mélyre nyúló gyökerei voltak. Ezt nemcsak a nagy tömegekben megélt vallási identitás segítette elő, hanem az egymásnak feszülő nemzetiségek kirekesztő nacionalizmusa, sőt gyakori antiszemitizmusa is. Ezeken a területeken nemcsak a cionizmus nyújtotta a zsidó etnikai politizálás egyetlen útját, de a Simon Dubnowtól eredeztethető zsidó autonomizmus sokáig népesebb táborral és jelentős politikai képviselettel bírt. Ennek megfelelően a bukovinai Zsidó Nemzeti Néppárt rendszeresen képviselőket küldött a helyi törvényhozásba, sőt Salo Weisselberger személyében 1911 és 1914 között a tartomány fővárosának, Czernowitz (ma Chernivtsi) polgármesterét adta.[1] Mind a jiddis nyelvű, haszid és ortodox vallási hátterű galíciai zsidók, mind pedig a polgárosodott, szekularizáltabb és németül beszélő bukovinai zsidók között futótűzként terjedt az politikai önszerveződés harmadik útja: a zsidó szocializmus (Poale Cion, Bund)

Magyarországon az ortodox és neológ zsidó vezetés

elutasító magatartása miatt a zsidó nemzeti mozgalom nem volt életképes. A vékonyka támogatói bázis a néhány vidéki város maroknyi elkötelezettjében és a Cionista Szervezet budapesti központjában, illetve a Makkabeában öltött testet, amelynek tagjai nem kevésbé voltak büszkék magyarságukra, mint zsidóságukra.

A Monarchiában politikailag, kulturálisan és társadalmilag megosztott zsidók csupán a korona iránt érzett feltétel nélküli lojalitásban mutattak egységet. Emiatt a világháborúban a 300.000 zsidó katona büszkén teljesítette hazafias kötelességét.[2] Ez alól a cionisták sem voltak kivételek. Ismeretes, hogy a magyarországi cionista mozgalom vezéregyénisége, Dömény Lajos már 1914-ben elesett az orosz fronton. A háború diplomáciai manővereiben a nemzetközi cionista mozgalomnak sikerült jelentős eredményeket elérni, a legismertebb természetesen a Balfour-deklaráció, de az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere, Czernin gróf is kedvező ígéretet tett 1917 novemberében.[3] A cionizmus előretöréséhez jelentősen hozzájárult a háború nehézségeivel és eszkalálódásával párhuzamosan növekvő antiszemitizmus is. Elég csak arra utalni, hogy a birodalom nyugati felén (cseh területeken és Magyarországon kiváltképp) a keresztény-nemzeti sajtó a zsidó térfoglalás unos-untalan ismételt jelszavától volt hangos, miközben a Bukovinába és Galíciába betört orosz hadsereg a terület zsidóktól való megtisztításán munkálkodott. Így a háború végére válságba jutott Monarchiában a cionista mozgalom történelmi lehetőséget látott céljai beteljesítésére.

A háború végén az osztrák zsidó aktivisták

még kísérletet tettek egy olyan zsidó szervezet létrehozására, amely ideológiai határokon túllépve egységesen képviseli a Monarchia összes zsidó állampolgárát. Az Osztrák Zsidó Kongresszus terve azonban már a kezdetektől kudarcra volt ítélve, 1918 őszétől a tartományok zsidó politikusai, kiváltképpen a cionisták megosztottabbak voltak, mint valaha, és már kifelé gravitáltak a Monarchiából.

Amikor 1918. október végén a Monarchia nemzetiségei a wilsoni elvek alapján a saját nemzeti önrendelkezés útjára léptek, a cionisták is elérkezettnek látták az időt arra, hogy követeléseikkel nyíltan színre lépjenek. A bécsi főrabbi, Zwi Perez Chajes október 2-án egy hivatalos találkozón adta elő IV. Károlynak, hogy a cionisták miért szeretnének Palesztinában saját államot létrehozni.[4] Az összeomlást követően Bécsben megalakult a Zsidó Nemzeti Tanács, amely kezdetben a régi állam mellett foglalt állást, majd hamarosan már az új mellett tette le voksát. Az új idők szellemében követelte, hogy Ausztriában a zsidóságot nemzetként ismerjék el, és biztosítsák számára a nemzeti kisebbségi jogokat.[5] Ez a recept érvényesült az összes utódállamban: a cionisták arra törekedtek, hogy a zsidóságot beillesszék az új nemzeti önrendelkezés diskurzusába, és ez alapján határozzák meg a zsidókat, biztosítsák jogegyenlőségüket, egyszersmind legitimálják saját törekvéseiket.

Csehszlovákia területén a cionisták

deklarálták lojalitásukat az új államalakulat felé. Továbbá kihasználták a politikai vezetőkhöz kötődő kapcsolatukat; a hatalom által elismert és támogatott egyetlen zsidó politikai csoportként láttatták magukat. A cseh államférfi, Tomáš Masaryk többször kifejezte szimpátiáját a cionista mozgalom iránt, és elismerte a zsidók nemzetiségi voltát. Ennek volt köszönhető, hogy a csehszlovák cionisták első kongresszusán, amelyet 1919 januárjában tartottak, a falon Herzl portréja mellett Masaryké is helyet kapott, valamint később az innen Palesztinába kivándorolt halucok (cionista fiatalok) kibucot neveztek el róla.

A hatalomtól kapott legitimációért cserébe a csehszlovák cionisták teljes mellszélességgel kiálltak a nemzetközi nyilvánosságban az új állam mellett, és alátámasztották azt a toleráns és demokratikus államrendszerről közvetített képet, amelyet a csehszlovák diplomácia terjesztett. Tették ezt annak ellenére, hogy 1918–19 fordulóján antiszemita incidensek sora rázta meg a zsidó közösséget, nemegyszer a nacionalista-antiszemita sajtó buzdításai nyomán. Végül a cseh kormány visszafogottan bár, de fellépett a zsidóellenes erőszakcselekmények ellen, mivel tartott attól, hogy a nemzetközi cionista hálózat képzelt befolyása árthat az új állam jó hírnevének, illetve területszerzési ambícióinak.[6] 

Az őszirózsás forradalom és a Károlyi-kormány alatt a magyar cionisták kicsiny politikai szektából észrevehető politikai közösséggé váltak.[7] Először is a zsidóellenes megnyilvánulásokkal kísért forradalmi erőszak megfékezésére Zsidó Karhatalmi Századokat állítottak fel. Továbbá kérték a zsidóság nemzetiségként való elismerését, valamint a többi etnikai-politikai kisebbségeket megillető jogokat. A wilsoni elvekre és a Magyar Nemzeti Tanács nemzetiségi politikájára támaszkodva megkérdőjelezték a magyar zsidóság hivatalos vezetőinek legitimitását. Ez a szembenállás a pesti Vigadóban 1918. november 6-án lejátszódott országos zsidó gyűlésen csúcsosodott ki. Az összejövetelt a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája és az Egyenlőség szerkesztősége szervezte, és mivel a cionisták részvételi kérését elutasították, azok nagy csoportban, hívatlanul jelentek meg. Itt a meghívott magyar államhatalom magas rangú képviselője, Búza Barna miniszter – a neológ vezetők megrökönyödésére – elismerte a nemzetiségi alapon álló zsidók jogát a szerveződésre.[8] A hivatalos támogatás ellenére

Budapesten nem hoztak létre Zsidó Nemzeti Tanácsot,

bár az erről szóló háttértárgyalások megindultak. Mivel időközben a történelmi Magyarországon élő nemzetiségek elszakadtak és külön államalakulatok jöttek létre, a cionisták letértek a nemzetiségi szervezkedés útjáról. 1919 elején már azt nyilatkozták, hogy nem akarnak Magyarországon önálló nemzetiségi politikát folytatni.[9]

Hazánk nemzetiségi területein, kiváltképp Erdélyben, a helyi cionista csoportok létrehozták saját érdekvédelmi szervezeteiket: Máramarosszigeten és Dicsőszentmártonban Zsidó Nemzeti Tanácsok alakultak, Kolozsváron és Temesváron – más név alatt – pedig Zsidó Nemzeti Szövetségek. A román megszálló csapatok támogatták az erdélyi zsidóság érdekeit képviselő szervezetek létrejöttét, a cionisták azonban a Párizsi Békekonferencia végső döntéséig a semlegesség álláspontján maradtak.[10]

Ugyancsak két tűz közé kerültek a bukovinai cionisták, mivel a területre az ukránok és románok egyaránt igényt tartottak. Miután 1918. november 4-én a Monarchia adminisztrációja felbomlott, a katonaság pedig szétszéledt, a zsidó katonatisztek kezdeményezésére zsidó önvédelmi alakulat jött létre. Ennek tagjai akadályozták meg, hogy a tartomány egészét érintő zavargások átterjedjenek Czernowitz zsidó lakta részeire. A helyi Zsidó Nemzeti Tanács, amely már október végén megalakult, magához ragadta az irányítást, és a román csapatok bevonulásával gondoskodott a zsidó érdekek védelméről. Mivel azonban a Zsidó Nemzeti Tanács elutasította a meghívást a román annexió elismerését kimondó november 28-i nagy nemzetgyűlésre, a berendezkedő román adminisztráció heves zsidóellenes lépésekkel állt bosszút (kiutasítások, kereskedők ellehetetlenítése stb.). 1919-ben a román állam feloszlatta a helyi zsidó tanácsot; annak elnöke, az 1914-től 1917-ig szibériai fogságban raboskodó Mayer Ebner egy cionista szervezet megalakításával és az Ostjüdische Zeitung című cionista kiadvány létrehozásával biztosította az intézményi kontinuitást.

A galíciai zsidóság az egymással háborúzó lengyel és ukrán haderő közé szorult; kiszolgáltatott helyzetét mindkét fél kihasználta, pogromok sorával véve elégtételt képzelt sérelmeikért. A legismertebb a 72 áldozattal járó lembergi (ma Lwów) pogrom volt. A helyi cionisták csak azután tudták rendezni soraikat, hogy Lengyelország elfoglalta és magához csatolta a területet. Ekkor a különböző zsidó politikai csoportosulások közül a cionisták törtek az élre. Az egyesült Lengyelországban ezekben az években a zsidó nemzeti eszme jelentős tömegeket vonzott, nem csoda hát, hogy az 1919-es parlamenti választásokon a saját listával induló cionista alakulatok igen sikeresen szerepeltek.[11]

A háború tényleges lezárása után még évekig tartó politikai káosz és paramilitáris erőszak közepette a cionista stratégia meggyőző sikereket ért el, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy

a Monarchia utódállamainak nagy részében a zsidóságot nemzetiségként,

a cionista politikai tömörüléseket pedig a zsidóság legitim képviselőinek ismerték el. A cionizmus ott tudott igazán prosperálni, ahol a társadalmi-politikai viszonyok ezt lehetővé tették: legjelentősebb ilyen tényező a multietnikus társadalom, ahol nemrégiben politikai váltásra került sor az egyik nemzetétől a másik javára. Ebben az állapotban a zsidók arra kényszerültek, hogy saját kultúrájukhoz „térjenek” vissza, mintsem az előzőleg gyakorolt asszimilációs stratégiát kövessék. További lökést adott e folyamatnak a kirekesztő nacionalizmust hirdető, illetve az antiszemitizmust állami szintre emelő vagy azt legitimáló kormányok uralma.[12] Lengyelországra szinte tökéletesen ráillik a képlet, amelyet a történelmi tények is igazolnak: a két világháború között a lengyel zsidók tömegével voksoltak a cionista képviselőkre, és szép számmal indultak Palesztina meghódítására is.

Hasonló helyzetben találta magát a csehszlovák, az erdélyi és a bukovinai zsidóság is. Az erdélyi cionisták 1918 végén Kolozsvárról indították útjára az Új Kelet című cionista heti-, majd napilapot, megszervezték a héberoktatást, segítették jó néhány fiatal kivándorlását, majd az 1930-as évek elején az ő kezdeményezésükre jött létre a Románia cionistáit egyesítő Országos Zsidó Párt. Mindamellett a romániai cionizmus legstabilabb bázisát a bukovinai zsidóság adta, amit talán a választási jelöltállítások szemléltetnek a legjobban: Marton Ernőt, az Új Kelet főszerkesztőjét 1932-ben nem az erdélyi körzetek egyikéből, hanem Czernowitzből választották be a román parlamentbe.

A cionista mozgalom virágzott ezekben az országokban, miközben a kormányok is kihasználták létezésüket, a zsidó nemzeti kategorizálás egyben elősegítette, hogy az országhatárokon belül élt más nemzeti kisebbségeket gyengítse és megossza.

A cionizmusnak azonban a nemzetállami forma nem kedvezett. Sem Ausztriában, sem pedig Magyarországon nem sikerült az 1918–19-es kibontakozást politikai előnyökre váltani; a cionista szervezetek újra a zsidó társadalom marginális szereplőivé váltak. Magyarországon a háttérbe szoruláshoz hozzájárult a bolsevista kísérlet átka is: a zsidóságot ért vádak, miszerint a magyarság ellen lázadtak, arra késztette a (neológ) zsidó közösség vezetőit, hogy még meggyőzőbben hitet tegyenek a magyar kormány és magyar kulturális kötödésük mellett. Ez pedig azt is jelentette, hogy minden energiájukkal a cionizmus elnyomásán dolgoztak.

Jegyzetek

[1] William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670–1918. Budapest, Cserépfalvi, cop. 1992. 142–143.

[2] Marsha Rozenblit: Reconstructing a National Identity: The Jews of Habsburg Austria during World War I. Oxford, Oxford University Press, 2001. 54.

[3] Isaiah Friedman: The Austro-Hungarian Government and Zionism: 1897–1918. Jewish Social Studies, 1965. 27. évf. 3. sz. 160-162.

[4] A bécsi főrabbi audienciája. Zsidó Szemle, 1918. október 11. 2.

[5] McCagg: i. m. 168.

[6] Tatjana Lichtenstein: Zionists in Interwar Czechoslovakia. Indiana University Press, 2016. 69–88.

[7] Novák:

[8] Az országos nagygyűlés. Zsidó Szemle, 1918. november 8. 10–13; A magyar zsidóság országos nagygyűlése. Egyenlőség, 1918. november 9. 2–4.

[9] Pécsi Tibor: Legyen nemzetiség! Cionista követelés 1918 végén. ArchívNet, 19. évfolyam (2019) 3. szám.

[10] Az igazság. Nyilatkozat az erdélyi zsidóság helyzetéről, Új Kelet, 1920. január 15. 2–3. Gidó Attila: Transylvanian Jewish loyalties in interwar Romania. Jewish Culture and History, 22. évf. 3. sz. 243–244.

[11] Ezra Mendelsohn: On Modern Jewish Politics. New York, Oxford University Press. 1993. 66–67.

[12] Ezra Mendelsohn: Zionist success and Zionist failure: The case of East Central Europe between the wars.  In: essentials papers in Zionism…