A „bikavonat”

Hol és hogyan nyaralt a pesti zsidó polgár a századelőn?

A századelőn polgári zsidó körökben általános gyakorlat volt az, hogy a család tagjai (különösen a nők és a gyerekek) nyáron 2-3 hónapra vidékre költöztek, illetve üdülni mentek. Míg a gazdagabbak tengerparton (Abbázia) és a különböző gyógyfürdőkben (Karlsbad, Marienbad, Frantsbad Pöstyén, Herkulesfürdő), addig a szegényebb középréteg a Balatonon nyaralt. A legtöbb magánvilla és nyaraló a korban az északi parton Balatonfüreden, a déli parton Siófokon volt. Sokaknak volt nyaralója továbbá a Mátrában, Bükk, Kékesben, különösen kedvenc volt Parád, Kékes, Mátraháza, Lillafüred, valamint Budapest közelsége miatt a Velencei-tó és Horány, Nagymaros, Visegrád vagy Zebegény is.

A nyaralni induló családok ilyenkor szinte az egész háztartást magukkal vitték. A pihenés mellett, sokan hatalmas befőzéseket rendeztek a helyi parasztasszonyok segédletével. Általában jellemző volt az, hogy férfiak nem kísérték el a családot nyaralni és Pesten maradtak, illetve rövidebb időre mentek a családdal. „Apám imádott kirándulni, amikor csak tehettük mindig kirándultunk. Ez persze főként nyáron, a nyaralás alatt volt jellemző. Nagymarosra jártunk nyaralni rendszeresen. Úgy jártunk, hogy egész nyarakat töltöttünk lent. Sváboktól vettük ki a házat, nagy barátságban voltunk velük. Általában egy-két hónapra vettük ki. Lementünk teljes háztartással, és akkor volt háztartási alkalmazottunk, ő is jött velünk. A papa vitte addig itt Pesten egyedül a kocsmát. De apám mindig lelkesen le is jött, és akkor mindig mentünk valahova kirándulni. Nagy turista volt. Egész társaságok mentek vele ilyenkor, Zebegénybe, Nagymarosra, Visegrádra. Ezek általában zsidó családok voltak, akkoriban nem nagyon barátkoztunk nem zsidókkal.

A nagymarosi svábokkal, nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azokat később kitelepítették. Nekik is volt egy lányuk Marika, és nagyon sokszor jött hozzánk. Tőlük béreltük a házat. Ez a Trip család, egy nagyon nagy család volt.  Ott lakott a nagymama és az egész generáció. Nagy gyümölcsösük is volt, emlékszem. Parasztok voltak, gazdálkodtak, de iparos is volt köztük. Az egyik családtag asztalos volt.  Minden évben tőlük vettük ki a házat, egészen 1939-ig.

Sok zsidó család nyaralt velünk Nagymaroson, akik nagyrészt kereskedők, iparosok voltak. A Fuksékra és a Weiszékre emlékszem, a későbbi férjem szüleire. Volt ott egy isteni strand, és gyönyörű nyaralóhelyek.  Bandi a bátyám, mindennap átúszta a Dunát. Én ott tanultam meg úszni. Volt egy csodálatos strand, és esténként bálok voltak. Bandi a bátyám, szavalt ott gyakran Adyt, Petőfit. Vegyes társaság volt, nem csak zsidók.

Anyámék már nem voltak kóserek. Holzer bácsira emlékszem, ő egy sváb kereskedő volt, mi tőle vásároltunk. De volt Nagymaroson kóser bolt is, lehetett ott mindent kapni, mert volt, aki kóserül főzött ott is. Ezek a nyarak nagyon jót tettek anyáméknak. Vonattal mentünk mindig le, borzalmas, nagy utazókosarakkal. Anyám ott, nagy befőzéseket rendezett. Tettünk el baracklekvárt, szilvalekvárt, mert a ház végében nagyon nagy gyümölcsösök voltak. Rendszeresen ott főztünk be, és hoztuk föl a befőttet Budapestre. Volt olyan is, hogy föl is adtunk a vonattal. Később autóval szállítottuk, mert apám kocsit vett. Ezt az autót még a háború előtt vette, 1935 körül. Vezetni nem tudott, de volt egy söfőrje a Tokaji bácsi, aki nem a mi sofőrünk volt, csak elszerződött időnként apámhoz. Akkor apám kocsival jött le. Később a Bandi vezette ezt az autót. Fiat 1500-as volt, emlékszem. Ez akkor nagy szó volt, autót venni.

A családból az idősebbek még jártak Abbáziába is nyaralni. Például az Anti bácsiék, anyám testvére és családja, jártak egy időben. Később a Balatonra is jártunk, ott is nagy társaságok jötte össze, nemcsak zsidók. Volt katonazenekar, szalonzenekar, tánc is volt, strandvendéglők voltak emlékszem. A Bandi oda velem, már egyedül járt. Jártunk Balatonlellén és Szárszón is. 1941-ben a Bandi katona volt, akkor már anyuék nem mentek nyaralni. Engem meg beadtak, egy Baár Károly nevű zsidó gyerekorvos szanatóriumába nyaralni. Az én korombeli és idősebb zsidó gyerekek jártak oda. Volt egy rendkívül intelligens felesége, aki nagyon sokat foglalkozott velünk. Nagyon jó társaság volt. Két hetet töltöttünk itt. Ez 1941-42- ig volt. Akkor már háborús hangulat volt és teljes bizonytalanság. A szüleim nem voltak ilyen zárt visszavonult zsidók. Szabad emberek voltak, azt legalább is azt hitték.” – idézi egy viszzaemlékező.

A háziasszony egy-egy nyaralás alkalmával rendszerint a cselédjét is magával vitte. Aki tehette, a pesti házban a nyaralás idejére is biztosított felügyelőt, ilyenkor vagy egy másik cselédlány vagy a házmesterné nézett a lakásra. Különösen akkor volt ez fontos, amikor a család férfi tagja otthon maradt. Ilyenkor azonban mosni nem szoktak. Gyakran megtörtént az, hogy a Budapestről hétvégére a családhoz utazó férj magával vitte vidékre az egész heti szennyest kimosatni, vasárnap pedig magával visszahozta. Érdekességként említjük, hogy a hétvégén a családhoz utazó férfiak vonatszerelvényét „bikavonatnak” is hívták.

Az úti poggyász többek közt tartalmazott kb. két-három hétre elegendő tiszta fehérneműt és ruhát fejenként, kb. egy-két db. pipere és 0,5 kg mosószappant, 1-1 fogkefét, egy tubus fogkrémet vagy fogport, sampont, a mosáshoz keményítőt és kékítőt. A mosás többi eszközei, a mosóteknő, lavór stb. általában a vidéki házban is megvoltak. Ezeket nem csomagolták be, már csak azért sem vihették el otthonról, mert a mosáshoz szükséges felszerelések a bérház közös tulajdonában voltak. Általában a konyhai edények egy részét is becsomagolták. Az útipoggyászt nagy utazóládákba tették és postán föladták. Gyakori volt az is, hogy az élelmiszereket és a higiénés szereket ott helyben vásárolták meg.

Az elköltözés előtt mindig nagytakarítást végeztettek a cselédekkel, ill. napszámosokat vettek fel ablakmosásra, pl. férfiakat. A házat illet tisztán és rendben elhagyni. Ilyenkor a cselédek prakkerrel kiporolták az összes szőnyeget, kiszellőztették a matracokat, letörölték a bútorokat, a szőnyeget beszórták naftalinnal és újságpapírba becsavarták és a szekrény tetejére tették. A csillárt és bútorokat a leporolás után fehér lepedővel betakarták. Ez volt nyár előtt. Ősszel a megérkezéskor pedig mindent visszatettek.

A vidéki házakban általában nem volt fürdőszoba. Itt mindenki a konyhában lavórban mosdott meg, a már fentiekben leírt módon. Általában a vidéki házak rendelkeztek egy kisméretű helyiséggel, mosókonyhának vagy hátsó konyhának is nevezték, ahol befőzni és mosni szoktak. Nyár lévén a mosás az udvaron is történhetett. Ilyenkor a cseléd mosott, illetve a faluból fogadtak fel napszámba parasztasszonyokat mosni. Mindig a háznál mostak, a patakra soha nem vitték le a ruhát, mint ahogy az falun szokásos volt. Munkájához megkapta a szükséges mosószereket, s külön mosókonyha állott rendelkezésére, a víz forralását biztosító katlannal együtt.

Voltak asszonyok, akik a nyaralást összekötötték munkával, és nyaranta gyerekeket táboroztattak rendszeresen leginkább a Balaton partján. Az egyik leghíresebb nyaraltató Vajda Gézáné volt, akinek panziója Zamárdiban az 1930-as évektől ismert üdülőhelyé vált.

„A nagybátyám ugyan elég korán meghalt, de volt Balatonzamárdiban egy telkük, és ott nyaraltatott a nagynéném gyerekeket, nemcsak saját gyerekeket, hanem idegeneket is. A rokongyerekek is fizettek neki. Mi is ott nyaraltunk minden nyáron.Mi, a család gyerekei velük együtt egy nyaralóházban laktunk, ami a nagynénémé volt, de csak a szűk család lakott ott. Volt ott egy szoba, konyha, és a spejz szobának volt megcsinálva. Angol vécé is volt beépítve. Ez a nyaralás sokáig, egészen a háború kezdetéig tartott.

A gyereknyaraltatással indult az egész, akkor még a „kisházban”, aztán jött az az ötlet, hogy egy szaletliben ebédeltet, majd 1935 körül a nagynéném úgy döntött, hogy épít egy panziót, és felnőtteket is fog nyaraltatni. Ezért a meglévő épületet bővítette, tehát hozzáépített még egy épületet – Vajda Gézáné Panziója, később így nevezték. Ez fából volt, és kiadta nyaralóknak, meg ott nyaraltatta később pénzért a gyerekeket is. Akkor nagy divat volt, hogy a pólyás kisgyerekekkel az asszonyok elmentek nyaralni két-három hétre, és a férjek az úgynevezett bikavonattal jöttek le szombat délután. A vasárnapot ott töltötték, és a nagynéném főzött. Ez egy szaletli volt, aminek csak oldala volt, teteje nem, és ha esett az eső, akkor ponyvát húztak rá, hogy ne ázzanak meg. Itt ebédeltek a kismamák a gyerekekkel hét közben, szombat-vasárnap pedig az egész család. A nagynéném fél adagot is adott, a kisgyerekeknek. Ebéd után, emlékszem, a hóna alá fogta a tálat, amiben gyümölcs vagy sütemény volt, és kivitte az udvarra, és ingyen szétosztotta. Néha kaptak a falubeliek is. Helybéli gyerekek ritkán voltak ott, de azért akadt az is. Vegyes társaság volt, nemcsak zsidó családok nyaraltak és étkeztek így. Ezek az emberek mind olyan módban voltak, hogy bírták fizetni a lakást és a kosztot. Az 1930-as évek második felétől egészen a háború kezdetéig működött a panzió.”

Vajda Gézáné emlékét, és a panzió történetét, a mai napig őrzik az tősgyökeres Zamárdiak.