75 éve szállták meg a németek Magyarországot

Írta: Szombat - Rovat: Történelem

75 éve, 1944. március 19-én vonultak be a náci Németország katonái Magyarországra.

A német 16. SS Psz. gránátos hadosztály a Margit híd pesti hídfőjénél vonul át (Fotó: MTI)

Megkezdődött a baloldali, a németellenesnek számító személyek és a zsidók lefogása.

A magyarországi zsidókat 1944 előtt zsidótörvények jogfosztó és korlátozó rendelkezései, valamint a munkaszolgálat megaláztatásai sújtották.

A német megszállást követően, a magyar közigazgatás közreműködése mellett, a zsidóknak és zsidó származásúaknak rövidesen megkülönböztető jelzésként sárga csillagot kellett viselniük, vidéken gettóba kényszerítették, és nem sokkal később tömegesen deportálták őket a nácik által működtetett haláltáborokba, ahol meggyilkolták őket. Magyarországról mintegy félmillió áldozata volt a soának.

*

Székely Magda költő gyerekfejjel élte át a diszkriminációt és az üldöztetést. Megrázó versekben örökítette meg a vészkorszak áldozatainak mártíriumát. Egyik legemblematikusabb versével emlékezünk.

Székely Magda (Fotó: Burger Barna)

Székely Magda

Mártír

Állótüzek tölcsérein
lebeg az iszonyatos trónus.
Szeráfok és griffek helyén
ők állanak, ragyog a csontjuk.
Kezek idétlen erdeje
hadar az űrben, vézna szárnyak,
eleven botként lengenek
a fényküllőjű némaságban.

Sűrűsödik a levegő,
szálhoz kötődik a magasság.
Fokokra szakad, kifeszül,
én támasztom a létra alját.
Szétporlik alattam a föld,
de fönn az ég ércnél keményebb,
s kongatni kezdi kórusát
az üdvözültek énekének:

Szent, szent, szent vagyok én,
merő gáz a testem,
szappan és gáz, szappan és gáz,
az én glóriám iszonyatos.

Egy lapnyi tűz, ennyi az arcuk, –
ki különbözteti meg őket?
Lobog az ég, ruhátlanul
lobog az eleven enyészet.
A harminckilós kerubok közt
ő is ott áll, melyik az arca,
egy lapnyi tűz – hatmillió
egyforma fénye eltakarja.

Suhog a létra, ragyogó
fokai a magasba visznek.
Keskenyedő talpa a föld,
csúcsa nekifeszül a tűznek.
És megragadnak odafenn,
én nem akarom, de hiába,
és belevájom fogamat
az oltár szörnyű parazsába.

Hatmillió ércoszlop izzik,
ki tudja már, melyik az anyja?
Gyűrűzik, felkél, fut a láng,
s csontjaimat megrohanja.
Imhol vagyok, imhol vagyok,
megjárva minden torlaszoknak
hegyét és árkát, itt vagyok,
s lobogok, mert ők is lobognak.

 

támogatás