70 éve hurcolták el Raoul Wallenberget

Nagybátyám*, Raoul Wallenberg, több tízezer zsidót mentett meg Magyarországon. 1945. január 17-én az oroszok elfogták, és napokon belül egy moszkvai KGB börtönbe került. Valószínűleg nem múlt el egy nap se anélkül, hogy családunk ne gondolt volna rá. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy kiszabadítsuk, de sajnos nem sikerült. Eltűnésének 70. évfordulóján még mindig sokat foglalkoztat nagybátyám sorsa, és néhány gondolatot most megosztok az olvasókkal.

Hősies cselekedetei Raoult történelmi személlyé tették, a történelem pedig közös emlékünk. A Jád Vasem egyik jelmondata: „Emlékezni a múltra – Építeni a jövőt”. A történelem számomra is azt jelenti, hogy próbáljuk megérteni a múltban zajlott események okait, és így bölcsebben tudjuk építeni a jövőt. Raoul esetében hogyan emlékezzünk? „Tisztelettel adózunk” egy hős emlékének mert „illik”, vagy pedig egy olyan példaképre emlékezünk, akinek tetteiből erőt meríthetünk a jó és pozitív cselekvésre?

Raoul a legismertebb zsidómentő, aki a Holokauszt idején tevékenykedett. Számos ország elismerését elnyerte, és tiszteletbeli állampolgárrá avatták. Utcákat, iskolákat, emlékműveket neveztek el róla, számos postabélyegen is szerepel. Sokan azért emlékeznek rá, mert egy felmenőjüket mentette meg. Mások számára egy a kommunista terror több tízmillió áldozata közül.

Legfontosabb kérdéseim: „Mi történt Raoul Wallenberggel miután az oroszok kezére került?” és „Mit tanulhatunk nagybátyámtól? Miként inspirál bennünket, hogy szellemét életben tartsuk és munkáját folytassuk?”

Sokkal több információra van szükség sorsáról és arról, hogy miért nem sikerült őt megmenteni. Mindehhez azonban jobban kellene értenünk a háború utáni bonyolult politikai helyzetet.

Raoul egy kiváltságos – dúsgazdag bankár és iparos – családba született. Apja Raoul Oscar Wallenberg, fiatalon meghalt. Pár hónappal Raoul születése után anyai nagyapja is elhunyt. Így első meghatározó éveiben két gyászoló özvegyasszony nevelte őt. Hasonló körülmények között sokan „áldozatként” nőttek volna fel, de Raoul inkább mások szenvedése iránt mutatott együttérzést.

Később édesanyja az arisztokrata és nemes lelkű Fredrik von Dardel-hez ment feleségül. Két gyermekük született: apám, Guy és nagynéném, Nina.

Ahelyett hogy bankár lett volna a Wallenberg cégekben, Raoul építészetet tanult. Fantáziája, pragmatizmusa és harmónia iránti érzéke ilyen irányba húzta. A nagy világválság idején az amerikai University of Michigan diákja volt. Sok személyes tragédia tanúja volt Amerikában, de azt is érezte, hogy a gazdasági helyzet rövidesen javulni fog. Egyik egyetemi vakációja alatt egy világkiállításon dolgozott és Amerika számos vidékét megismerte úgy, hogy autóstoppal utazott Mexikóig. Amerika óriási területe és természeti csodái lenyűgözték. Megtapasztalta, hogy Amerikában semmi nem lehetetlen, a célok megvalósulnak és az eredeti megoldások nem ismernek határokat. Ez nagy hatással volt Raoulra – szellemét, és gondolkozási stílusát mindvégig befolyásolta.

Élvezte egyetemi tanulmányait, az utazást, a kapcsolatokat a lányokkal, az érdekes beszélgetéseket, az olvasást, a filmeket, a vacsorákat és az élet sok egyéb lehetőségét. Társadalmi helyzetének dacára szerény és segítőkész volt.

A családja azt ajánlotta neki, hogy mielőtt visszatér Svédországba, szerezzen alapos bankügyi gyakorlatot. Néhány országban rövid ideig dolgozott is ilyen munkakörben – többek közt egy haifai bankban, ahol sok, a náci Németországból menekült zsidóval találkozott. Lehet hogy ez volt az egyik oka, hogy később annyi együttérzést mutatott Európa üldözött zsidósága iránt.

A nemzetközi gazdasági válság már elérte Svédországot, amire Raoul Stockholmba érkezett. A gazdag Wallenbergek nem nagyon segítettek neki munkát találni. A fiatalember egy magyar származású zsidóval, Kálmán Lauerral dolgozott  Stockholmban, magyar élelmiszerek kereskedelmével foglalkozó import-export cégnél.

Raoul nagyon kreatív volt, a szó legjobb értelmében. Ez sok bátorságot követelt, mert a társadalom gyakran megnehezíti az igazán kreatív egyének életét. Raoul nem volt különc vagy felszínes ember, de konformista sem. Sok szempontból individualista volt, aki képes volt önállóan gondolkodni és cselekedni. Ügyesen kombinálta az előrelátó képességet, a kreativitást és a pragmatizmust.

A II. világháború alatt Raoul többnyire a semleges Svédországban – a békés Stockholmban – tartózkodott. Legtöbb barátja normális életet élt, de Raoult nagyon foglalkoztatta a háború. Követte az eseményeket és egy térképen be is jelölte a fontosabb csatákat. Nagyon intelligens volt, de ami sokkal lényegesebb, érzékeny és törődő szíve és lelke volt. Amikor először hallott a koncentrációs táborokról, azonnal felfogta, hogy mi történik, és barátait megpróbálta meggyőzni, hogy sajnos a „modern” Európában ezek a hihetetlen borzalmak igenis megtörténhetnek.

1944 januárban Roosevelt elnök megalakította az amerikai Háborús Menekült Bizottságot (War Refugee Board). Ez főleg Hillel Kook (Peter Bergson) kitartó aktivitásának és részben Henry Morgenthau pénzügyminiszter tevékenységének volt köszönhető, aki segített meggyőzni Rooseveltet. Több szenátor, kongresszusi tag és Eleanor Roosevelt segítségével a „Bergson Csoport” sokáig lobbizott a Roosevelt kormánynál, hogy segítsen menteni a zsidókat.

 

Egyik nap a Háborús Menekült Bizottság stockholmi tagja megkérdezte Raoult, hogy segítene-e a budapesti zsidók mentésében. Raoul nem beszélt magyarul, sohasem élt Magyarországon, és ilyen fontos tevékenységet még nem végzett – ebben semmi gyakorlata nem volt. Jól tudta, hogy milyen veszélynek teszi ki magát.

 

Viszont olyan életet akart, amelynek mély értelme van. Ez Budapesten várt rá. Az ügy óriási fontossága teljesen lekötötte és inspirálta. Svéd diplomata útlevelet kapott. Irodája Svédország budapesti követségén volt. Ami pedig a legfontosabb, a svéd király megígérte, hogy a külügyminisztériumtól függetlenül tevékenykedhet. Raoul gyorsan határozott.

 

Lelkesen indult el, és 1944. július 9-én érkezett Budapestre. Gyakorlatias ember volt, de sok idealista szellemű ifjúhoz hasonlóan nem ismerte a „lehetetlent”. Ezért azután sikerült neki – az óriási nehézségek dacára – majdnem megcselekedni a lehetetlent.

 

Küldetése több okból valósulhatott meg. Sztálingrád után világos volt, hogy a háborút nagy valószínűséggel az angolok, amerikaiak és oroszok nyerik meg. 1944. júniusában George Mantello, magyar zsidó és El Salvador-i diplomata Svájcban, nagy késéssel megkapta a budapesti Moshe Krausz által eljuttatott híres Auschwitz Jelentést. Mantello gyorsan és részletesen beszámolt a nyilvánosságnak a Holokauszt borzalmairól. Ez azonnal spontán svájci tüntetéseket, valamint hatalmas svájci sajtókampányt eredményezett. Több mint 400 nagy cikk jelent meg franciául, németül és olaszul: ezek Európa huszadik századi sötét, gyilkos és barbár korszakát festették le az olvasóknak. Mindez oda vezetett, hogy Roosevelt, Churchill és mások a háború utáni felelősségre vonással fenyegették meg Magyarország kormányzóját, Horthy Miklóst. Horthy kénytelen volt leállítani a transzportokat, amelyek addig naponta körülbelül 12 000 zsidót vittek Auschwitzba Magyarországról.

 

Raoul Wallenberg és zsidó segítőtársainak csoportja ezalatt Budapesten tevékenykedett. Raoul nagy lelkesedéssel dolgozott. Fáradhatatlanul új mentési lehetőségeken törte a fejét. Kitűnő szervező volt. Nagyobb részt zsidókból ütőképes munkacsoportot állított össze, egy céghez hasonlóan, osztályokkal és vezetőséggel. Voltak pénzügyi, élelmiszer-beszerzési és elosztási osztályok, voltak, akik árvákra vigyáztak, vagy orvosi szolgálatokat láttak el. Személyi segítőket is szervezett. Tehetséges és odaadó emberek csatlakoztak csoportjához, főleg azért, mert életüknek reményt és értelmet adott. Bátorította azt is, hogy a zsidók egymást is segítsék. A zsidóknak visszaadta méltóságukat, életerejüket, önbizalmukat és hitüket az emberiségben. Akivel kapcsolatba lépett, olyan ösztönzést kapott tőle, hogy sokan már ennek hatására saját magukon is képesek voltak segíteni.

 

Találkoztam egy asszonnyal, aki 1944-ben Raoul egyik titkárnője volt, akkoriban 18 éves, kékszemű zsidó lány. Raoul egy zsidó férfival küldte különböző helyekre. Nem féltek, sárga csillag nélkül jártak. Volt náluk egy lista azokról a zsidókról, akik forma szerint Svédország védelme alatt álltak: bátorságukkal így sok embert mentettek meg. Raoul a vasútállomásra is kiküldött munkatársakat, hogy segítsenek onnan embereket kimenteni. Egyszer zsáknyi svéd menlevelet (Schutzpass) szórt oda foglyok egy csoportjának, akik így meg tudták menekülni. Sokaknak hamisított svéd menlevelekkel is sikerült életben maradni.

 

1944 telén nyilas bandák terrorizálták és gyilkolták az embereket. A tél különösen hideg volt, a Duna is befagyott. Raoul folyékonyan és határozottan beszélt németül, ami tiszteletet váltott ki a németekből. Nem harcolt ellenük, inkább megértette őket. Tudta, hogy aggódnak családjukért, félnek attól, hogy ott hagyják őket a csatatéren, vagy büntetés vár rájuk a háború után. Mindezt felhasználta az embermentésben.

 

Raoul nehéz helyzetekben is tudta folytatni mentő munkáját. Vakmerő, odaadó tevékenysége igazi jelentőséget adott életének. Segítséget jelentett neki, hogy az emberek is nagyon szerették őt. Azt mondta, hogy képzelőereje volt titkos fegyvere. Dacára a reá háruló hihetetlenül nagy felelősségnek, arra is időt tudott szentelni, hogy fenntartsa szellemi és érzelmi egyensúlyát – ennek érdekében számos rajzot készített. Egyik legfontosabb segítség részéről az volt, hogy emberséget vitt oda, ahol az embertelenség volt az úr.

 

Barátság szövődött és komoly együttműködés alakult ki Raoul és több más diplomata között Budapesten – például Carl Lutz-cal, Giorgio Perlascával, Monsignor Angelo Rottával, Friedrich Bornnal és Ángel Sanz-Brizzel. Inspirálták egymást és így maroknyi kiváló embernek sikerült nagyszámú zsidót megmenteni, ami sehol máshol nem történt Európában.

 

Az amerikai Háborús Menekült Bizottság komoly összegekkel segített, ami nagyon fontos volt, mivel Wallenberg így tudott épületeket venni, ahol védett házakat és irodákat alakíthattak ki, élelmiszert vásároltak és fedezték a mentéssel kapcsolatos egyéb költségeket. Jelentős segítség volt diplomata státusa és függetlensége.

 

A szovjet hadsereg 1945. január 17-én elfogta Raoult és zsidó sofőrjét, Langfelder Vilmost. A moszkvai Lubjanka KGB börtönbe vitték őket. Svédországnak kényelmesebb volt elfogadni, hogy nagybátyám a börtönben meghalt. Az amerikaiak, akik meggyőzték Raoult, hogy menjen Budapestre, nem segítettek. Családom egyedül maradt és csak mi próbáltuk Raoult hazahozni.

 

A világ körülbelül 30 évvel később kezdett érdeklődni Wallenberg hősies tettei iránt, de nem segített megtudni, mi lett a sorsa. Svédország további 20 évvel később ismerte el hősiességét és kért bocsánatot azért, hogy a döntő órában elfordult tőle.

 

Nagyszüleim halála után apám, aki atomfizikus volt, minden lehetőt megtett bátyja felkutatására. E célból több mint ötvenszer utazott Oroszországba. Ottléte során kiválóan tehetséges és idealista személyekkel ismerkedett meg, akik segítették. Köztük volt Andrej Szaharov orosz atomfizikus és emberi jogvédő aktivista és Irwin Cotler, a neves emberjogi védőügyvéd, egykori kanadai főügyész és igazságügy- miniszter. Apám több kormányhoz és intézethez fordult, de mindhiába.

 

Raoul több tízezer zsidót életét mentette meg Magyarországon. Azóta három generáció született és közülük sokan neki köszönhetik életüket. Munkáját kimeríthetetlen energiája, a mások iránti odaadás és az irántuk tanúsított mély részvét jellemezte.

 

Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy Raoul családjához tartozunk és szomorúak, hogy a világ nem bizonyult elég segítőkésznek az 1945. január 17. után történtek felderítésében. Szabad országok nem hagynak egy katonát sem hátra a csatatéren, de Raoult cserbenhagyták. Marie húgommal együtt nagyon büszkék vagyunk: apánk élete nagy részét arra szánta, hogy hazahozza fivérét.

 

Most, hogy írásomat elolvasták, föltehetik a kérdést maguknak: mit értettek meg Wallenberg történetéből, és mit tennének az ő szellemében az emberiségért. Szovjetunióba hurcolásának 70. évfordulója lehetőséget kínál mindezen elgondolkozni. Merítsenek inspirációt a történetből. Ez a legméltóbb, Wallenberg emlékéhez.

 

Marie húgom indítványa, hogy gyújtsunk gyertyát január 17-én – így őrizzük Raoul Wallenberg szellemének fényét.

 

* Louise von Dardel Raoul Wallenberg unokahúga.

 A 2015. január 16-i,  hétvégi Jerusalem Post Magazin cikkét Garai Edler Eszter fordította.

 További információk: www.raoul-wallenberg.eu

 Az írás az Új kelet című hetilap január 22-i számában jelenik meg nyomtatásban.