Embermentők Zuglóban

 

A zuglói nyilasper során elhangzott néhány tanúvallomás – üldözötteké és segítségnyújtóké egyaránt – örökítette meg egyes zuglói lakosok bátor kiállását.

A zuglói nyilas pártszervezet tagjai által elkövetett gyilkosságok és más bűncselekmények az 1966-67 folyamán lefolytatott eljárás során váltak közismertté. Nemcsak tömeges kivégzésekre kerül sor, hanem kifejezetten szadista módszerekkel is kínozták foglyaikat a pártszolgálatosok.(1) A nyomozást és a pert jelentős sajtókampány övezte és egy riportkönyv is megjelent a perről. Sajnos az ítéletben felvázolt történelmi tabló leginkább a kommunista propaganda közhelyeit tükrözte, s így éppen csak említették az embermentők tevékenységét. Szita Szabolcs 2009-ben megjelent könyve (Végvárak Zuglóban) állít emléket a szervezett embermentés résztvevőinek. A zuglói per iratai között azonban számos esetet olvashatunk egyéni vagy alkalomszerű embermentési, segítségnyújtási kezdeményezésekről. Néhány tanúvallomás – üldözötteké és segítségnyújtóké egyaránt – örökítette meg egyes zuglói lakosok bátor kiállását. 

Nyilasok plakátokat ragasztanak. Bal szélen a hírhedt Kun Páter.

 

Az egyéni embermentők egyik csoportját azok képezték, akik saját elhatározásukból a lakásukon vagy a műhelyükben rejtegettek üldözötteket. A per egyik tanúját, Dénes Ignácot a nyilasházba hurcolták a pártszolgálatosok és súlyosan bántalmazták, mert egy Goldstein nevű üldözöttet rejtegetett lakásán, aki „nagyon elgyengült állapotban volt”. Dénes Ignác feleségét is be akarták kísérni a nyilasok, de útközben, „egy ismerős közbeszólására” elengedték. Magát Dénes Ignácot hét nap múlva engedték szabadon felesége könyörgésére, azonban a kerületvezető megfenyegette, hogy senkinek ne merjen szólni a pincében látottakról, mert különben „úszni fog”. (2)
Egy másik embermentőnek, Dimény Lajosnak a Telepes utca 80-ban volt lakatos üzeme. Dimény engedélyt kapott arra, hogy munkaszolgálatos, illetve nagyon fiatal vagy nagyon idős zsidókat foglalkoztasson. „8-10 környékbeli zsidó és még 4-5 üldözött” volt az üzemben, az utóbbiak illegálisan. November elején a nyilasok elvitték az üldözötteket, akiket a pártházban bántalmaztak és a közéjük tartozó két fiatal lányt meg is erőszakoltak. Végül is Diménynek sikerült őket visszahoznia, de egy vagy két fő hiányozott közülük. (3)

Hasonló módon vett részt Sima Sándor is az embermentésben. Egy nagy lakatosüzem tulajdonosa volt, ahol eredetileg díszműáru készítéssel foglalkoztak, de a háború kitörése után már a honvédség részére is dolgoztak, főleg ácskapcsokat gyártottak. Mivel Sima Sándor lakatosműhelyét hadiüzemnek nyilvánították, ezért az ott dolgozók is arcképes felmentési igazolványt kaptak. A nyilasok hatalomra jutása után körülbelül 60 katonakönyves munkaszolgálatos és 30 más üldözött férfi és nő dolgozott az üzemben. Valamennyien épségben élték túl a nyilas terror időszakát. Ugyanez az üzlettulajdonos egy ízben 30 ezer pengőt is adott váltságdíjra jó ismerősei, a Markovits házaspáréletéért, akiket azonban ennek ellenére kivégeztek. (4)
Kröszl Vilmos, az 1967-es per fővádlottja, a nyilas pártszolgálatos csoportvezető jól ismerte az egyik tanút és nem bízott benne. Éppen ezért rajtaütésszerűen ellenőrizték a tanú lakását, katonaszökevényeket kerestek nála. Szerencsére egy bujtatott katonaszökevény és a felesége, illetve egy üldözött pár tíz perccel előbb elhagyták a lakást, így a nyilasok dolguk végezetlenül távoztak. (5)
A segítségnyújtók között volt olyan is, aki nem személyesen rejtett el üldözötteket, „csak” a lakását biztosította számukra. Egy ízben a nyilasok az Amerikai út 20-ból, egy olyan lakásból hurcoltak négy, Erdélyből menekült üldözöttet, ahol a tulajdonos nem volt otthon. A szomszédban lakó asszonyt – aki ezeket az üldözötteket segítette – egyenesen a fodrásztól hurcolták el zsidórejtegetés címén, de mivel az ő lakásában nem találtak senkit, elengedték.(6)
A legmerészebb egyéni embermentési tevékenység kétségtelenül magában a XIV. kerületi pártházban zajlott, a Thököly út 80-ban. Itt a házfelügyelő-házaspár kisebb mentési centrumot rendeztek be. A házfelügyelő, Breyer József maga is zsidó származású volt, de a Danuvia Szerszámgépgyárban dolgozott, így hadiüzemi munkásként kivételezett helyzetet élvezett. Felesége, Breyerné pedig keresztény volt. Még az 1967-es per előtt korábban elítélt néhány zuglói pártszolgálatos ellen lefolytatott ügyben ketten is tanúskodtak arról, hogy Breyerék segítségével rövid időre a Thököly út 80-ban rejtőztek. Holczmann Margit 1944 november folyamán, Rotter Lórántné pedig október végén – november elején, több ízben is a Thököly út 80-ban tartózkodott hamis papírokkal, Breyer Józsefnénél.(7) Sőt, Rotterné még a férjét is odahívta, később azonban a házfelügyelő házaspár letartóztatása miatt elhagyták a házat. Breyerné saját testvére iratait is kölcsönadta, ha arra volt szükség. (8)
Breyerék embermentő tevékenységéhez kapcsolódik Weisz Margit tanúvallomása is. Weisz Margit édesapja volt korábban a Thököly út 80. tulajdonosa, amit 1934-ben adott el az Országos Ügyvédotthonnak. Weisz Margit és lánya, illetve veje 1944. november 3-án a régi ismerős Breyerék segítségével beköltöztek a második emeleten levő egyik lakásba.(9) A tanú egészen 1944. december 25-én reggelig a házban lakott, ahol egyébként meglehetős bátorsággal közlekedett. Lánya és veje pedig csak 1945. január 1-én költöztek el a házból. Iratokra úgy tettek szert, hogy Breyerné egy danuviás vasmunkás feleségétől kérte el az iratait, azzal az ürüggyel, hogy gyakran kell vidékre mennie és iratok nélkül nem mer nekiindulni. Fát a házmesterék 12 éves lánya lopott nekik a nyilasok tüzelőjéből.
A ház lakói tudtak a házfelügyelő házaspár tevékenységéről. Weisz Margit naplójának tanúsága szerint az egyik második emeleti lakás főbérlőjével a következő beszélgetést folytatta: „S. úr kérdezte, hogy mennyire van innen Lajosmizse – Breyerné azt mondta, hogy onnan menekült ismerősei vagyunk, ott már oroszok vannak. Mondtam blindre egy számot. S. úr rámnézett, nem szólt többé semmit. Úgy látszik sejt valamit, mégsem félek tőle.” (10) A nyilasok végül letartóztatták a házfelügyelő házaspárt, Breyer Józsefet súlyosan bántalmazás után engedték csak el.
A segítségnyújtás egy másik formáját egyes rendőrök tevékenysége jelentette. Az ítéletben egészen röviden megemlékeznek arról, hogy a nyilasok tapasztalták: a rendőrségre előállított üldözötteket onnan szabadon engedték. Azonban itt ennél többről van. 1944 novemberében egy este, a XIV. kerületi kapitányságra egy nyilas 30 üldözöttet vitt be, akiket vagy a Stefánia úti Belgyógyászati Intézetből vagy a Vilma királyné úti Fasori kórházból szedett össze. Azzal akarta átadni az üldözötteket, hogy azokat a téglagyári gyűjtőhelyre kell vinni. Az összeszedés alapját az képezte, hogy a nyilas szerint ezek az emberek – akik között frissen operált is volt! – ott „bujkáltak” a kórházban. Az ügyeletes tiszt egy jelentés megírása után átvette a bekísérteket, majd meghallgatta őket. Ennek alapján szabadon engedte a begyűjtötteket, de mivel az éjszakát nem volt tanácsos az utcán tölteni, ezért bent tartotta őket estére és reggel küldte őket haza. (11)
Ez a segítségnyújtás egyik legelemibb formája volt, de komolyabb fellépésre is sor került a rendőrök részéről. Lengyel Jenő üldözöttet egy Bottyán László nevű detektív hamis paranccsal mentette ki a nyilasház pincéjéből, 17 sorstársával együtt. A nyilasok azonban résen voltak, és ezeket az üldözötteket másnap ismét kézre kerítették. (12) Nem csak a rendőrség, hanem a honvédség tisztjei között is akadt, aki segítséget nyújtott az üldözöttek részére. Máday Ágoston honvéd ezredes a hadbiztosságnál teljesített szolgálatot, és 1944. október 15-e után a Thököly úti izraelita imaházban rejtőző katonaszökevények és üldözöttek élelmezésében vett részt. Egy házfelügyelőnő feljelentése nyomán bevitték a nyilasházba. Azzal vágta ki magát, hogy kérte: hívják fel Szálasi Ferencet, akivel együtt teljesített szolgálatot két évig az I. hadtestnél. A nyilas kerületvezető, miután a másik szobában a központtal telefonbeszélgetést folytatott, szabadon engedte. (13)
A fegyveres testületek közül az illegalitás peremén egyensúlyozó KISKA egységek nem csak egyes tagjaikon keresztül, hanem együttesen vettek részt az embermentésben. Erről már a rendszerváltás előtt megjelent irodalomban is lehetett olvasni, itt most csak egy jellemző példát szeretnék megemlíteni. Az egyik kerületi KISKA egység tagjai egy csillagos házról levették a csillagot és helyette a bejárat fölé „KISKA Körlet” feliratú táblát helyezték el. Ettől kezdve az ott lakók a sárga csillagot se hordták. Az egyik tanú így emlékezett a viszonylagos biztonság napjaira: „Én esténként bementem a városba a család ügyeinek intézése végett, de lehetőség szerint azért mindig a házban tartózkodtunk.”. 1944. december 20-án azonban a nyilasok rájöttek a cselre, és rajtaütöttek a házon, s az ott élőket elhurcolták. (14)
A segítségnyújtás más formáival is találkozhatunk a per anyagai között. Volt, aki biztonságosnak tűnő menedékhelyet és papírokat szerzett kollegájának. (15) A per egyik tanúja 1944 november végén az utcán összegyűjtött izraelita nőktől leveleket fogadott el továbbítás céljából. Amikor a zsidó csoportot őrző egyik nyilas erről tudomást szerzett, megmotozta, a nála talált 23 levelet egyenként megetette vele, majd agyba-főbe verte. (16) Egy idős hölgy, aki egy kis szatócsbolttal rendelkezett a Hungária körúton, a zsidók számára tiltott időben is rendszeresen kiszolgálta az üldözötteket. Erről a nyilasok tudomást szereztek, és többször ellenőrizték az üzletet. Megfenyegették a tulajdonost: amennyiben továbbra is szolgál zsidókat ki, lógni fog egy fán. (17)
Mindezek a példák csak egy rövid bepillantást engednek Budapest egyik kerületének életébe a nyilas uralom zavaros hónapjainak időszakában. A zsidó vagyont igénylőkkel szemben a segítséget nyújtók képe a kommunista diktatúra időszakában elhalványult. Az ezredforduló utáni történetírás felelőssége, hogy az ő emléküket is megőrizze.

Jegyzetek
1 Az ítélet történeti hitelessége számos ponton megkérdőjelezhető, de ez természetesen nem érinti az elítélt nyilas pártszolgálatosok bűnösségét.
2 BFL XXV.4.a. 4831/1967. Elsőfokú ítélet, I. doboz, 157.o., illetve Dénes Ignác tanúvallomása, I. doboz, 560.o. A további hivatkozások ugyanezen irategyüttes különböző részeire vonatkoznak.
3 Az egyik egykori üldözött, Tóth Ilona tanúvallomása, I. doboz, 535.o., Dimény Lajosné tanúvallomása III. doboz, 2676.o., illetve Halász József tanúvallomása, III. doboz, 2778.o.
4 Sima Sándor tanúvallomása, III.doboz, 3140.o.
5 Horváth Gyula tanúvallomása, I. doboz, 547.o.
6 Özvegy Sáfár Emilné tanúvallomása, III. doboz, 3119.o.
7 Tanúvallomások Vigh József és tsai ügyében, V.doboz, 6897. és 6909.o
8 Rotter Lórántné tanúvallomása, III. doboz, 3114.o.
9 Takács Sándorné Weisz Margit tanúvallomása, III. doboz, 3168.-3170.o.
10 Weisz Margit naplója, III. doboz, 3177.o.
11 Dr.Sziráki József tanúvallomása, 3166-3167.o.
12 Lengyel Jenő tanúvallomása, Vigh József és tsai., V. doboz, 6901.
13 Máday Ágoston tanúvallomása, I. doboz, 554.o., illetve Máday László tanúvallomása ifj.Hollósy Zoltán ügyében, V. doboz, 6870.o.
14 Kálmán Imre tanúvallomása, III.doboz, 2888.o.
15 Kántor Anna tanúvallomása Pintér László ügyében, V. doboz, 6364.o.
16 Kiss Péterné tanúvallomása, I. doboz, 501.o.
17 Özvegy Surányi Józsefné tanúvallomása, III. doboz, 3144.o.