A Gulagtól a miniszterelnöki bársonyszékig

100 éve született Menahem Begin

A breszt-litovszki zsidó közösség titkárának fia volt. Hagyományőrző, de erősen cionista meggyőződésű családban látta meg a napvilágot. A vallási iskola és az állami gimnázium elvégzése után a varsói egyetem jogi karára került, ahol 1935-ben diplomázott. Már gyermekként belépett a Hasomér Hacáir nevű marxista cionista ifjúsági szervezetbe, de 16 évesen a jobboldali revizionista cionista Betar ifjúsági mozgalomhoz csatlakozott, amely harciasabb módszerekkel küzdött a palesztinai zsidó állam megteremtéséért.

Pár év múlva már Begin volt a lengyelországi hálózat vezetője, s szervezte a lengyel zsidók tömeges kivándorlását Palesztinába. 1939-ben Nagy-Britannia palesztinai politikája ellen tiltakozó tüntetést szervezett a varsói brit nagykövetség előtt, amiért hatheti börtönbüntetésre ítélték. 1939 májusában megnősült: az egyik Betar-tag lányát, Aliza Arnoldot vette el, akitől később három gyermeke született.

 

Amikor 1939 szeptemberében Németország lerohanta Lengyelországot, Begin Wilnóba (ma Vilnius) menekült, amely pár hónapra Litvánia fővárosa lett. Családja holokauszt áldozata lett. 1940-ben a bevonulás után a szovjet hatóságok letartóztatták, s mint “társadalomra veszélyes cionista elemet” nyolcévi kényszermunkára ítélték. A pecsorai táborból a Szovjetunió elleni német támadást követően szabadult, s csatlakozott a szovjet fennhatóság alatt élő lengyelekből toborzott ún. Anders-hadsereghez.

Iránon keresztül 1942 májusában érkezett Palesztinába, de decemberben kilépett a légióból és csatlakozott a radikális földalatti cionista fegyveres csoporthoz, az Irgunhoz. 1944-ben már a szervezet első számú vezetője volt: felkelést hirdetett a palesztinai brit mandátum felszámolására, terrorakciókat szervezett a brit csapatok, hatóságok ellen. Az Irgun ismertebb akciói közé tartozott az akkói börtön elleni támadás, amely a szervezet fogva tartott tagjainak kiszabadítására irányult, valamint a brit katonákkal, tisztekkel teli jeruzsálemi Dávid Király szálloda levegőbe röpítése 1946 júliusában. Az Irgun és egy másik fegyveres csoport tagjai 1948 áprilisában megtámadták Deir Jaszin települést, ahol a harcokban és utána 107 arab lakos vesztette életét. A Hagana, a baloldali fegyveres szervezet elítélte a gyilkolást, a Jewish Agency úgyszintén. Begin fejére a britek 10 ezer font vérdíjat tűztek ki, de elfogni nem tudták.

Izrael állam 1948. májusi kikiáltása után az Irgun formálisan beolvadt a zsidó hadseregbe, de az önfejű Begin hamar összeütközésbe került David Ben Gurion miniszterelnökkel. Amikor az Irgun a nemzetközi fegyverszünetet megsértve fegyvert próbált bejuttatni az országba, Ben Gurion habozás nélkül szétlövette hajóját. Begin a partra tudott úszni, de tucatnyi harcostársa életét vesztette, a két ember ettől kezdve életre-halálra gyűlölte egymást.

1948 augusztusában Begin megalapította a Herút (Szabadság) pártot, amely az 1949. januári választásokon 11,5 százalékot kapott, s a parlamentben, a Kneszetben a jobboldali ellenzék szerepét töltötte be. Mivel múltja miatt szalonképtelennek számított, Begint sokáig inkább tekintették demagóg népvezérnek, mint igazi politikusnak.

A kormány ellenzékeként élesen elítélte a Németországgal folytatott jóvátételi tárgyalásokat, amelyekről úgy vélekedett, hogy a németek pénzen vásárolnak maguknak bűnbocsánatot. Szavára 15 ezer tüntető vonult a Kneszet elé, melyet kővel dobáltak meg. A rendőrség közbelépett, zavargások törtek ki.

Az 1967-es hatnapos háború előestéjén lett először miniszter, amikor a helyzet megkövetelte egy nemzeti egységkormány felállítását, s három évig látta el tisztségét.

Begin nyolc választást vesztett el, de 1977-ben az általa négy évvel korábban létrehozott Likud (egység v. megerősödés) pártszövetség lett a parlament legnagyobb ereje, a Begin vezette kormány pedig Izrael történetének első jobboldali (nem szocialista) kabinetje. A kormányfő “gazdasági fordulatot”, gazdasági liberalizációt hirdetett, programja szerint igyekezett szűkíteni az európai (askenázi) és a keleti (szefárd) zsidók közötti szociális szakadékot. Már a kezdet kezdetén nyilvánvalóvá tette, hogy Júdea és Szamaria (azaz a Jordán-folyó nyugati partja) izraeli ellenőrzés alatt marad. Ugyanakkor kutatta a közel-keleti béke lehetőségeit is.

Ennek eredményeként 1977 novemberében Anvar Szadat egyiptomi elnök Jeruzsálembe látogatott, majd 1978. szeptember 17-én Camp Davidben Szadat és Begin – Jimmy Carter amerikai elnök jelenlétében – aláírta a közel-keleti békerendezést elindító két keretegyezményt. Abban az évben az izraeli és az egyiptomi vezető kapta megosztva a Nobel-békedíjat. 1979. március 26-án megszületett az izraeli-egyiptomi békeszerződés, amelyben Izrael a “területet békéért” elv alapján lemondott a Sínai-félszigetről. Az egyezségnek mindkét országban voltak ellenzői: zsidó telepesek véres összecsapásokat kezdeményeztek az eltávolításukra érkezett izraeli katonákkal, míg egyiptomi szélsőségesek 1981 októberében meggyilkolták Szadatot.

Begin 1981-ben annektálta a Szíriától 1967-ben elfoglalt Golán-fennsíkot, s lebombáztatta Irak épülő atomerőművét. 1982-ben hadügyminisztere, Ariel Saron és Rafael Eitan vezérkari főnök nyomására belegyezett a Libanon elleni invázióba, mivel a Dél-Libanonban berendezkedő PFSZ rendszeresen lőtte Észak-Izraelt. Az izraeli támadás következtében a PFSZ kivonta erőis javát Libanonból és Tuniszba tette át a székhelyét. Az utolsó izraeli katonák csak 2000-ben vonultak ki Dél-Libanonból.

A háború legemlékezetesebb eseménye a szabrai és satilai vérengzésvolt, amelynek során libanoni keresztény milicisták több száz fegyvertelen palesztin menekültet mészároltak le. Noha korántsem ez volt az egyetlen mészárlás a libanoni háború éveiben, a média ennek szentelte a legnagyobb figyelmet, mivel Izrael is érintett volt benne.

Felesége halála és a kilátástalan libanoni háború miatt Begin depressziósan, betegen 1983. szeptember 16-án lemondott kormányfői tisztségéről, utóda Jichák Samir lett. A lemondásakor legnépszerűbb és legnagyobb tiszteletnek örvendő izraeli politikus ezt követően teljes visszavonultságban élt 78 éves korában, 1992. március 9-én a jeruzsálemi Ihilov kórházban bekövetkezett haláláig.