1957: Lévai Jenő visszatér

Lévai Jenő (1892-1983) népszerű újságíró, kiadó, a háborút követő néhány évben tucatnyi könyvet publikált a vészkorszakról. Azonban alig néhány évvel a karrierje 1948-as második csúcspontját követően ismét bukásra kényszerült.[1] Kiszorulását ezúttal a kialakuló diktatórikus egypártrendszer okozta. Nemcsak az újságírói munkára nem volt lehetősége, hanem a fizikai üldöztetés szélére került. 1953-ban kis híján belekeveredett az állambiztonsági szolgálatok „Péter Gábor és bandája” néven elhíresült belső tisztogatásaiba.

A náci bűnök iránti érdektelenség az ötvenes évek első felében korántsem kelet-európai jelenség volt. Nemcsak Lévai volt kénytelen abbahagyni a történeti dokumentációs munkát, hanem – különböző okokból – a világ „boldogabb részén” élő kollégái is. Tuviah Friedman 1952-ben bezárta bécsi irodáját, Simon Wiesenthal linzi dokumentációs központja pedig két évvel később követte. Lévai nem egyszerűen elszigetelődött a holokauszt történeti dokumentációjának nemzetközi hálózatától az 1950-es évek közepére, hanem a világpolitikai fejlemények miatt maga ez a hálózat is szétesett.

Ez a helyzet néhány éven belül jelentősen megváltozott. Paradox módon a hidegháborús dinamika, amely korábban csökkentette a náci bűnök iránti érdeklődést, most megteremtette a dokumentálásuk iránti társadalmi és politikai igényt. Lévai 1957 végén Svájcban és Franciaországban kutatott.

1957. december 6-án egy német-francia zsidó hetilap, a bázeli Jüdische Rundschau Maccabi volt az, amely címlapján ünnepélyes hangnemben bejelentette Lévai visszatérését: „A náci korszak Európa-szerte ismert szakértője, Lévai Jenő többéves szünet után a múlt héten visszatért Bázelbe”. A cikk rövid összefoglalót adott Lévai Svájccal kapcsolatos tevékenységéről. Kiemelte jelenlétét az 1946-os bázeli cionista kongresszuson, és felhívta az olvasók figyelmét a Zsidósors Európában (1948), valamint a Black Book on the Martyrdom of Hungarian Jewry (1948) című könyveire. A meg nem nevezett szerző, valószínűleg Adrien Blum főszerkesztő, idézte a „közismert írót, akit már halottnak hittek a nyugati világban”. Lévai a maga részéről tudományos okokkal indokolta látogatását: időközben az övéin kívül több könyv is megjelent a náci korszakról, így elérkezettnek látta az időt, hogy régi beszámolóit átdolgozza az új bizonyítékok fényében. Lévai történészként mutatta be magát, szemben a szemtanúval (aki ő maga is volt az események idején, amelyekről beszámolt). „Arra törekszem, hogy azok, akik segítők és mentők voltak a vészben, megkapják az őket megillető becsületbeli helyüket, míg mások, akik jogosulatlan érdemeket követelnek maguknak, a valódi szerepükre korlátozzák magukat”. Az utóbbi kitétel elsősorban a Budapesten Adolf Eichmannal tárgyaló cionista Joel Brandra vonatkozott, akinek 1956-ban megjelent könyve Lévai szerint ellentmond a „dokumentumértékű bizonyítékoknak”. A svájci lap címoldalán Lévai kifejtette, hogy véleménye szerint az emberek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak Brand és társai tevékenységének, és túlértékelik Kasztner Rezső szerepét. Majd hozzáfűzte: „Hamarosan több nyelven megjelenő munkámban eredeti dokumentumok felhasználásával ezekkel a problémákkal is foglalkozni fogok, és helyesbítem J. Brand állításait”.

Ugyanebben az újságcikkben Lévai „személyes megjegyzésként” megemlítette Léon Poliakov és Joseph Wulf Das Dritte Reich und die Juden (1955) című könyvét, amelyhez az interjú napján fért hozzá. Nehezményezte, hogy a szerzők több fejezetet és fényképet átvettek az ő 1949 előtti könyveiből anélkül, hogy a forrást megjelölték volna. Ráadásul Poliakov és Wulf Raoul Wallenberg eltűnésével kapcsolatban úgy említi őt, mint „a kommunista Lévai Jenő [aki] a szovjet verziót veszi át”. Figyelemre méltó, hogy Lévainak nem önmagában a kommunista címkével volt baja: „De engem ‘kommunista Lévai Jenőnek’ nevezni teljesen pontatlan. Ezt a megjelölést nem tartanám becsületsértésnek, ha megfelelne az igazságnak”. A kommunista jelzőt arra hivatkozva utasította vissza, hogy „mindig is a történelemírás érdekelte”, nem pedig a politika.

Ez a két állítás, egyrészt, hogy objektív történész a szubjektív tanúval szemben, másrészt, hogy munkásságát plagizálták, továbbra is központi helyet foglalt el Lévai nyilvános megnyilatkozásaiban. Az 1957. december 13-án a bázeli lapban megjelent első saját cikke, amely, alcíme szerint „Dr. Kasztner, Brand és társai szerepének objektív elemzése”, a szerzőt „képzett történészként” pozícionálta. A plágium vádja központi szerepet játszott az 1957 december 27-én ugyanott megjelent írásában, amelyben Lévai kritikát fogalmazott meg a párizsi Ismeretlen zsidó mártír emlékművénél és az ahhoz kapcsolódó zsidó dokumentációs központnál 1957 decemberében tett látogatásáról. Míg az emlékművet támogatta, a kutatóintézetet élesen bírálta. Azt állította, hogy a dokumentációs központ nagyon szegényes anyaggal rendelkezik Magyarországról, és a birtokukban lévő fotók az ő Black Book-jából származnak. A francia intézet nem hagyta válasz nélkül ezt a vádat.

Míg Lévai egy zsidó lapban nem-kommunistaként mutatkozott be, néhány nappal később nem-zsidóként jelent meg a nyugat-német nyomozóhatóságok előtt. 1957. december 17-én a svájci-nyugatnémet határon eskü alatti tanúvallomást tett a Budapesten Eichmann helyetteseként működő Hermann Krumey ellen 1956 őszén a majna-frankfurti tartományi ügyészségen indult bűnügyi eljárásban. Hansernst Grabert bírósági tanácsos előtt Lévai íróként, illetve a háború első éveiben ismert újságíróként mutatkozott be, aki a „zsidó lapként” engedélyezett Képes Családi Lapok szerkesztése révén alakított ki szorosabb kapcsolatot a zsidó közösséggel.

Ugyanakkor a jelenkortörténelem bizonyos politikai vonatkozásai nagyon is lényegesek voltak az „objektív tudós” számára. Lévai 1958. január 3-án a Szövetségi Köztársaságról számolt be a Jüdische Rundschau Maccabi hasábjain. Még ha csak a határállomásra engedték is be, hogy tanúvallomást tegyen, szükségét érezte, hogy megossza az országról szerzett benyomásait. A szöveg első részében Lévai a zsidó temetők megrongálásával kapcsolatban adott hangot megdöbbenésének. Az egyetlen magyarázatot e képtelenségre abban találta meg, hogy az NSZK-ban „egyesek lelkében még 12 év után is ott mérgez a goebbelsi propaganda”. Úgy érvelt továbbá, hogy még ha a fiatalságot önmagában nem is érinti e méreg, mégis az ifjúság azok kezében van, akik „állandó veszélyt jelentenek a demokráciára”. Bizonyítékként pedig ismertette az antiszemita tanár, Ludwig Zind nagy port kavaró ügyét, amelyről a Der Spiegelben olvasott. Lévai a mérgező Goebbels-propaganda problémáját eredendően politikai jellegűnek látta. „Nem lepett meg, hogy Nyugat-Németországban zsidógyűlölők és gyilkosok szabadon garázdálkodnak, hogy ilyen személyek állami pozíciókban vannak, de az igenis meglepett, hogy 1957-ben egy német minisztérium nem tartja az ilyen bestiákat ’állandó veszélynek a gyermekekre’”. Lévai mély ellentmondást látott abban, hogy az NSZK vezetése 10.000 német márkát ajánlott fel a zsidó temető vandáljainak felkutatásában való közreműködésért, miközben hivatalban hagyja „ugyanazokat a vandálokat”.

Lévai cikkének második része „Régi magyarországi ’ismerősök’ Nyugat-Németországban” címmel a „náci méreg” problémájának egy másik aspektusával foglalkozik. Utazásának egyik oka – magyarázta – az volt, hogy megtudta: a Magyarországról félmillió zsidót deportáló és megölő tömeggyilkosok és bűntársaik még mindig szabadlábon vannak az NSZK-ban, sőt némelyikük még jómódú is és nyugdíjas. Lévai felsorolta a náci megszállás magyarországi képviselőit, különös tekintettel azokra, akik elkerülték az igazságszolgáltatást: vezető SS-tisztek (Otto Winkelmann) Eichmann különleges egységének tagjai (Hermann Krumey, Otto Hunsche, Franz Novak), a gazdasági fosztogatásban tevékenykedők (Kurt Becher), a német külügyminisztérium emberei (Edmund Veesenmayer). „Mind [ezek] a Magyarországon tevékenykedő személyek nem katonák voltak, hanem tömeggyilkosok és segítőik, illetve rablók”. Cikke végén Lévai külön figyelmet szentelt három személynek, gondosan megjelölve jelenlegi helyzetüket a német társadalomban: Krumey, Frankfurt mellett élő gyógyszerész, Hunsche, papírgyártó és Becher, brémai nagykereskedő, aki Izraellel is üzletel.

Magyarországra visszatérve, alig két nappal azután, hogy a svájci lapban a nyugatnémet társadalmat mérgező Goebbels-propagandáról értekezett, Lévai írt Grabertnek, hogy kiegészítse vallomását. További részleteket közölt és javításokat eszközölt, illetve biztosította a bírósági tanácsost, hogy kész részt venni minden további kihallgatáson vagy szembesítésen, amennyiben a nyugatnémet bíróság gondoskodik a vízumáról. Továbbá tájékoztatta Grabertet, hogy kihallgatásáról hivatalos jelentést készített a magyar hatóságoknak, amelyben kérte, hogy minden olyan feljegyzést és anyagot bocsássanak rendelkezésére, amelyre a nyugatnémet nyomozóhatóságnak később szüksége lesz. Ugyanakkor egy magyar sajtócikkben közölte, hogy a Krumey-ügyben való közreműködését jelentette az igazságügyi miniszter első helyettesének, kérve a magyar igazságszolgáltatás támogatását. Lévai így próbált közvetítő szerepet vállalni a két állam között. Grabertnek írt levelét a következőkkel zárta: „Ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy engem kizárólag az igazság tisztázásának célja vezérel, és a vétkesek megbüntetésében segítséget kívánok nyújtani a német igazságszolgáltatásnak”. Lévai valóban elkötelezte magát az eljárás segítése mellett. Levelezésben maradt a nyomozást végző bírósági tanácsossal, tanúkat ajánlott és megosztotta azok elérhetőségét, sőt tárgyi bizonyítékokat is küldött Frankfurtba.

Újságírói szempontból a frankfurti büntetőeljárás szinte kimeríthetetlen forrást nyújtott Lévai számára egy olyan témához, amely a szélesebb közönséget is érdekelte. Grabert engedélyét kérte, hogy a Krumey-ügyről publikálhasson, amit meg is kapott azzal a kéréssel, hogy cserébe küldje el Frankfurtba a publikációit. Ennek megfelelően a svájci-franciaországi kutatóútjához kapcsolódó utolsó újságcikke a Jüdische Rundschau Maccabi című lapban a Krumey-ügyben tett hozzájárulásának részletes leírása volt 1958 májusában. Beszámolója szerint Krumeyt „titokzatos nyugatnémet körök ösztönzésére” engedték szabadon, és nincs remény arra, hogy valaha is bíróság elé állítsák. Lévai úgy ábrázolta magát, mint a nyomozás megkerülhetetlen közreműködőjét, aki átlendítette az eljárást a holtpontról. Ellentétben azzal, ami történt, Lévai azt állította, hogy a Jüdische Rundschau Maccabi című újságban közölt cikkei miatt kereste meg a nyomozó hatóság. Valójában Grabert még a publikációi előtt felvette a kapcsolatot Lévaival, aki egy értékes bázeli kapcsolatának köszönhette, hogy felkérték tanúskodni.

Míg Adrien Blum zsidó lapja dicsérte Lévai újbóli megjelenését a nemzetközi színtéren, addig a magyar cionista diaszpóra kifejezetten ellenségesen szemlélte a fejleményeket. A Buenos Aires-i székhelyű Hatikva című folyóirat 1958 februárjában ismertette Lévai első újságcikkét. „Bázelban váratlanul felbukkant a régi magyarországi asszimiláns zsidóság egyik legpatinásabb képviselője, Lévai Jenő ’zsidómagyar’ publicista – a zsidó-magyarizmus tanának klasszikus híve és terjesztője.” A szerző, Fischer László emlékeztetett arra, hogy Lévait, aki másokkal együtt „behódolt a magyar kormányzónak és lakájainak”, a háborúban „keserves csalódás érte: évtizedeken át hamis igét terjesztettek, mert arra állították be a magyar-zsidóságot, hogy boldogulásának egyetlen lehetősége a beolvadás, illetve magyarrá vedlés”. Felháborodva idézte Lévai 1942-es lojalista kijelentéseit, és rámutatott a folytonosságra Lévai gondolkodásában. Fischer szerint Blum, a svájci szerkesztő egyszerűen nem ismeri az általa publikált cikk szerzőjét, illetve múltbeli tevékenységét, különben nem adott volna számára teret. „Mi azonban jobban ismerjük a magyar zsidóság viszonyait és éppen ezért egészen más véleményen vagyunk. Tudjuk, hogy a magyarországi jisuv pusztulásában nemcsak a horthysták és nyilasok bűnösök, hanem bizonyos tekintetben a ’zsidómagyarok’ is, akik helytelen politikát folytattak, félrevezették fajtestvéreiket – mert a beolvadás hasisával kábították lelküket…”

1958. január 31-én, tehát nem sokkal Budapestre való visszatérése után, a Hazafias Népfront országos napilapja, a Magyar Nemzet is hírt adott Lévai külföldi kutatásairól. A cikkben Lévai beszámolt az újonnan előkerült dokumentumokról, a nyugatnémet ügyészségnek tett vallomásáról, és arról, hogy ezúttal „a Magyarországon szerepelt ’ismerősök’ egész sorát” sikerült Nyugat-Németországban felfedeznie. Ezek felsorolása követi a Jüdische Rundschau Maccabi január 3-i cikkét, azzal a kiegészítő felhívással, hogy tanúk jelentkezzenek és segítsék a nyugatnémet hatóságokat az eljárásban. Tekintettel a hidegháborús politikai érdeklődésre az ügy iránt, a hivatalos keletnémet pártorgánum Neues Deutschland budapesti tudósítója két nappal később áttekintette a Magyar Nemzet cikkét. A szerző úgy beszélt Lévairól, mint a magyarországi fasiszta zsidóüldözés egyik áldozatáról, aki Frankfurtban tanúskodott, és az úgynevezett Eichmann-kommandó Nyugat-Németországban szabadlábon lévő tagjainak letartóztatását követelte. A cikk röviden bemutatta Krumeyt, Bechert és Hunschét a német olvasónak a szokásos retorikával, a korábbi bűnök és a mai funkciók szembeállításával.

*

Lévai első, a magyar sajtóban megjelent írása „A náci fasizmus történetéhez” címmel 1958 márciusában jelent meg a Népszabadságban, a Magyar Szocialista Munkáspárt napilapjában. Lévai úgy mutatta be magát, mint aki „a náci fasizmus dokumentumainak felkutatását, feldolgozását és elemzését végzi”, és nyilvános megszólalását azzal indokolta, hogy a nemrég birtokába került dokumentumok új megvilágításba helyezik a nácizmust és annak céljait. A cikk első része a Harmadik Birodalom fajelméletét tárgyalja, valamint, hogy milyen szerepet szántak a magyaroknak a náci új világrendben. A szerző ezután rátér az el nem múló múlt problémájára: „a nácizmus okozta nyugtalanság még ma sem ült el”, „Európa és a világ még mindig e szörnyű lidércnyomás súlya alatt vergődik”. Lévai ennek két okát nevezi meg: egyrészt „fennáll az a társadalmi rend, amely a hitlerizmust kitenyésztette”, másrészt „Hitler és bűntársai ’átnevelési’ akciója a német nép viszonylag széles rétegeit megfertőzte”. A második érv ismerős a bázeli folyóirat hasábjairól, akárcsak a fasizmus nyugat-németországi jelenlétére hozott példák: a Zind-ügy, a megrongált temetők és Krumey szabadon bocsátása. Az írás második része, amely másnap jelent meg, hosszú és részletes listát közölt a Nyugat-Németországban szabadlábon lévő háborús bűnösökről.

E programadó cikk jelentős újdonsága a fasizmus imperialista jellegének hangsúlyozása: „A nácik lépésről lépésre fokozták a zsidóüldözést, amíg végre Wannsee-ben megszületett az ’Endlösung’, a ’végső megoldás’: a zsidó faj kiirtásának végrehajtási módja. De mindez, ismétlem, csak eszköz volt a tervezett ’nagy cél’ megvalósítására: a világ újjárendezésére, meghódítására”. Ennek megfelelően a cikk kiemeli a náci fasizmus lidércnyomásának gazdasági aspektusát: „hatalmon a fajgyűlöletet és a német nép fensőbbségét hirdetők vannak. Továbbra is támogatják őket ugyanazok a külföldi és belföldi nagykapitalisták, akik Hitleréket hatalomra segítették és finanszírozták, akik csak nyertek a háborún és a halottak millióin s ma is az állig felfegyverzettségben látják a profit biztosításának legjobb módját”. Ígéretéhez híven Lévai elküldte a cikket a frankfurti ügyészségre. Figyelemre méltó módon azonban Grabert egy olyan, enyhén módosított változatot kapott meg, amely a Kanadai Magyar Munkás című hetilapban is megjelent. A frankfurti vizsgálati dossziéba került Népszabadság szám tehát tartalmilag nem egyezik az ugyanazon a napon Magyarországon terjesztett Népszabadság számmal. Ennek oka feltehetően a pártvezetés nyugati emigrációnak szóló, sajtótartalmak feletti különös gondoskodásában keresendő.

Az egymást követő és egymással összefüggő svájci, franciaországi és nyugat-németországi utazások 1957-58 telén fordulópontot jelentenek Lévai pályafutásában. Ezek az utazások nemzetközi láthatóságot, kapcsolatokat és a történeti, illetve sajtóforrásokhoz való hozzáférést biztosítottak a számára. Az ezekhez a kutatóutakhoz kapcsolódó nyilvános szereplései már jól tükrözik Lévai 1948 utáni közéleti tevékenységének egymással összefüggő, oly jellemző aspektusait: a történetírói ambíciót, az igazságszolgáltatás iránti igényt és a hidegháborús politikát. Könyvének javítása és aktualizálása, a Krumey elleni nyomozáshoz való hozzájárulás és az NSZK politikai kritikája egyaránt összetevői közéleti elkötelezettségének. A frankfurti büntetőeljáráshoz való hozzájárulása a vizsgált ügyek egyidejű nyilvánosságra hozatalával párosult. A volt náciknak a szövetségi köztársaság közéletében való erkölcsileg felháborító jelenléte, illetve az ezzel kapcsolatos botrányok, az ezekben rejlő hidegháborús ideológiai potenciál, mind lehetőséget kínáltak Lévai számára a nemzetközi és hazai publikálásra.

A náci fasizmus történetéről szóló 1958. márciusi cikkével Lévai a történeti dokumentációra támaszkodó antifasiszta aktivistaként tért vissza a nyilvánosságba. Amikor egy-egy esemény történt, például Krumey újbóli letartóztatása, Lévai rendre beszámolt a sajtónak. Végül tehát ismét közéleti szerepre tett szert. Egy évtizeddel karrierje csúcspontja, 1948 után ismét a náci korszak szakértőjévé vált a magyar pártállami szereplők és a nemzetközi nyilvánosság számára. Tevékenysége továbbra is a történeti dokumentáción alapult, de egyúttal arra irányult, hogy egyes, náci múlttal terhes közéleti személyeket bíróság elé állíttasson, vagy legalábbis nyilvánosan lejárasson. Ez a hangsúlyeltolódás a hidegháború által meghatározott eltérő nemzetközi politikai kontextusból fakadt.

[1] Ez az írás részlet a szerző Lévai Jenőről szóló, készülő könyvéből.