1939. szeptember 1: Mahatma Gandhi újévi üdvözlete a zsidó népnek

1939. szeptember 1-jén a nácik lerohanták Lengyelországot, ezzel kezdetét vette a II. világháború. Ugyanezen a napon Mahatma Mohandas Karamchand Gandhi, a 20. század egyik legbefolyásosabb alakja, a modern India atyja rövid, de tartalmas Ros Hásáná-i köszöntőt küldött A. E. Shohetnek, a Bombay-i Cionista Szövetség vezetőjének. Az üdvözlet időzítése tükrözi, hogy a náci zsidóüldözés milyen mértékben foglalkoztatta akkoriban a világ dolgaiban tájékozott embereket.

Kedves Shohet!

Fogadja jókívánságaimat az újesztendőre. Őszintén kívánom, hogy az újév a béke korszakát jelentse sorsüldözött népe számára.

 Üdvözlettel,

MK Gandhi

Gandhi üdvözlete néhány éve került elő, az Izraeli Nemzeti Könyvtár levéltári gyűjteményének feldolgozása során. A több milliós iratanyag a 20. század számos kiemelkedő személyiségének személyes iratait, fényképeit és egyéb dokumentumait tartalmazza.

A levél címzettje, A. E. Shohet indiai zsidó volt, a bombay-i ún. bagdadi zsidó közösségből származott. Ő vezette a Bombay Cionista Egyesületet (BZA), a város Keren Hayesod (Zsidó Alap) irodáját, és szerkesztője volt a “The Jewish Advocate”c. orgánumának. Mélyen hitt a cionizmus ügyében, és ebben látta a Bombay sokszínű zsidó lakosságának egyesítéséhez vezető egyetlen lehetséges utat. A városban működött a nagy hagyományú, gazdag bagdadi zsidó közösség, a Bene Israel indiai zsidó közösség, valamint az itt élő európai zsidók közössége.

Gandhi vonakodott véleményt nyilvánítani úgy a palesztinai arab-zsidó konfliktusról, mint a német zsidók üldözéséről. Végül 1938. november 26-án “A zsidók” címmel cikket jelentetett meg az általa alapított Harijan-ban, amelyben mindkét problémára a “szatjagraha”, vagyis az erőszakmentes ellenállás útját ajánlotta. Eszerint a Palesztin Mandátum területén élő zsidóknak az önfeláldozást kéne választaniuk, azaz a legcsekélyebb ellenállás nélkül hagyni, “hogy lelőjék vagy a Holt-tengerbe hajítsák őket”.

A német zsidósággal kapcsolatban ugyancsak arra buzdított, hogy a nácizmusnak kizárólag passzív módon álljanak ellent. “Minden rokonszenvem a zsidóké… Ha valaha is létezne igazolható háború, az emberiség nevében és az emberiségért, akkor a Németország elleni háború, egy egész faj önkényes üldözésének (the wanton persecution of a whole race) megakadályozása érdekében, teljesen indokolt lenne. De én nem hiszek semmilyen háborúban…”

A cikket a korszak több vezető szellemi tekintélye, köztük Martin Buber és Judah Magnes élesen bírálta. Gandhi kijelentéseit a cionizmusra nézve kedvezőtlennek, a német zsidóság helyzetét illetően pedig elégtelennek ítélték. Shohet, a levél címzettje a “The Jewish Advocate” című lapban válaszolt, hangsúlyozva az alapvető különbséget az európai zsidók és az indiai haridzsánok[1] között – az előbbieknek nem volt otthonuk. Továbbá azzal érvelt, hogy a zsidók két évezreden át gyakorolták az erőszakmentességet, és ennek ellenére üldözték őket. Gandhi egyéb kijelentései, valamint az Indiai Nemzeti Kongresszusnak a náci zsidóüldözéssel kapcsolatos semleges hozzáállása felkavarta az indiai zsidókat. Shohet tovább próbálkozott a Mahatma meggyőzésével.

Ehhez igénybe vette Hermann Kallenbach, egy gazdag zsidó – és cionista meggyőződésű – építész segítségét, akire Gandhi „lelki társaként” hivatkozott. Kallenbach finanszírozta a “Tolsztoj farm” – a Gandhi-féle ideális közösség (asram) –létrehozását 1910-ben Dél-Afrikában. Itt Kallenbach és Gandhi együtt éltek, közös konyhát használtak, és végtelennek tűnő beszélgetéseket folytattak az élet helyes útjáról és értelméről. Gandhi egy ízben ezt írta Kallenbachnak: “Az Ön portréja (az egyetlen) ott áll a szobám kandallópárkányán… még ha el is akarnám önt távolítani a gondolataimból, nem tudnám megtenni”.

1939 márciusában Kallenbach elintézte, hogy Shohet interjút készíthessen a Mahatmával, amely négy napon keresztül tartott Gandhi Wardha-ban lévő asramjában.

Shohet Eliahu Epsteinhez (aki később Eliahu Elath néven Izrael első nagykövete volt az Egyesült Államokban) írt levelének tanúsága szerint az interjú elkeserítő volt, mert bár Gandhi bizonyos mértékig megértette a Palesztinába vágyó zsidók idealizmusát, a palesztinai kérdést mégis muszlim szemszögből látta.

Kallenbach és Shohet soha nem is győzte meg Gandhit arról, hogy aktívan lépjen fel az európai zsidóság védelmében, vagy magáévá tegye a cionizmus eszméjét. A Mahathma szilárdan megmaradt abban a hitében, hogy az erőszakmentesség és a passzivitás minden problémát megoldhat.

1939-ben és 1940-ben Gandhi egy sor levelet írt Adolf Hitlernek, amelyek ellentmondásos módon egyszerre tartalmazták a tisztelet és az elmarasztalás sorait: “Nem kételkedünk az ön bátorságában vagy a hazája iránti odaadásában, és nem hisszük, hogy ön az a szörnyeteg, akinek ellenfelei beállítják. De az ön saját írásai és kijelentései, valamint barátai és csodálói kijelentései nem hagynak kétséget afelől, hogy számos tette szörnyű és az emberi méltósággal összeférhetetlen.”

Nem sokkal meggyilkolása előtt Gandhi a holokausztot “korunk legnagyobb bűntettének” nevezte, ugyanakkor fenntartotta, hogy “…a zsidóknak oda kellett volna tartanai torkukat a mészáros kése alá. A sziklákról kellett volna a tengerbe vetniük magukat… Ez felrázta volna a világot és Németország népét… Mert így is milliószámra pusztultak el”.

[1] Haridzsán: az indiai érinthetetlenek kasztjához tartozó személy, akiknek felemelése érdekében Gandhi sokat fáradozott.

 

blog.nli.org.il