1918 – a győzelem és az összeomlás éve

Utólag jól látszik, hogy az összeomlás/forradalom előtt álló Magyarország 1918 nyarára–őszére hiszterizált állapotba került. Jászi Oszkár szerint már a cselédlány, a villanyszerelő és a „filozopter” is a küszöbön álló forradalomról beszélt. A hátországi levegő puskaporossá vált; Jászi maga (egy Károlyi Mihálynak szóló levelében) már 1916-ban megírta: „Készülni kell a békét követő végső küzdelemre. Addig az Ön kezében kell lenni az általános választójog gyalogsága mellett a nemzetiségi egyenjogúsítás tüzérségének is. Enélkül lehetetlen legyőzni Tiszát és a feudális-plutokratikus reakciót”. A másik oldal éppen a demokratikus-liberális erőket akarta eltiporni. Az Élet című katolikus havilap 1918 májusában „Jövünk” címmel bátor keresztes vitézek harci készülődéséről vizionált, és a cikket így fejezte be: „Keresztény magyarok, rügyfakadás van,… új hadak nyergelnek turáni síkokon, kard van a kezükben meg fehér lobogó. Csak várjátok őket, öreg harcosok! Mi, ifjú vitézek megindulunk egyszer, egy csillagos estén, és – jövünk!” Ahogy közeledett a béke, vagy legalábbis a háború vége, mindegyik tábor a nagy el- vagy leszámolásban gondolkodott, annak eljövetelét várta és remélte…

 

 1918 elején még nem lehetett tudni, ki nyeri meg a nagy háborút (míg pl. 1945 elején igen) – ez egy fontos kiindulópont. Mindegyik európai ország társadalma (a hátország, meg persze a katonák) rettenetesen belefáradtak a háborúskodásba, elegük lett, nem bírták, közel kerültek az összeomláshoz – ez a másik alapvető tény.

Keynes, a liberális angol közgazdász édesanyjának írt karácsonyi levelében (1917) úgy fogalmazott, hogy „a háború további elhúzódása valószínűleg az általunk ismert társadalmi rend eltűnésével jár. A gazdagok eltűnése miatt cseppet sem szomorkodom, nekik pedig csak a javukra fog válni. Ami mégis megrémiszt, az az általános elszegényedés valószínűsége.” S hozzátette: „Egy év leforgása alatt ezt az országot [Nagy-Britanniát] amerikai jelzálogba fogják csapni. Számomra egyetlen lehetőség marad: derűsen beállok a bolsevikok közé…” Keynes kicsit tréfás, kicsit apokaliptikus jóslatai a brit helyzet súlyosságát jelzik, miközben nem tudhatta, mennyivel rosszabbul mennek a dolgok a központi hatalmak –antant blokádtól körülzárt – országaiban. A német nagyvárosokban, továbbá Bécsben, Szófiában, és Isztambulban a lakosság éhezett, Budapesten erősen alultáplált volt. Münchenben az átlagos húsfogyasztás az 1913-as (heti) 1314 grammról 1918-ra 344 grammra esett vissza, Bécsben a napi 82 gramm 1918-ban 17 grammra, míg Budapesten 34 grammra. (Az osztrákok az általános nyomor és elszegényedés miatt a magyarokat is hibáztatták, nem minden ok nélkül.) Logikus, hogy drámaian megnőtt a bűnözés; Budapesten a betöréses lopások száma pl. az 1913-as 1400 esetről 1917-re 13731-re (a vasúti lopások nélkül). Mindebből a szökött, a hátországban bujkáló katonák, illetve a fiatalok, sőt a gyerekek is alaposan kivették részüket, ami állandó sopánkodásra késztette az erkölcsök romlása miatt kesergő lapokat.

Volt is min keseregni. A háború utolsó éveire a durvaság, a gyűlölködés, a „mindenki harca mindenki ellen” korábban sosem látott méreteket öltött. Egy bajor hangulatjelentés szerint „Amikor az emberek gyűlöletet emlegetnek, akkor nem az angolokra vagy a franciákra gondolnak, hanem azokra, kiknek több ennivaló jut, mint nekik, és mindenki az államot hibáztatja”. Kosztolányi már egy 1915-ös cikkében megírta, hogy „Mindenki választhat magának valakit, akit gyűlölhet, a tömeg egy népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy taglejtést, egy politikát”. S ugyanő, ugyanerről 1917-ben: „Végre az emberek szívük szerint gyűlölhetik egymást”. Bíró Lajos lapszerkesztő feltette a kérdést: „Hány ember él ma Budapesten? Kilencszázezer. Kilencszázezer ellenséged van. És mind a kilencszázezernek van kilencszázezer…”

*

A hadszíntereken, paradox módon, a minden szempontból kimerült központi hatalmak, illetve Németország csapatai álltak jobban. Ugyanis Oroszországban az azonnali békét követelő bolsevikok jutottak hatalomra, s az ország 1918. március 3-án aláírták a békeszerződést. Az orosz front ezzel megszűnt (mi több, a román is), az ott felszabaduló hadosztályokat a német hadvezetés a nyugati frontra irányította, így 1914 óta először Németország némi fölénybe került. A Németországot ténylegesen irányító Hindenburg–Ludendorff duó számára adott volt a feladat: a háborút addig kell megnyerni, ameddig az amerikaiak meg nem érkeznek Európába. Újabb, immár a sokadik va banque játékba vágtak bele a teljes győzelemért – tárgyalásról, megegyezésről szó sem lehetett. 1918. március 21-én hajnalban 6473 német ágyú szólalt meg, s lőtte öt órán keresztül 3,2 millió lövedékkel a brit 5. hadsereg állásait La Frére és Arras között. 9.40-kor megindultak a lángszórókkal, géppuskákkal és kézigránátokkal felszerelt rohamcsapatok. „Leírhatatlan annak az ellenállhatatlan erőnek a tudata, amely a csata kezdetén csapatainkat eltöltötte. A vezetésbe és a győzelembe vetett hit sosem volt biztosabb, még 1914 augusztusában sem” – írta von Baden herceg, a későbbi kancellár.

Igaz is: miért nem lehetett tárgyalni és megegyezéses békét kötni, ha egyszer minden fél kimerült, és mindenki békét akart? Itt egy újabb paradoxon: a nagy háború résztvevői világosan megfogalmazott háborús célok nélkül léptek hadba, célként leginkább a „teljes győzelmet” jelölték meg. Ráadásul a menet közben kialakított elképzelések egyre túlzóbbak lettek: „A mai háború nem azok közé tartozik, amelyeket egy politikai szerződéssel le lehet zárni, ez a háború élet–halál kérdés; mindegyik harcoló fél nemzeti létét teszi kockára”, írta a pétervári francia nagykövet. Minden békevágy és -törekvés ellenére éppen 1916–1917-ben, a háború „totálissá” válásával kerültek élre azok a vezetők, akik a végső győzelmen kívül semmi mást nem fogadtak el: Németországban Hindenburg és Ludendorff, Nagy-Britanniában Lloyd George, Franciaországban Clemenceau. Persze az osztrák–Magyar Monarchia, illetve Károly császár és király kivétel, ő szeretett volna békét kötni, csak nem tudta, miként fogjon hozzá. Valójában nem volt, talán nem is lehetett erő, hogy megállítsa a háború gépezetét, mert azt kellett volna mondani az embereknek: mégis kiegyezünk „ördögi” ellenségeinkkel – mintegy bevallani: az addigi áldozatok hiábavalók voltak…

A nyugati frontot megmozdító nagy német offenzíva az első napokban sikeresen haladt, megközelítette Amiens-t, komoly pánikot okozva az antant csapatainál. Olyannyira, hogy közös antant-főparancsnokságot hoztak létre, Ferdinand Foch francia marsall vezetésével. De Amiens előtt a német erőket utolérte az offenzívák szokásos sorsa: a katonák elfáradtak, az utánpótlás akadozott, a brit–francia tartalékok viszont beérkeztek és megszilárdították a frontvonalat. Közben a német katonák rávetették magukat a britek által hátrahagyott bőséges étel- és italkészletekre; „egész hadosztályok zabálták tele és itták le magukat”, mintegy megtapasztalták a saját ellátásuk és a brit katonák ellátása közötti jelentős különbséget, ami aligha javította a „harci morált”. Az első német offenzívát további négy követte a nyugati fronton. Mindegyik gyengébb, hatástalanabb volt az előzőnél, rövid előrenyomulás után sorra megtorpantak. Az utolsót, júliusban két nap után le kellett fújni, mire a franciák azonnal ellentámadásba lendültek.

A kezdeményezést az antant vette át. A német közvélemény tájékozottabb és realistább része már érezte, hogy a háborút nem nyerhetik meg, de ezt nem merték bevallani, kimondani – közeli összeomlásra mindenesetre kevesen gondoltak. (A Monarchiában sokan.) Foch csapatai – harckocsik bevetésével – támadást indítottak Amiens-től keletre; augusztus 8-án, a német hadsereg „fekete napján” áttörték a frontot, a német katonák tömegesen adták meg magukat. Napokon belül a hadvezetés kezdte sürgetni a döbbent kancellárt, hogy vegye fel a kapcsolatot az antanttal, kezdeményezzen fegyverszüneti tárgyalásokat. Szeptemberben Verdunnél a kitűnően felszerelt, nagyon magabiztos, de teljesen tapasztalatlan amerikaiak is támadtak, ők is bőven ejtettek német hadifoglyokat. „Soványak és kimerültek. Láttam a kenyerüket, ami nagy hatást tett rám, mert semmi másból sem állt, mint megdarált fűmagból” – írta egy amerikai baka. A világháború utolsó heteiben a britek északon, a franciák középen, az amerikaiak délen már túljutottak a Hindenburg-vonalon. Októberben, a fegyverszünetről szóló jegyzékváltások idején az antant erők Belgiumban és a francia–német határnál jártak – fontos azonban kiemelni, hogy sehol sem hatoltak be német területre. Addigra Ludendorff távozott, Németországnak már parlamentáris kormánya volt – szociáldemokrata miniszterekkel –, de még nem lehetett tudni, mi lesz II. Vilmos és a császári birodalom sorsa.

A Monarchia hadseregének a rosszul tervezett és rosszul kivitelezett piavei offenzíva jelentette a vég kezdetét, 1918 nyarán. Sok katona a megáradt folyóba fulladt. Októberben már számos (különböző nemzetiségű) ezred megtagadta az állásokba vonulást. Közben a katonák fejadagját napi 25 dkg kenyérre és 15 dkg húsra szállították le, átlagos testsúlyuk nem haladta meg az 50 kg-ot, testüket rongyos ruhák fedték. Mire a legutolsó pillanatban megindult az olasz offenzíva Vittorio Venetónál, addigra a katonák egy része hazaindult, a többiek tömegesen adták meg magukat, százezrek kerültek hadifogságba. Végül egy addig egészen mellékes hadszíntér, a balkáni is megmozdult. Az antant szeptemberben áttörte a bolgár frontot, csapatai Macedónia felől akadálytalanul nyomultak Magyarország felé. A kimerült Bulgária fegyverszünetet kért, s rövidesen a minden irányból ostromlott Oszmán Birodalom sem bírta a nyomást, fegyverszünetért folyamodott a britekhez. A bolgár összeomlást a török, az osztrák–magyar, végül a német kapituláció követte. A fegyverek 1918. november 11-én délelőtt 11 órakor elhallgattak. Ausztria–Magyarország akkor már nem létezett, a történelmi Magyarországnak sem sok ideje volt hátra.

Kikre irányult hát a hátország gyűlölete Németországban, Ausztriában és Magyarországon? Azokra, akikről a (sajtó által befolyásolt) közvélemény úgy tudta, hogy nyernek a háborún vagy meg akarják hosszabbítani azt: az „urakra” és a „nagyfejűekre”, Tisza Istvánra, a hadimilliomosokra, feketézőkre és uzsorásokra – s itt ütközünk a zsidókérdés/antiszemitizmus problémájába. A magyar hadigazdaságot jórészt zsidó vagy zsidó származású bankárok, vállalkozók, kereskedők működtették, emblematikus alakjuk (csepeli) Weiss Manfréd volt, akit az ország leggazdagabb emberének tartottak. A sajtó és a politika felerősítette az előítéleteket és a bűnbakkeresést: egyre gyakoribbá vált a „míg odakünn a fronton milliók véreznek, addig idebenn a hadiszállítók törzse gazdagodik…” fordulat, ami roppant hatásosnak bizonyult. A „mi” és „ők” szembeállításon túl a „nemzet vérén” való meggazdagodásban a hazaárulás vádja is benne volt. A háború tette országszerte ismertté Vázsonyi Vilmos képviselőt, aki IV. Károlyt mint első zsidó vallású minisztere és valóságos belső titkos tanácsosa szolgálta. 1917-ben Jászi Oszkár Huszadik Század folyóirata megrendezte nevezetes zsidókérdés-vitáját – a válaszolók nagy többsége szerint zsidókérdés létezik, sőt a háborúban kiéleződött –, majd 1918-ban, ahogy közeledett a vég, a közélet legfontosabb témájává a „zsidóság térfoglalása” vált.

Az antiszemitizmus nem egyszerűen a háborús nyomorúság miatt kapott új erőre. Kellett hozzá a középosztály válsága: a hátország helyzetét abban a „narratívában” helyezték el, amely szerint a „nemzeti középosztály” lesüllyed, végveszélybe jut, míg a „zsidó középosztály” felemelkedik és elfoglalja annak helyét. Legújabban már földtulajdonosként is, sőt a politikai életben is. Kellett még hozzá, hogy az új sztereotípiák (a frontot kerülő, lógós zsidóról, az uzsorás, feketéző zsidóról, a galíciai menekültről stb.) belesimuljanak a korábbi, jól bejáratott sztereotípiákba (menekülés a fizikai munkától, mohó bírvágy, bevándorlási hullámok stb.). E folyamat korántsem automatikusan bontakozott ki, szükség volt még olyan politikusokra, akik felismerték a téma népszerűségét (Huszár Károly, Polónyi Géza, Rakovszky István és mások egyszerre támadhatták gróf Tisza Istvánt meg a zsidókat), lapszerkesztőkre (Milotay István), egyházi vezetőkre (a katolikus Prohászka Ottokár és Bangha Béla, a lutheránus Raffay Sándor).

A katolikus Néppárt napilapja, az Alkotmány 1918 nyarától rendszeresen a címoldalán foglalkozott a „zsidókérdéssel”. Különösen Prohászka püspök bizonyult rendkívül aktívnak: kifejtette, hogy szó sincs antiszemitizmusról, hanem „hungarizmusról”, „nemzeti önvédelemről”, hiszen a „hazafias zsidóság” sem akarhatja, hogy „Magyarország Zsidóország” legyen. A K. u. K. Zensurkommission-nak (katonai cenzúra-bizottság) a hátország helyzetét elemző havi jelentései 1918 elejétől rendszeresen visszatértek a problémára: „még a korábban antiszemitizmustól nem érintett körök is egyre nagyobb ellenszenvet mutatnak” a zsidókkal szemben; [egyházi körök] „a lakosság minden keresztény rétegének összefogását tervezik a zsidóság ellen”. Az idézett jelentés írója itt egyetlen nevet emelt ki: Prohászka Ottokárét. Az antiszemita hullámmal szemben a háború sújtotta magyar társadalom önvédelme gyengének mutatkozott. (Egyébként Németországban a hadvezetés már 1916-ban elrendelte a „zsidószámlálást” – bizonyítandó, hogy azok a hátországban lógnak; Ausztriában pamfletek sora „bizonyította” a zsidók háborús bűneit stb.)

Utólag jól látszik, hogy az összeomlás/forradalom előtt álló Magyarország 1918 nyarára–őszére hiszterizált állapotba került. Jászi Oszkár szerint már a cselédlány, a villanyszerelő és a „filozopter” is a küszöbön álló forradalomról beszélt. A hátországi levegő puskaporossá vált; Jászi maga (egy Károlyi Mihálynak szóló levelében) már 1916-ban megírta: „Készülni kell a békét követő végső küzdelemre. Addig az Ön kezében kell lenni az általános választójog gyalogsága mellett a nemzetiségi egyenjogúsítás tüzérségének is. Enélkül lehetetlen legyőzni Tiszát és a feudális-plutokratikus reakciót”. A másik oldal éppen a demokratikus-liberális erőket akarta eltiporni. Az Élet című katolikus havilap 1918 májusában „Jövünk” címmel bátor keresztes vitézek harci készülődéséről vizionált, és a cikket így fejezte be: „Keresztény magyarok, rügyfakadás van,… új hadak nyergelnek turáni síkokon, kard van a kezükben meg fehér lobogó. Csak várjátok őket, öreg harcosok! Mi, ifjú vitézek megindulunk egyszer, egy csillagos estén, és – jövünk!” Ahogy közeledett a béke, vagy legalábbis a háború vége, mindegyik tábor a nagy el- vagy leszámolásban gondolkodott, annak eljövetelét várta és remélte…

Amikorra 1918 októberében bekövetkezett az összeomlás és a forradalom, a magyar társadalomban régóta meglévő különbségek már széles árkokká, áthidalhatatlan szakadékokká mélyültek. „Lerongyolódott, tönkrement a hosszú háború alatt minden, ami értéket képviselt… Keserű gyűlölséggel néztek egymásra az emberek, és soha nem tapasztalt mértékben gyűlölték egymást a különböző társadalmi osztályok is” – állapította meg emlékirataiban Dietz Károly budapesti rendőrfőkapitány. A közvélemény gondolkodásában változatlanul meghatározó szerepet játszó középosztály politika ingája az összeomláskor előbb balra, majd 1919-ben – a történelmi Magyarország váratlan, mindenkit megdöbbentő felbomlásakor – jobbra, olykor szélsőjobbra lengett ki. Az apolitikus, ám a világháborút éles szemmel (és szellemmel) figyelő Karinthy Frigyes nem rejtette véka alá keserűségét. 1918 augusztusában írta: „Az abszolutizmus drágám az az, hogy az egyik ember tönkreteszi és elnyomja és megöli a másikat – a szabadság pedig ezzel szemben az, hogy a másik ember teszi tönkre és nyomja el és öli meg az egyiket.”

A cikk a Szombat 2018 októberi számában jelent meg.