120 éve született Petschauer Attila, a mártírhalált halt kardvívó olimpikon

Amszterdam és Los Angeles kétszeres kardcsapatbajnokát tündöklő tehetséggel áldotta meg a sors, minden idők legeredményesebb magyar olimpikonja, a nála mindössze hat évvel fiatalabb csapattárs, Gerevich Aladár ezt mondta róla: „Petschauer mindenkinél jobb volt!”

Az 1928-as amszterdami olimpián csapatban vívott húsz asszójából mindegyiket megnyerte, a hátán vitte fel Magyarországot a dobogó tetejére, félelmetes formát mutatott a páston – egyéniben mégsem sikerült győznie – idézi alakját a Nemzeti Sport. Az arany Tersztyánszky Ödöné lett (aki Petschauernél is korábban hunyt el: 1929-ben motorkerékpár-balesetben…), hősünk viszont nem volt boldog a maga ezüstjével. Négy évvel később aztán hiába ismételt a magyar csapattal, ha egyéniben csak ötödik lett. A bajnok persze ekkor is magyar, Piller György (később Jekelfalussy-Piller), sőt a bronzérmes is, Kabos Endre, Petschauer pedig már a Los Angeles-i hazaúton közölte, hogy ennyi volt, 27 évesen leteszi a kardot.

A Monarchiában született a kereskedő Petschauer Fülöp és Weisz Júlia Ilona gyermekeként. Jogot tanult, majd fővárosi banktisztviselő lett, és mindeközben a polgári Nemzeti Vívó Club színeiben egyre feljebb került a ranglétrán. A nagy Italo Santelli, a magyar vívás olasz atyja így fogalmazott, amikor először látta: „Kerem fiu, volt a iskolas bajnoksag… látta egy gyerek, finomen…” Minden idők egyik legnagyobb magyar vívóprofesszora, a későbbi szövetségi kapitány Bay Béla pedig így állította össze az álomcsapatot: Kabos, Gerevich, Piller, Petschauer. „A legnagyobb tusőr: Kabos. A legszebben vívó: Gerevich. A legnagyobb taktikus: Piller. A leggyorsabb: Petschauer.”

Az úri és a polgári Magyarország század eleji rivalizálásában Petschauer majdnem lecsúszott Amszterdamról, de későbbi legyőzője, Tersztyánszky Ödön azt mondta, akkor ő sem megy, így végül mindketten ott lehettek az 1928-as játékokon. A veretlenül végigvívott csapatverseny olaszok elleni fináléjában 8:4 után hárman is vereséget szenvedtek, a találatarányunk is csak eggyel volt jobb, így Petschauer utolsó, Renato Anselmi elleni asszó döntött az aranyról. Az elviselhetetlen izgalmak miatt a vezetők közül többen kimentek a teremből, Attila azonban halál nyugodtan vitte be a találatokat, 5:3-ra győzött, és ezzel megnyerte az olimpiát Magyarországnak. Így látta a korabeli Nemzeti Sport is, amely a döntőről ezt írta: „Petschauer legázol mindenkit, megnyeri a csapatversenyt.”

Egyéniben viszont nem jött össze neki a nagy siker. Persze egy olimpiai ezüst miatt nem kell szégyenkeznie, és ötször állt Európa-bajnoki dobogón is – de egyszer sem a tetején. Bay Béla szerint szólóban azért maradtak el a csapatversenyek során már-már könnyed, természetes sikerek, mert „borzasztóan nagy volt az önérzékenysége”, és amikor egyedül volt a páston, a szorongása legyőzte őt.

Az 1932-es olimpiáról hazatérve Az Est Lapok munkatársa lett, sportot és színikritikákat írt, a korabeli fővárosi társadalmi elit népszerű alakjaként mások mellett Jávor Pálhoz, Karinthy Frigyeshez, sőt ifj. Horthy Miklóshoz is baráti szálak fűzték. Mi több, a berlini olimpián, ahonnan az Est Lapokat tudósította, a következő, a Pesti Naplóban publikált történet is megesett vele: „Göring elsétál a vívótermek mellett… Kardcsattogást hallunk. A szomszéd teremben Petschauer kipróbálja a vívóplanchot, csinál néhány szép kitörést. A munkások álmélkodva nézik. Göring elindul, Petschauer már kint van az udvaron. Von Tschammer und Osten észreveszi: – Petschauer! Bemutatja Göringnek, aki aztán elbeszélget Az Est-lapok munkatársával…” Sőt, Dernői Kocsis László Politikusok és Kalandorok című könyvének tanúsága szerint Petschauer egy kezébe nyomott sétabottal „vidám asszózásba fogott bele” a sétapálcás Hermann Göhringgel, a Reichstag elnökével, a Luftwaffe főparancsnokával…

E kedves kis sztorit a kortárs és jó barát Hajdú János doktor, a Színművészeti Főiskola későbbi vívótanára enyhén szólva is szkeptikusan kezelte, ugyanakkor Petschauer további sorsával kapcsolatban számos érdekességet mesélt Kő Andrásnak, aki 1979 februárjának és márciusának fordulóján háromrészes sorozatban emlékezett meg a tragikus véget érő bajnokról. „1943 őszén találkoztam vitéz Littay András nyugalmazott vezérezredessel, aki korábban vezérkari főnökhelyettes és honvédelmi miniszterhelyettes volt. (Azt beszélték, hogy németellenes magatartása miatt nyugdíjazták.) Ő mondta nekem: »Tudja, én Petschauert meg akartam menteni, de, sajnos, az országhatáron kívüli terület már a magyar honvédség hatáskörén kívül esett… Többen közbenjártak Attiláért, köztük dr. Tóth Péter sokszoros magyar kardbajnok is, aki Budapest székesfőváros tiszti ügyésze volt, egyik legjobb barátom. Fent volt a kabinetirodán, de Horthyval nem tudott beszélni… Hogy a kormányzó tett-e valamit? Ki tudja? Mindenki érezte, hogy hiába már minden…«”

Merthogy 1942-ben – miközben olimpiai bajnokként, a legnagyobb hazai kitüntetés, a még Ferenc József által alapított Signum Laudis polgári tagozatának birtokosaként felmentést kellett volna kapnia – Petschauer Attila munkaszolgálatos behívóval, a 101/4. tábori munkásszázad tagjaként a Don-kanyarba került. Murai Lipót m. kir. alezredes a nagykátai 1. sz. honvéd bevonulási központ parancsnoka, akit a felszabadulás után, mint háborús bűnöst kivégeztek, jelentkezése után Petschauert azonnal Ukrajnába küldte.

Még halálának hatvanadik évfordulóján, január 20-án emlékeztek rá, aztán, vélhetően egyszerű elírás következményeként, bekerült a köztudatba a január 30. is. (Nem mellesleg emiatt is jelent meg a tavaly januári Népsport-emlékezés ezen a napon.) Ez persze eltörpül amellett, hogy Petschauer végóráiról hány változat kering. Tényként kezelhetjük, hogy a mai Oroszországban, az akkori Szovjetunióban fekvő Davidovkában hunyt el, így eleve kizárható, hogy magyar keretlegények végeztek vele brutális kegyetlenséggel, hiszen Davidovka a Don túlpartján, majdnem a Volgánál fekszik, ott akkoriban még német katona sem járt, nemhogy magyar, ellenben a szovjetek hadifogolytábora éppen ott volt.

Amszterdam és Los Angeles aranyérmese szovjet hadifogságban, kiütéses tífusz következtében hunyt el. „Petschauer Attila a 101/4. tábori munkásszázad által kiállított veszteségi jelentés szerint 1943. január 14-én esett szovjet hadifogságba Novij Gran Hresztikinél, az aznap a scsucsjei hídfőből is meginduló szovjet offenzíva következményeként” – áll a Petschauer halálával kapcsolatban a mind közül a legrészletesebb nálunk publikált munkában, Stenge Csaba hadtörténész írásában.

A politika már a világháború után fasiszta gyilkosságként tálalta Petschauer halálát, eleinte verésről volt szó, zsidógyűlölő keretlegényekről és tisztekről (ez eddig valószínűleg igaz is), aztán addig alakulgatott a történet, amíg elnyerte végső, mai formáját. A napfény íze című 1999-es filmjében Szabó István is ezt mutatta be, hiszen Sors Ádám Hámori Ottó filmnovellája alapján megálmodott figuráját a kardzseni tragédiája ihlette.

Petschauer Attila 1904. december 14-én született Budapesten, 1943. január 20-án halt meg, Davidovkában.

Eredményei: 2x olimpiai bajnok (1928, 1932 – csapat), olimpiai 2. (1928 – egyéni); 2x Európa-bajnok (1930, 1931 – csapat), 2x Eb-2. (1926, 1930 – egyéni), 3x Eb-3. (1925, 1929, 1931 – egyéni).

Teljes cikk