100 éve történt: Winston Churchill Palesztinába látogat

„Egy zsidó nemzeti otthon Palesztinában áldás lenne az egész világnak.”

1921. március 24-én éjszaka vonat érkezett Kairóból a frissen alakult palesztin brit mandátumterület délnyugati határán fekvő Gázába, a városba, ahol abban az időben 15.000 arab és néhányszáz zsidó élt. A mandátumot a Népszövetség San Remó-i konferenciája egy évvel korábban ruházta Nagy Britanniára.

A vonaton három fontos brit személy utazott. Közülük Sir Herbert Samuel veterán zsidó liberális (és cionista) politikus volt, akit a mandátumterület első főbiztosának neveztek ki. A másik T. E. (Arábiai) Lawrence ezredes, akinél jobban talán senki sem ismerte a Közel-Keletet.

A harmadik utas az ugyancsak veterán Winston Spencer Churchill volt, akit egy héttel korábban neveztek ki gyarmatügyi miniszternek. Az ő feladatköréhez tartozott a palesztinai és mezopotámiai mandátumterület felügyelete.

Churchill, Samuel és Lawrence csaknem három hetet töltöttek Kairóban. Magas rangú brit hivatalnokokkal tárgyaltak a nemrég még az oszmán török birodalomhoz tartozó területek átalakításáról és új arab királyságok létrehozásáról Irakban és Transzjordániában.

Churchill nyolc napot töltött Palesztinában; ez volt az egyetlen hivatalos látogatása a Szentföldön. Már korábban rokonszenvezett a nemzeti otthon megteremtésére irányuló zsidó törekvésekkel, amit Nagy Britannia a Balfour-nyilatkozatban üdvözölt 1917. novemberben. Támogatását némileg fékezte, hogy fenntartásai voltak az új mandátumterület kormányzásának magas költségei miatt, és kétségei a zsidó közösség és a jóval népesebb arab szomszédok békés együttélését illetően.

Kétségei ellenére Churchill csodálatát a zsidó nép irányában és támogatását a cionizmus felé látogatása során szerzett tapasztalatai mit sem csökkentették. A kormányzati palotában lakott; ott fogadta az arab és zsidó küldöttségeket. Tehetséges amatőr festő volt, így arra is szakított időt, hogy megörökítse a csodás naplementét a város fölött; a festmény ma is a család birtokában van.

Március 27-én az Olajfák hegyén felavatta az új brit katonai temetőt. Következő nap találkozott Abdullah emírrel, az újonnan trónra lépett transzjordániai királlyal, hogy csillapítsa annak a tömeges zsidó betelepüléssel kapcsolatos aggodalmát. Churchillnek nem sikerült tökéletesen megnyugtatnia őt, de abban egyetértettek, hogy a zsidó letelepedés a Jordántól keletre nem megengedhető.

Két nappal később fát ültetett a Szkópusz-hegyen, a leendő Héber Egyetem területén. Az egybegyűlt előkelőségek előtt tartott beszédében elmondta: „Teljes szívemmel támogatom a cionizmus ügyét. Zsidó otthon megteremtése Palesztinában az egész világ számára áldást jelentene.”

Másnap a Palesztinai Arabok Kongresszusának küldöttségét fogadta, akik átadták neki 35 oldalas tiltakozásukat a cionista tevékenység miatt, tele antiszemita közhelyekkel: „A zsidók összetartanak és összeférhetetlenek. Előjogokat és előnyöket fognak élvezni az országban, de cserébe semmit nem nyújtanak.”

Churchill erőteljesen visszautasította állításaikat, mondván: „Nyilvánvaló, hogy a zsidóknak szükségük van nemzeti otthonra, ahol sokan közülük együtt élhetnek. És hol másutt lehetséges ez, mint Palesztinában, amivel szoros és mély kapcsolatot tartanak fönn immár háromezer éve?

Churchill a következőket mondta a zsidó küldöttségnek: „A cionizmus ügye sok olyan dolgot hirdet, ami nem csupán a zsidóságnak, hanem az egész világnak kedvező; jólétet és fejlettséget hoz az arab lakosság számára.”

Még mielőtt március 30-án este visszatért volna Kairóba, felkereste a tizenkét évvel azelőtt alapított Tel-Avivot, ahol Meir Dizengoff polgármester fogadta, és Risón Lecijón mezőgazdasági települést.

Hazatértét követően beszédet mondott a brit alsóházban: „Bárki, aki látja a zsidó telepeket, meggyőződhet az ott folyó munka eredményéről, amit a barátságtalan természeti körülmények között értek el, terméketlen talajon.”

Churchill azt remélte, hogy a palesztinai zsidóság – és az általa elképzelt, egyszer megvalósuló zsidó többségű álam – békés és eredményes kapcsolatokat fog ápolni arab szomszédjaival. Száz év elteltével elmondható, hogy ezek a remények nem igazán váltak valóra. Most talán javul a kapcsolat az öböl-menti államokkal. Mindazonáltal az egykori mandátumterületen belül élő emberek viszonya kihívásokkal teli és bizonytalan.

blog.nli.org.il – Bassa László