Február 11-én a teljes magyar médián végigfutott a hír: 95 Holokauszt-túlélő (illetve hozzátartozóik) keresetet nyújtottak be egy chicagói bíróságon, s ebben a Magyar Államvasutakat perlik milliárdokra, amiért az közreműködött az 1944-es deportálásokban. Másnap már magyar történészek, jogi szakértők, a Holokauszt Dokumentációs és Kutatóközpont munkatársai is megszólaltak az ügyben, tollat ragadtak az ismert antiszemita publicisták…

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

Voltak példaképeim. Először is Alfonsó, az ős-clown. Aztán Horváth Tivadar, a remek előadóművész, Salamon Béla a pesti slemil, Kabos Laci, a maga sajátos dramaturgiájával és természetesen, a felejthetetlen Kellér Dezső.  Úgy érzem, hogyha azt mondjuk hogy pesti kabaré, akkor abba az én 23 éves igazgatásom feltétlenül beletartozik. 

Csurka Istánt ősz vitézeivel együtt gyakorlatilag betemette a hó. Talán már Jávor Benedekről is többen hallottak, mint a MIÉP elnökéről. A zsidó bolsevizmus titkosszolgálati tevékenységének elemzésére a Magyar Fórum előfizetőin kívül már senki sem gerjed, a gyűlöletcentrumokban már rég a réti négerezés a menő. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a Pistabácsizmustól nagyjából és egészében elfordult hőn szeretett nemzete. 

A palesztinoknak a belső megosztottságuk az ellenfelük, nem Izrael – állítja lapunknak Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter. A zsidó állam fenegyerekének tartott – s két hete hazánkban járt – politikus a világ első számú ellenségének Iránt tartja.
 

A tér azért itt, a Fő téren határolt, mert innentől kezdve már valami kültelki táj jön a város után, a közigazgatási egység. Az Óbudai Szigeten a magányos késő kamaszkor, amikor – két-három évig – kijártam a Szigetre, aztán a régen eltüntetett kukoricatáblák világa, kívül az időn, a gyerekkorban. Elviselhetetlenül messzinek találtam 18 évesen, alig jár ki busz éjszaka, nem lehetett a megtalált életből hazamenni.
 

Húsz éve, 1990. február 7-én halt meg Karády Katalin, a háború előtti magyar film “végzet asszonya”.
 

Izraelben járva, ha időnk engedi, érdemes ellátogatni Cesareába, ahol beleizzadva a történelmi és a modern látnivalókba, rögtön csobbanni is lehet egyet a helyi kibucban a Földközi-tenger egyik legszebb, legkívánatosabb homokos partján.
 

Ha késő délután végigbaktatunk a Böszörményi úton, postára, bankba, önkormányzathoz menet, már a friss ottlakó is összeakadhat a táncőrült és vadászgépkedvelő órással, a fegyelmezett mosolyú fideszes tömbmegbízottal, Á-val, akit utcánk kiskereskedői néha elszalajtanak boltba, ügyeket intézni vagy cigiért (váltótársa B. délre már megbízhatatlanra issza magát), a templomkertben a segédlelkészével cigarettázó püspökkel…
 

Kutatási adatok bizonyítják, hogy a budapesti zsidóság településszerkezeti vonásai nemcsak a vészkorszak, hanem 1989 után is megváltoztak, átstrukturálódtak. A belső, úgynevezett. „zsidó” kerületek zsidó lakossága csökkent, míg sok helyen, ahol addig csak marginális jelentőségű volt a zsidóság, megjelent ez a népesség.
 

1924. június 3-án hunyt el Franz Kafka, 2010 februárjában pedig egy teljes lapszámot szenteltünk a világhírű írónak. Az alábbiakban az akkor megjelent írások olvashatók a címre kattintva.

Mivel a Coen testvérek ketten vannak, tulajdonképpen érthető, hogy kétszer olyan jó  filmeket csinálnak, mint a többiek. Hogy a tempót követni tudjuk, legújabb filmjüket ketten is megnéztük. A Serious Man egy zsidó közösségben játszódik, zsidó szereplőkkel, tele zsidó szimbolikával, úgyhogy mindenképpen kellett valaki, aki maga is átesett egy bár-miczvón, és bármikor előhúz egy anekdotát a lvovi rabbiról, hogy elmagyarázza, miről van szó. De kellett egy olyan is, aki éppen csak ismeri ezeket a dolgokat, mert végül is nem kizárt, hogy olyanok is megnéznék Larry Golpnik széthullásának történetét, akiknek esetleg nem volt bár-miczvójuk. Woody Allen, a Mindenható, a Jefferson Airplane és hatezer év minden tudása lesz a segítségünkre. Meg lehetett volna csinálni a filmet Újlipótvárosban is? Duplakritika zsidó és nem zsidó szemszögből.
 

Tel Avivban is meghatározzák a kulturális életet annak fogyasztói, az ott lakók.  Izrael lüktető központjában manapság főleg két korosztály él, a jómódú nyugdíjasok, akik még az 50-es 60-as években vásároltak maguknak lakást, mikor ez még lehetséges volt elérhető árakon az átlagos középosztálybeli izraeli halandó számára is, és a bérelt lakásokban élő fiatal szinglik a katonaság után, a családalapítás előtt. 

Egyik legfontosabb fiatal költőnk, Lanczkor Gábor legutóbbi kötete (Vissza Londonba) bonyolultan szabálytalan képleírásokból épül fel. Itt közölt verseinek tájleírásaiban is megfigyelhető ennek a látásmódnak a hatása. Nemcsak a leírás képzőművészeti metaforikájára gondolok (monokróm, mélység, felület), arra is, hogy a látvány leírása egyúttal elrendezés is, értelmezés, tehát képpé alakítás.

Van képem a jövő lehetséges alternatíváiról, de nem tudom, hogy mi lesz holnap. Nevelésem 19 éves koromban, a börtönben azzal fejeződött be,  hogy nem tudom mi lesz velem holnap, de ma mindenestre szabadon akarok gondolkozni. Elég a mának a maga baja, nem kell a holnapon rágódni. Addig is, amíg bírom, igyekszem megtenni a magamét, amit tennem kell.
 

Ma Belső-Erzsébetvárost hívjuk zsidónegyednek, pedig azelőtt sosem nevezték így. Egyrészt, mert bár nagyrészt zsidók lakták, nem kizárólagosan; másrészt, mert bár nagyrészt ott laktak a zsidók, de nem kizárólagosan. A Belső-Erzsébetváros történetét taglaló epizód után sorozatunk folytatásában Lipótváros, Újlipótváros, Újpest és Józsefváros zsidó arcával nézünk szembe.
 

Évente több tízezer izraeli látogat Magyarországra. Ugyanakkor nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ezeket a jó kapcsolatokat beárnyékolják az antiszemitizmus egyes megnyilvánulásai. Manapság ha Izraelben az emberek Magyarországról hallanak híreket, akkor ezek többnyire az antiszemitizmus növekedésével kapcsolatosak. Látják, ahogy a szélsőségesek az utcán menetelnek…

Nem tudom, kitől hallottam: amerikaitól ne kérdezd meg a fizetését, magyartól pedig a vallását. Régen lehetett: már odahaza sem tudakoljuk, mennyi van a másiknak a borítékjában. Mindenesetre kevés két olyan kultúrát ismerek, amelyekben ilyen eltérően ítélnék meg, kényes téma-e a vallás. 

Itamár Jáoz-Keszt, és felesége, Hanna tel-avivi otthona egyben az Eked kiadó irodája is. A falak könyvespolccal tele, Itamár saját művei magában több sort elfoglalnak. Kintről a városra jellemző párás levegő árad be és madarak hangja hallatszik, az ablak mellett pedig egy üvegházinak tűnő orchidea pompázik rengeteg virággal. Hanna állítólag másfél évig öntözte, amíg életjelt adott.
 

„A izraeli holocaust-irodalom különböző fázisait legjobban a költészettel szemléltethetjük”, mondja Hanna, „ahol három jól elkülöníthető irodalmi generációról beszélhetünk. Az első generáció a harmincas és negyvenes években írt, legtöbbjük családja és hozzátartozói Európában voltak.