Február 20-án a Mazsihisz Síp utcai székházában ülésezett a Magyar Zsidó Kongresszus. A megjelentek között nemcsak nők, de negyven alattiak is csak mutatóban voltak. A tanácskozás szünetében a Szombat tudósítója afelől érdeklődött Zoltai Gusztávtól, a Mazsihisznek a díszteremben rágyújtó ügyvezető igazgatójától, hogy szabad-e itt dohányozni. „Nem, de lehet” – hangzott a válasz.

A magyar nép osztozik a zsidóság fájdalmában, együtt érez az áldozatok hozzátartozóival – mondta Martonyi János külügyminiszter csütörtökön Budapesten, a holokauszt nemzetközi emléknapján tartott rendezvényen.
 

Valószínűleg nem véletlenül most indított támadást a jobboldali sajtó és Budai Gyula kormánybiztos az MTA Filozófiai Kutatóintézet korábbi vezetősége, így például Gábor György korábbi igazgatóhelyettes és több munkatárs ellen. A közeljövőben ugyanis Boros Jánosnak és Demeter Tamásnak, az intézet jelenlegi igazgatójának és igazgatóhelyettesének több olyan pere lesz, amelyeknek épp a lejáratni kívánt filozófusok az érintettjei.
 

Herzl sikeresen megalkotta a nyilvánosságnak szánt arcképét. Kétségtelen, hogy míg bizonyos vonásokat szándékosan kiemelt, másokat homályban hagyott, sőt teljesen elrejtett. Ez valamennyire megmagyarázhatja, hogy noha felnőtt életének döntő eseményei megismerhetők, de a Magyarországról és Budapestről tett meglehetősen gyakori megjegyzései felett sokáig elsiklottak, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat. Bizonyos kérdéseket azonban fel kell tennünk. 

Dr. Moses Rosen főrabbival személyes kapcsolatom nem volt – egyetlen, számomra negatív eredménnyel járó beszélgetésen túl… a háborút követő közel fél évszázadban állt Kelet-Európa legnépesebb zsidó közösségének élén. Hívei és ellenfelei vitatták érdemeit, szerepvállalását egy olyan közép- és kelet-európai világban, amelyben az antiszemitizmus, a maga álcázott (utóbb nyílt) formáiban, a kormányzati politikák szerves tartozéka volt.

Meg kell védeni a demokratikus értékrendet, és gátat kell vetni a szélsőséges, kirekesztő megnyilvánulásoknak, amelyek ma is veszélyt jelenthetnek a szabadságjogok érvényesülésére – mondta Pintér Sándor belügyminiszter csütörtökön Budapesten a Világ Igaza kitüntetés és a Belügyminisztérium Bátorságért érdemjelének átadásán.
 

Akkor, a háború végével, mindenkinek volt története. Hihetetlen, csodálatos, abszurd, arról, hogyan menekült meg, hogyan úszta meg, a frontot, a bombázást, a deportálást, a bezártságot, a menetet, az ínséget és az elmebajt. Élvezettel és szörnyülködve meséltük, magunk sem hittük, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett, hogy megúsztuk, hogy túléltük. 

A szocializmus évtizedeiben tucatszámra rombolták le a szebbnél szebb magyar zsinagógákat. Építészeti remekek sora tűnt el, azokat pedig, amelyek megmaradtak, sok esetben méltatlan és kegyeletsértő célokra használták. Az utóbbi időkben azonban a meghagyott zsinagógák újra virágkorukat élik.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége az új vallási és társadalmi szervezetek feltűnése miatt “legitimációs válságba” került, legerősebb kihívójának az Egyesült Magyar Izraelita Hitközség (EMIH) tűnt. Mivel előbbinek inkább az MSZP-vel, az EMIH-nek pedig inkább a Fidesszel volt szoros nexusa, a kormányváltás a pozíciók átrendeződését ígérte. A jelek szerint hiába.

Már gyerekkorunkban hozzákötötztünk az irodalomhoz. Mint a trecento müvésznövendékei a mesterség alantasabb munkáival mintegy a festéktöréssel és inaskodással kezdtük müködésünket. Öt éves voltam. Szombatonként apámmal és a Hét egész szerkesztöségével beültünk a Central kávéházba. Ök dolgoztak, én pedig a képeslapokat olvastam, természetesen csak a képeket és nem a szöveget. Azután kéziratokat vittem az Atheneumba… 

Az Esőember mindenekelőtt a szeretetről szól. Hőse tipikus „korunk gyermeke”, egy arrogáns és magabiztos vállalkozó, aki a körülötte élőket hasznuk szerint illeszti üzleti tervei és kitűzött céljai közé. Mindez még akkor sem változik meg, amikor apja meghal – sokkal inkább megrázza a tény, hogy nem ő az örökös. 

“Valóban lehetett számítani lakás vagy munkahely elvesztésére, netán útlevél bevonására. Ma sem tudom, hogy engem mennyire figyeltek. Hogy a lakásomat lehallgatják, arra akkor jöttem rá, amikor egy antennaszerelővel felmentem a tetőre, és észrevettem, hogy a kéményből egy olyan kábel is kilóg, amelynek nincs általam ismert funkciója.”

2010 MÁJUSI SZÁM

Novák Attila: Papírforma, meglepetésekkel
Idegenség, otthonosság Izraeli jelenlét a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (Turi Tímea, Vári György)
„Az ódzkodás nem új keletű” – Sanders Iván műfordító, irodalomprofesszor (Várnai Pál)
Biró-Nink … Tovább »

Ámosz Oz világhírű izraeli író, a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége csütörtökön Demszky Gábor főpolgármestertől átvette a Budapest Nagydíjat a Millenáris Teátrumban.
 

2010. április 30-án “Türelmetlenség – Hatalom – Történelem” címmel zajlik a Történeti Kollégium és a Romaversitas Alapítvány konferenciája, ahol az érdeklődők a toleranciáról, a cigánykérdés egykori kezeléséről és a miskolci gettóügyről is hallhatnak előadásokat.
 

A világ első Izraeli Kulturális Intézete nyitja meg kapuit Budapesten idén ősszel. Február végi egyhetes programsorozatával még végleges kialakítása előtt lehetővé teszi a kultúrák közötti kölcsönös ismerkedést. Az IKI 2010 őszére tervezett megnyitásától a sokarcú izraeli kultúrát fogja bemutatni és népszerűsíteni Magyarországon oktató, szórakoztató, inspiráló programok és szolgáltatások felkínálásával….
 

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

A tér azért itt, a Fő téren határolt, mert innentől kezdve már valami kültelki táj jön a város után, a közigazgatási egység. Az Óbudai Szigeten a magányos késő kamaszkor, amikor – két-három évig – kijártam a Szigetre, aztán a régen eltüntetett kukoricatáblák világa, kívül az időn, a gyerekkorban. Elviselhetetlenül messzinek találtam 18 évesen, alig jár ki busz éjszaka, nem lehetett a megtalált életből hazamenni.
 

Van képem a jövő lehetséges alternatíváiról, de nem tudom, hogy mi lesz holnap. Nevelésem 19 éves koromban, a börtönben azzal fejeződött be,  hogy nem tudom mi lesz velem holnap, de ma mindenestre szabadon akarok gondolkozni. Elég a mának a maga baja, nem kell a holnapon rágódni. Addig is, amíg bírom, igyekszem megtenni a magamét, amit tennem kell.
 

A Csengeri Helytörténeti Múzeum vezetőjeként figyelemmel kísérem a helybéli zsidósággal kapcsolatos információkat, melyek akár a sajtóban, akár visszaemlékezésekben megjelennek. Ennek köszönhetően összegyűlt már néhány dokumentum, s – ami igen fontos – személyes ismeretségek is kialakultak.