A kilencvenes években két magyarországi zsidó fiatalember egymástól függetlenül, de szinte egyszerre alijázott, szolgált az izraeli hadseregben, civil életet élt, majd hazatért Magyarországra. Most mindkettőjük Pesten lakik. Betic Róbert egy meglehetősen eklektikus származású családban született 1973-ban, Chicagóban. Édesanyja a hatvanas évek végén Magyarországról emigrált zsidó, míg sem zsidó, sem magyar gyökerekkel nem bíró édesapja 1956-ban Olaszországból választott magának új hazát a tengerentúlon.
 

„Az igazság viszont az, hogy A Portnoy-kórt, miután óvatlanul hetekig lelkendeztem róla, soha nem mertem anyám kezébe adni, holott felért volna egy terápiával – bár az ellenkezőjét jobban el tudtam képzelni (…) A lényeg az, hogy a mi családunk sokkal rendesebb, mint amilyennek ábrázolod. Mondd csak, drága fiam, te tényleg antiszemita vagy (…) Mint az az aberrált pinabubus Portnoy? Na ne bosszants…”

Veronique Gillet Albert Ponce tanítványa volt Párizsban. Már fiatalon számos díjat nyert gitárfesztiválokon. 1982-ben Fernando Freitezzel együtt kapták meg a legjobb komponista díját a S.A.C.E.M. fesztiválon.

„Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együttérzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: kiváltam a pionírok közül és visszacsúsztam a túlélő zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek előbb-utóbb torzult személyiségekké és potenciális áldozatokká váltak.

Évtizedek óta a hazai alternatív zenei élet emblematikus figurája. Zenekarairól (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) alighanem azok is hallottak már, akiknek egészen más a zenei ízlésük. A közvélemény elsősorban vele kapcsolta össze az időközben Közép-Európa legnagyobb fesztiváljává fejlődött Sziget elindítását. Sokoldalú személyiség.
 
 

„Azután Trianon kapcsán is megmaradunk a siralmaknál, ami persze egy iszonyatos érvágás volt. Elszakították az egész gazdaság nyersanyagbázisát, meg a piacát. Ettől kezdve újra kellett kezdeni és meg tudták csinálni, na nem a politikusok, hanem az ország, az emberek. Ők fizették ki a számlát. 1945 után megint fel kellett építeni ezt az országot és ez is megtörtént, úgy ahogy, de sikerült.”
 
 

Bár a szimpóziumra meghívott vendégek között komoly nézetkülönbségek voltak, a Mazsihisz – melynek képviselői nem fogadták el a meghívást – szinte mindenkitől megkapta a magáét. A zsidó érdekképviseletről szóló, lapunk által szervezett eszmecserére május 11-én vasárnap került sor a Bálint Házban.
 
 

1977-ben egy novemberi délután a Londra szállodában, ahol a „Másként gondolkodók biennáléja” jóvoltából tartózkodtam, felhívott Susan Sontag (1.), aki a Gritti-ben lakott, szintén a rendezvény vendégeként. „Joseph, mit csinálsz ma este?” – ,kérdezte. „Semmit. Miért?” – feleltem. „Hát csak összefutottam ma a piazzán Olga Rudge-dzsal (2.), ismered?” „Nem. Aki Pound (3.) barátnője volt?” „Az”.
 

„Egy percig sem éreztem magam veszélyben. Egyetlen egyet tudtunk: hogyha kell, szó nélkül meg tudunk halni. Fegyverrel jártunk, amit az ágy mellett tartottunk. Egyszer vettem részt harcban. Lőttek ránk besáncolt arab katonák és kaptunk egy parancsot, hogy azt a hegyrészt meg kell tisztítani az araboktól. Megtisztítottuk. De akiket ott találtunk, ha élt, ha nem, a lábánál fogva össze volt kötözve, úgyhogy ha akart volna, sem tudott volna menekülni.”

Fiala János tizenhárom évesen, teljesen véletlenül szerzett tudomást önnön zsidóságáról. Az ismert műsorvezető-szerkesztő a társadalom jövőjét illetően nem optimista. Magáról azt állítja: „Én vagyok az egyik legjobb műsorkészítő, ha nem a legjobb.”
 
 

Szép faleveleket választottam. A szombat szereti az árnyalatnyi meglepetéseket, amelytől oly mostohán meg lett fosztva. A háztetőkön azbeszt víztárolók. A jeruzsálemi víz mélyről jövő artézi. A királyok esőit már megittuk. Kemény a víz, kiáltó íz. Vízkövület, ősvíz, utolsó jégkorszak. A víztároló tisztítása közben jól látszik a Cion Hegye, San Simon fenyői, a kolostorpark. Béke is lehetne.
 
 

“Az Egyesületet mi, zsidók kezdtük el megszervezni. De olyan szimpatikus volt maga a törekvés, ahogy kinyitottuk a magyar zsidó kulturális értékek és hagyományok kincsesládáját, hogy kezdettől nagyon sok ismert, nem-zsidó művész nevét adta a kezdeményezéshez. Segíteni és cselekedni akartak.”
 

A Szombat Yeshayahu Leibowitz (1903-1994) izraeli ortodox zsidó vallásfilozófusnak a zsidó–keresztény párbeszéd lehetetlenségéről szóló provokatív írásával szeretne teret adni épp e párbeszédnek. A Leibowitzét kísérő szöveg Vári György irodalomtörténész (a szöveg egyik fordítója) megjegyzéseit tartalmazza.

A mögöttünk álló évszázad szörnyű megpróbáltatásai közt akadt egy váratlan és örömteli fordulat is: a szovjet birodalom vértelen összeomlására gondolok, erre a megrendítő, nehezen felfogható eseményre, amely éppoly öntörvényűen zajlott le, akár a lenyűgöző természeti jelenségek, amelyeket rettegve vagy gyönyörködve bámulunk, befolyásolni őket azonban nem tudjuk. Mikor aztán összedőlt a nagy agyagvár, kigyúltak az örömtüzek, és Európa-szerte megkezdődött a gondtalan ünneplés. Csak az első eufória elmúltával gondoltak az örökségre is, a kimúlt óriás iszonyú hagyatékára, s a szorongás légkörében hirtelen megszületett az európai eszme.
 

Melyik az egyetlen hely ma Budapesten, ahol a szélsőjobboldali üvöltözők – köztéren – számottevő civil ellenállásba ütköznek, ahol a miniszterelnök nem ordításra hanem tapsra számíthat? Ez bizony az Újlipótváros, ahol a napokban kétszer néztek farkasszemet a fenyítő expedícióra érkező szélsőjobb hívei és az ellenükben felvonult antifasiszták.  Már a legutóbbi népszavazás idején is az egész országban egyedül itt múlta felül a nemek száma az igenekét néhány választókörzetben.
 

Április 7-én megvédtük Újlipótvárost, a pesti zsidóság fellegvárát. A Hollán Ernő utca sarkán megálljt parancsoltunk a fekete egyenruhásoknak. A félelmeiket, az „inkább ne csináljunk semmit!” mentalitást legyűrő antifasiszta civilek: pesti zsidók, liberálisok, baloldaliak, s néhány konzervatív szimpatizáns megszervezték magukat, és felkészülten várták a Lipótvárosba „jegyvásárlást” tervező szélsőségeseket. Az előzmények ismertek. Egy szélsőjobbos körökben honos leány összeszólalkozott az eladókkal a Hollán Ernő utcai Broadway jegyirodában.

“A belső hangot, isten hangját, amely a prófétákat, a költőket megszólította. A hangot, amelyet a kiválasztottak magukban meghallottak. A szentírás-történetek szerzői és főszereplői számára a megnevezhetetlen egyszersmind láthatatlan is volt, hallották magukban a hangját, isten számukra auditív élmény volt. Egyedül Mózesnek adatott meg, hogy lássa az örökkévalót a csipkebokor tüzében, egyedül ő merészelte megkérdezni, hogy ki vagy, és egyedül ő hallotta az abszolút identitás válaszát: Vagyok, aki vagyok.”

„A Magyar Köztársaság kormánya az örökös nélkül elhalt, zsidó származású vallású, sérelmet szenvedett személyek után a zsidó közösségi vagyoni igények rendezését koordináló Tárcaközi Bizottság létrehozásáról szóló 1091/2007. (I. 27.) Korm. hat. alapján létrehozta a zsidó közösségi vagyoni igények feltárását és rendezését koordináló Tárcaközi Bizottságot. A Kormány a vonatkozó határozat alapjain, 2007. december 10-én döntött egyrészt arról, hogy biztosítja a még élő rászoruló holocaust túlélők további anyagi támogatását, másrészt segíti a zsidó közösségek által nyitottnak tekintett igények végleges lezárását célzó kompromisszumos megoldás elfogadását.

Forrás: Élet és Irodalom 2008. július 1. / Dr. Perényi Endre Magyarország mind ez idáig elmulasztotta azt, hogy szembenézzen azzal, hogy milyen felelősség terheli saját XX. századi történelmének alakulásáért, az egymást követő, százezrek életét követelő gyilkos diktatúrák … Tovább »

Forrás: Népszabadság Online 2008. június 29. Felavatták Wass Albert író egész alakos szobrát, Győrfi Sándor szobrászművész alkotását a debreceni Nagyerdőben, a Medgyessy sétányon. A több mint ezer résztvevő között ott volt a száz évvel ezelőtt született és tíz éve elhunyt … Tovább »