Capa egyetlen inváziót sem szalasztott el.

Vérbeli haditudósító volt, aki 1936 és 1954 között öt különböző háborút fényképezett végig, öt különböző hadszíntérről tudósított: a spanyol polgárháborúból, a japán-kínai háborúból, a második világháborúból, … Tovább »

Nem meglepő: tovább gyűrűznek Bíró Zoltán irodalomtörténész Spiró György elleni durva támadásának hullámai.
 

Sopron neológ főrabbijának fiaként látta meg a napvilágot, aztán katona, 1919-ben a Vörös Hadsereg városparancsnoka, emigráns és éhező Bécsben, debreceni koporsókészítő, majd Mikes Lajos hirtelen felfedezettje, zsidó, aki megtagadta zsidóságát és tévútnak vélte az asszimilációt. De a végén neki is megnyílt Buchenwald táborának kapuja.

A jövő héten lesz a Magvetőnél megjelenő új Spiró-könyv bemutatója. A Feleségversenyt az író utópisztikus-szatirikus műnek szánja. Arról szól, hogy milyen lesz Magyarország húsz év múlva.
 

Bíró Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Demokrata Fórum első ügyvezető elnöke kifejtette a magyar érettségivel kapcsolatos álláspontját a Magyar Hírlapnak. Sírni, zokogni kellene miatta. Pirulva szégyellem magam Bíró szavai miatt.

Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, Kertész Imre Nobel-díjas író és Jutta Hausmann, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora vett részt az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány kerekasztal-beszélgetésén, amelyen az Auschwitz utáni kor volt a téma.

Műsora végén a bűvész mindig kihúz egy nyulat a kalapból. Egyszer azonban levágott, véres nyúlfejet ránt elő, legközelebb pedig halott csecsemőt. Lebénul, mi történt, mit jelenthet mindez: “Mintha valaki megpróbálta volna megüzenni, ez most nem a legsikeresebb időszak a nyulak és a csecsemők számára… a bűvészeknek sem kedvez”.

„Tovaris ucsityelnyica, ja dakladivaju vam, sto szasztav gruppi voszemnadszaty ucsenyikov, nyikto nye atszusztvujet.” – rémlik fel bennem a középiskolai oroszórák maradványa, ahogy Moszkvában sétálunk. Sajnos, többre nem emlékszem, erős ellenállás élt bennem a kötelező orosztanulással szemben. Könyvbemutatóra érkeztünk…

Megnyílt és egy hétig látható a második világháborúban zsidókat mentő svájci diplomata, Carl Lutz életét bemutató magyar fotódokumentációs tárlat a washingtoni szenátus Russell irodaépületének rotundájában.
 

Robert Capa hazatér? Nos, Magyarországnak van törlesztenivalója az innen elszármazott, nagy fotósgenerációval szemben. Kertész, Brassai, Munkácsi, Capa nem nálunk lettek világhírűek. A magyar állam most 300 milliót költött egy nagyobb anyagra a hetvenezer negatívot tartalmazó Capa-életműből. Mit vettünk és miért? S milyen vihart kavart mindez?

Boaz Rein Buskila, egykori izraeli hadköteles, ma negyvenes éveiben járó holdkóros rendszeresen álmodja ugyanazt. Ebben az álomban régi emlékei térnek vissza, ámbár nagyon furcsa formában. Huszonhat vicsorgó véreb üldözi városán, Tel-Avivon át, ő pedig menekül előlük, ahogyan és ahová csak tud. Mint ahogyan barátjának, Arinak, a filmrendezőnek később elmondja, ezek a kutyák azok, melyeket akkor palesztin falvak környékén lőtt le, hogy ne tudják felébreszteni a lakóikat, amikor egységével felkutatták a településeket. Kutyák lelövését bízta rá parancsnoka, mivel komplexusai voltak a valódi, emberes, fejre célzó harctól.

Lucie Szymanowská: 18–19. századi magyar irodalmat adsz elő egyetemi oktatóként. Ez az a korszak, melyben Debrecen környékén is léteztek haszid falvak. A haszidizmus iránti érdeklődés, melyet főleg a legújabb verseid árulnak el, e tényből is ered?

“Gyermekkoromban mindegyre azt hallottam a szószékről apám hangján, hogy a fogságból való szabadítás eseménye, a Vörös tenger, majd a megáradt Jordán folyó csodálatos „átlépése” tette és teszi az embert teremtés-formájúvá, és hogy identitásának legfőbb eleme a szabadság.” 

“A kolozsvári színházban a 27. vagy 28. évemet töltöm. Mi, hogy is mondjam, ezt biológiailag teljesítjük. Ha küzdeni akarnánk ellene, akkor sem lehetne mit tenni. Itt van Erdélyben a színház, magyarul játszunk, a repertoár pedig az egyetemes színházi, és nem csak a színházi kultúrát közvetíti.”

 
2008 tavaszi erdélyi kirándulásunk középpontjában a Kolozsvári Állami Magyar Színház állt. Három előadását láttuk: más kor, más-más szerzők darabjait, ám az előadások szemléleti rokonsága egymással összefüggésbe hozta a műveket, s a színház karakteréről világos képet adva, összefüggő és felkavaró élményt jelentett.

“…én ötéves korom óta pontosan tudom, hogy az, hogy „zsidó”, meg az, hogy „soha”, ugyanazt jelenti. Azt jelenti, hogy soha többé nem mehetsz be a kerted kapuján. Hogy múlttá válsz még életedben. Hogy máshol kell lenned, soha nem térhetsz vissza….”

Zsúfolásig megtelt szombaton a párizsi Odéon Színház nézőtere arra a közönségtalálkozóra, amelyen Kertész Imre magyar és Boris Pahor szlovén író arról beszélt, hogyan lett irodalmi munkásságuk központi kérdése a haláltáborokban megélt “történelmi tapasztalat”.

Novemberben harmadik alkalommal rendezték meg a Limmud-Keset zsidó közösségi és kulturális fesztivált. A helyszín a Budai Sport Hotel volt, a Normafánál. A koncepció nem változott: vonuljunk ki három napra valahová, és legyünk együtt érdekes programokon. Ebből a szempontból a helyszín jó választásnak tűnt, a buszmegállótól negyedórányi sétára levő hoteltől pedig egy kisbusz jött rendszeresen azokért, akik nem akartak gyalogolni. 

Megjelent egy levél Morvai Krisztinától (Tisztelt Élet és Irodalom Szerkesztősége!, Élet és Irodalom, november 14.). Paradoxon: foglalkozni vele fölösleges, nem foglalkozni tisztességtelen. Ki akarna leszállni ebbe a gonosz, kanálisszagú alvilágba?

A Magvető kiadó, Hafner Zoltán szerkesztésében, Kertész-esszékötetet jelentetett meg az ünnepekre. A szövegek döntő többségét Kertész olvasói jól ismerik, az utóbbi években mondott alkalmi beszédek lehetnek valamelyest újak számunkra és művésztársakról szóló nyúlfarknyi, többnyire napi és hetilapok hasábjairól kimentett írások, kiállítás megnyitók, nekrológok.