Zuckerbergről és a moszlimokról

 

Mark Zuckerberg a párizsi iszlámista mészárlások után szükségesnek tartotta, hogy felszólaljon „a világ bármely pontján élő muszlimok” védelmében.

„Csak elképzelni tudom a muszlimok rettegését attól, hogy most mások tettei miatt fogják üldözni őket”, úgymond.

Mintha 1938-ban, a kristályéjszaka után valaki szükségét érezte volna, hogy felszólaljon a németek védelmében. Hiszen tíz vagy húszezer SA-legény felelőtlen cselekedete miatt százmillió németet mégsem lehet megbélyegezni, ugyebár…

A hasonlat persze sántít, mint minden hasonlat, de egy ponton megáll: az iszlámista gyilkosok nem egy elszigetelt “törpe kisebbség” a békeszerető és demokratikus érzelmű moszlimok százmillióinak tengerében. Ellenkezőleg, ők a jéghegy csúcsa abban a civilizációban, amely súlyos modernizációs lemaradással küzd és ahol a válságban fuldoklók tömegei irigységgel vegyes  frusztrációval tekintenek az ellenlábasnak vélt, sikeres nyugati világra.

A iszlámisták ennek a válságának a termékei, éppúgy, ahogy a nácik is a weimari német társadalom válságának termékei voltak.

Lehet nagyon jóhiszemű, ámde akkor is hamis az a politikailag korrekt tézis, mely szerint az iszlám vallásnak semmi köze az iszlámisták rémtetteihez.

Éppannyira igaz ez, mint hogy a kereszténységnek semmi köze nem volt az eretneküldözéshez, az inkvizícióhoz vagy a vallásháborúkhoz.

A mai kereszténység meghatározó erői túlléptek az agresszív bűnbakkeresés korszakán és komoly önvizsgálatot tartanak. Legjobb példája ennek a katolikus egyházfő, aki minap épp a zsidók megtérítéséről határolta el magát, de más keresztény irányzatok is követik ezt a példát, ha nem is ilyen látványosan.

Az iszlámra – és mindenekelőtt annak elsődleges szellemi központjára: az arab világra – ma nem jellemző az önvizsgálat. Nyilván lehet erre példákat hozni, de a nagy tömegeket nem ez mozgatja, hanem éppen ennek az ellenkezője, a frusztrált, bűnbakkereső agresszió. Az egész országokat felmorzsoló, kaotikus háborúk ennek látványos példái.

Mark Zuckerberg megnyilatkozása az önfelszámoló politikai korrektség példája. Magunkat magas erkölcsi követelmények elé állítjuk (nagyon helyesen) de a velünk nagyon problémás viszonyban állók felé semmiféle követelményt nem fogalmazunk meg. Ez azonban képtelenség. Nemes és szép az önvizsgálat, érett személyhez vagy közösséghez méltó, de teljesen egyoldalú nem lehet. Együttélésünknek az iszlám világgal szükségszerűen valamiféle szerződéses viszonyon kell alapulnia, ahol mindkét félnek vannak kötelességei és jogai.

Márpedig Zuckerberg a moszlimok elé semmiféle követelményt nem állít. Egyértelműen fenyegetett csoportnak mutatja be őket, ami – az iszlám világ számos országában eluralkodó és immár az egész világra is kicsapó féktelen, gyilkos düh láttán joggal mondhatjuk – egyszerűen nem igaz.

Ahol az együttélést nem szabályozza valami kimondatlan szerződés, ott a káosz és/vagy az agresszió lesz az úr. A nyugati nagyvárosok moszlimok által dominált, „no go zone”-nak nevezett övezetei erre világos példák.

Számos publicista elítéli azokat az amerikai vagy európai politikusokat (Donald Trump, Marine LePen, Orbán Viktor) akik az iszlám ellenségképre s az ettől való félelemre rájátszva próbálják támogatóik táborát növelni. Semmilyen közösséget nem szabad ellenségképre építeni! Jogos ez a kritika, de csak akkor, ha az iszlám közösségekkel szemben is fenntartjuk. A nyugati politikai korrektség azonban ezt elmulasztja, és éppen ezzel hajtja a tömegeket – most éppen – Marine LePen táborába.