Zsidóságunkat életünk szerves részévé kell tennünk
Amikor a Szombat honlapján megláttam a szeptember 3-ára, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába hirdetett rendezvény meghívóját, egyből felkaptam a fejem.
Ez az esemény-e az, amelyen a Mazsihisz végre eldönti, hogy a jövőben mit is szeretne kezdeni saját magával? Elvégre a konzervatív zsidóság világszinten legmagasabb rangú képviselőit hívták meg. Az este folyamán ezzel kapcsolatosan kellemes és kényelmetlen meglepetések egyaránt értek.
Az olvasók korábbi írásaimból tudhatják, hogy mennyire foglalkoztat a magyar zsidóság fejlődési pályára állítása. A közönség soraiban számos hasonló személy foglalt helyet, akikkel ugyan lényegi kérdésekben gyökeresen eltérő álláspontot képviselünk, mégis összeköt minket a közösségünk jövője iránti elkötelezettség. Emiatt mindannyian érdeklődve vártuk a beszédeket, amelyeket Biró Tamás már részletesen összefoglalt. Az udvariassági köszöntőket követően David Golinkin konzervatív rabbi tartott előadást, amelyet Frölich Róbert főrabbi észrevételei követtek, azonban az este folyamán nem lehetett kérdezni vagy vitázni, az a másnap tartott, szűkebb körű szakmai szemináriumra maradt. Ezért fejtem ki írásban a bennem ragadt gondolatokat.
Ha a jövőről szeretnénk beszélni, a múlttal kell kezdenünk. A magyarországi neológia nem közvetlenül a Mendelssohn nyomán elinduló, majd egyre szélsőségesebbé váló reform irányzatokból nőtte ki magát, hanem a jóval mérsékeltebb cseh- és morvaországi zsidó felvilágosodás tekinthető az elődjének. Chorin Áron (1766–1844), Schwab Löw (1794–1857) és Löw Lipót (1811–1875) Morvaországban születtek, Bloch Mózes (1815–1909) Csehországból érkezett 1877-ben a Rabbiképző élére. Az elődök és az első rabbik többsége még hagyományos jesivákba járt, azonban eleinte magánúton, később egyetemeken világi tudással egészítették ki ismereteiket. A neológia vonzereje vélhetően éppen ebből fakadt: a zsidó hagyományt úgy ötvözte a XIX. század felvilágosult korszellemével, hogy az egyenjogúsítás során kiemelt társadalmi helyet tudott kivívni magának. A neológia legnagyobb hatású eredményeit a Wissenschaft des Judentums, a zsidó vallás tudományos tanulmányozása területén érte el, ám hasonlóan kimagasló értékek születtek akár az építészet vagy a zene területén is. Azonban a XIX. század második felének alapvetően derűlátó és szabadelvű beállítottságát az elvesztett I. világháború zsidóellenes szólamai váltották, amelyek előbb megkérdőjelezték a zsidó asszimiláció értelmét, majd annak hiábavalóságát a II. világháború pusztítása bizonyította könyörtelenül – erre már korábbi cikkemben is utaltam.
A vészkorszak után – nem függetlenül a kommunista hatalom kézi vezérlésétől – a neológia nem alakított ki semmiféle szellemi irányvonalat a kötelezően elvárt antifasizmuson[1] kívül, a lehetőségekhez képest mindenki ott folytatta, ahol a háború előtt abbahagyta. Miközben a neológia első évtizedeiben hangsúlyozta, hogy az orthodoxia vélt idejétmúltságával szemben egyfajta korszerű erkölcsi és filozófia útmutatást kíván adni a Tóra szellemiségére és a próféták tanítására alapozva, hasonló elképzelést nem véltem felfedezni a háború utáni írásokban és beszédekben. A vallásos zsidó tömegkultúrát ezekben az évtizedekben többnyire az olyan utánnyomott kiadványok jelentették, mint a közismert Hertz-chumás vagy a Singer-féle Kicur sulchán árukh-fordítás, amelyen igazán még Scheiber Sándor elképesztő szellemi teljesítménye sem változtatott. Mégis igazságtalan lenne számonkérni egy olyan nemzedéktől a tervezést, amely iszonyatos emberveszteséget elszenvedve néhány év után egy tekintélyuralmi rendszer irányítása alá került. A neológia vezetésének felelőssége az ötlettelenségben sokkal inkább a rendszerváltás utáni időszak tekintetében merül föl. Amint az előadók is utaltak rá, az 1990-es években megtörtént a kapcsolatfelvétel a konzervatív mozgalommal, de ez a 2000-es évekre gyakorlatilag el is halt. (Az orthodoxia jelentős erőfeszítései pedig a hazai zsidóság megerősítése helyett végül túlnyomórészt kivándorlást eredményeztek.)
Ilyen háttérrel kellene végiggondolnunk, hogy jó-e a magyar zsidóságnak szorosabb kapcsolatokat kialakítania a konzervatív irányzattal, akár szervezeti szinten is csatlakozva a mozgalomhoz. Egyfelől Golinkin rabbi színvonalas ismeretterjesztő előadásából kitűnt – amelynek számos eleme több megjelent rabbihallgatónak az újdonság erejével hatott –, hogy a konzervatív mozgalom veszi a fáradságot, hogy döntéseit alátámassza a korábbi nemzedékek vallásjogi irodalmával. Még akkor is, ha számos esetben kisebbségi véleményekbe kapaszkodnak, vagy érvelésükben többször sarkítanak, legalább gondolkodásra késztetik az embert, amely mindenképpen értékelendő. E kérdést illetően emelkedett ki Frölich főrabbi tűpontos észrevétele: a magyar neológiát története során – néhány elszigetelt esetet leszámítva[2] – nem igazán foglalkoztatták a vallásjogi döntvények, ehelyett a különféle irodalmi és tudományos kutatások bűvöletében élt. A gyakran emlegetett Sulchán Árukh valami távoli, megfoghatatlan ethosszá vált ahelyett, hogy kézikönyvül szolgált volna. Ha ezt a hálákhikus szemléletet át tudná venni a jelenlegi neológia a konzervativizmustól, az bizonyosan hasznára válna, bár az előrelépés mértékét illetően már kétségeim vannak. Mindenesetre a Dohány utcai főrabbi bátor és őszinte szembenézésének például kellene szolgálnia a zsidó oktatási rendszer minden egyes szintjén, hogy a legsúlyosabb nehézségekkel küzdő területet említsem.
A nemzetközi kapcsolatok keresése tehát jó ötletnek tűnhet, ahogy a konzervatív irányzat fontolva haladása is rímel a neológia eredeti mérsékeltségére. A gondot másban látom, amelyre Cvika Klein a Jerusalem Postban tavaly megjelent, helyenként propagandaszagú cikke hívta fel a figyelmemet, és amelyet az előadók győzelmi jelentéseikben valamiért elhallgattak. A szerző Paula Jacobs, a Tablet Magazine-ban megjelent cikkének adatait alapul véve mutatja be, hogy a különböző nem-orthodox irányzatok intézményeiben számottevően kevesebb rabbi végez a korábbi évtizedekhez képest. A konzervatívokhoz köthető Jewish Theological Seminary 1982-es évfolyamán körülbelül 40 hallgató kapott oklevelet, amely szám 12-re csökkent 2023-ra, a többi hasonló intézményben szintén jelentős visszaesés tapasztalható, évente körülbelül mindösszesen 100 hallgató végez. Ezzel szemben a Chábád egyesült államokbeli iskoláiban évente körülbelül 200 jelöltnek adnak rabbiképesítést. A közösségek számában szintén nagy csökkenés figyelhető meg Kotkin és Heyman adatai szerint: 2001 és 2021 között a konzervatív gyülekezetek száma 36%-kal, az orthodoxoké 33%-kal, a reformoké 15%-kal csökkent, miközben a Chábád hitközségek száma megháromszorozódott, amely által ebben a tekintetben a legszámosabbá váltak. Könnyen látható, hogy a lubavicsi irányzat a főként négyéves gyorstalpalókon végzett küldötteivel leuralja az átalakuló amerikai mezőnyt; ehhez hasonló folyamatot figyelhetünk meg újonnan felépülő izraeli városrészekben is. Fontos különbség azonban, hogy ezt Izraelben vagy az Egyesült Államokban piaci alapon teszi egy meggyökeresedett helyi vallási szokásokat nélkülöző környezetben.
Mindezek alapján megéri-e a neológiának ahhoz a konzervatív irányzathoz kötnie magát, amely az Egyesült Államokban súlyos nehézségekkel küzd, Izraelben pedig soha nem tudott jelentőssé válni? Megoldódna-e minden gondunk, ha hozzácsapódnánk egy külföldi szervezethez? Kötve hiszem. Akkor mit kéne tennünk ehelyett? Egészséges zsidó öntudattal rendelkező és összetartó közösségeket létrehoznunk. Ennek kiinduló lépése lenne a hazai zsidóság valláshoz fűződő viszonyát feltérképező részletes felmérés, amelyet évekkel ezelőtt már előkészítettem, de nem valósult meg – ismerőseimet azóta is terhelem vele, mivel tervezés nem lehetséges pontos adatok nélkül. A következő az értékválasztás: meg kell határoznunk, hogy melyek azok az értékek, amelyekért zsidóként hajlandóak vagyunk személyesen is tenni. Bár az alapvetésekben egyet kell értenünk, ezeknek nem kell minden közösségben pontosan ugyanakkora hangsúllyal megjelenniük, hiszen – ugyan ez inkább kényszerűség, semmint tudatos elgondolás eredménye – minden közösség kicsit más. Ha az értékek alapján ki tudjuk tűzni a célokat, meg kell találnunk hozzá a megfelelő embereket, ahol minden bizonnyal tényleg jól jönnének a külföldi intézmények.
Akkor azáltal, hogy elolvastuk ezt a cikket, és tudjuk már mit kell tennünk, minden rendben? Nem. Mindannyiunknak személy szerint kell tennünk valamit – a nemrég beköszöntött 5785-ös zsidó esztendő erre kiváló alkalmat nyújt! Az első dolog, hogy legalább hetente egyszer menjünk el egy nekünk tetsző zsidó közösségbe, ismerkedjünk új emberekkel, találkozzunk régi barátokkal. Egyedül így alakulhatnak ki olyan kötelékek, amelyek közösségeket képesek teremteni, olyanokhoz nem tudunk kötődni, akikkel évente egyszer találkozunk. Lássuk be, a legtöbben jelenleg temetéseken, az Élet Menetén vagy mártír-megemlékezésen jelennek meg csak zsidóként, amit még leírni is szörnyű. A gyásznak megvan a helye a zsidóságban – akár az október 7-i szörnyű mészárlás kapcsán is –, azonban a halál és az áldozatszerep nem képezheti öntudatunk alapját. Zsidó közösségek csak akkor lesznek a jövőben is, ha meg tudjuk őrizni és át tudjuk örökíteni nemzedékeken keresztül hagyományainkat és értékeinket, ehhez pedig zsidó családok szükségesek. Golinkin rabbi szerint e célból meg kell könnyíteni a betéréseket, amellyel nem értek egyet. Ha akár a legcsekélyebb felelősséget érezzük a magyarországi zsidóság iránt, ehelyett segítsünk rokonainknak és barátainknak zsidó társat találni, és ne hagyjuk zsidó testvéreinket a közösség számára elveszni! Léteznek komoly szándékú betérők, magam is ismerek chárediek és orthodoxok között jópárat, több zsidó gyökerekkel rendelkező visszatérő is van, de ha azt hisszük, hogy a pusztán házassági célból betérők révén jönnek majd létre zsidó családok, akkor alaposan átverjük magunkat. Olyan zsidó családok tudnak zsidó gyermekeket nevelni, amelyek otthonában rendszeresen megjelenik a zsidóság, és azt nem színházi előadásként tekintik meg egy zsinagógában, vagy podcastot hallgatnak róla. Saját zsidóságunkat ezért az életünk szerves részévé kell tennünk.
És hogy a fél sekelemet én is hozzátegyem ezen törekvéshez, készítettem egy, az alábbi címen elérhető lapot, amelyet kinyomtatva a Szombatot olvasó minden hittestvérem maga is el tudja mondani családja körében a péntek esti kiddust. Szánjuk az 5785-ös évtől legalább ezt az 5 percet otthon a zsidóságunkra!
A kiddus-lap innen tölthető le!
Jegyzetek
[1] Nem tartom szerencsésnek a korabeli szóhasználatból tovább élő antifasizmus kifejezést, mivel az olasz fasiszták között számos zsidó tevékenykedett, köztük Guido Jung vagy Ettore Ovazza. A zsidóságnak értelemszerűen a nemzetiszocializmus újraéledése ellen kellett fellépnie.
[2] Egyik fontos kivétel Frölich főrabbi döntése a Margit híd felújítása során talált emberi maradványok eltemetéséről, amely még néhány eldugott helyen elérhető.
Kapcsolódó cikk:
Schweitzer Gábor: Együttműködni? De kivel?
